AZ AUTOMIMIKÁRÓL.

Hugo Károly automimikai előadása az Európa teremében 1863 február 26-án.

Mi az automimika? Egy uj müvészet, Hugó Károly ur találmánya, mely sem szinészet, sem művészi felolvasás, hanem mindenikből valami; szóval az midőn valaki kiáll jelmezben és játszik egyszerre öt-hat személyt, egész drámát. Mi nem hiszünk ez uj müvészet jogosultságában. Mi szükség oly müvészetre, mely a szinészet hatását igyekszi elérni, de nincs hozzá elég eszköze s épen ezért nem idézhet elő illusiót, legyen bármily nagy tehetség az előadó? Mi szükség a müvészi felolvasás határait mind kijebb terjeszteni, egészen a szinészetbe olvasztani, s veszélyeztetve azt a hatást, melyet ez eszközénél fogva elérhet, kapkodni olyan után, a mi elérhetetlen.

A szinészet több ember szenvedélye által előidézett cselekvényt ábrázol, s ugy, mintha minden ép előttünk történnék meg. A legtökéletesebb illusiót igyekszik felkelteni, s erre nézve felhasznál mindent, egész a diszitmények- és jelmezekig. Most előáll az automimikus egy ember jelmezében s azt kivánja tőlünk, nézzük őt több embernek, ebben a pillanatban öregnek, a másikban ifjunak, most férfinak, majd nőnek, holott ez illusio előidézésére csak egyetlen eszközzel rendelkezik, a hanggal. A müvészi felolvasás, a mint azt Tieck gyakorolta és Boz Dickens ujra divatba hozta, sem előttünk történő cselekvényt, sem élő személyt nem kiván ábrázolni. A mint a neve mutatja, csak felolvasás. De abban különbözik másnemü felovasástól, hogy a hang és szavalat által némi mérsékelt s épen nem szinészies tag- és arczjáték kiséretében, jellemzetesen igyekszik kiemelni a személyek helyzeteit és szenvedélyeit, mi sokkal hatásosbbá teszi a müvet, mintha magunk magunkban olvasnók. Az automimikus megveti a felolvasó egyszerü polgári ruháját, eldobja a könyvet, jelmezbe öltözik, azonban képtelen lévén a szinészszel versenyezni, egyszersmind megrontja a felolvasó egyszerü hatását is, a nélkül, hogy valami egyébbel birná pótolni.

Ez ugyszólva előleges nézetünket az automimikáról csak megerősiti Hugó ur előadása. Az a két rész volt benne legsikerültebb, melyek tulajdonkép szinészeti monológok: Nostradamus jelenése a Pokoli szinjáték-ból s Apolló segélyül hivása. A valóban automimikus rész: néhány jelenet Brutus és Lucretia czimü tragédiából csekély hatást tett, bár Hugó ur szépen és jellemzetesen igyekezett szavalni. Őszinte tanácsunk az: vagy csak monológokat játszik Hugó ur jelmezben s igy küzdjön a szinen koszorujáért, vagy pedig polgári ruhában üljön az asztalhoz s igyekezzék felülmulni Tiecket és Dickenst. Az automimika számára nem teremhet koszoru, legfeljebb csak akkor, ha Thespis korába esnék vissza a drámai müvészet, de ekkor is mihamar előállana Aischilos és Sophocles reformja.