XI-IK LAJOS.

Dráma 5 felvonásban. Irta Delavigne Kázmér. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 február 23-án.

Delavigne e művét már többször adták szinpadunkon és mindig elég hatással. Egy drámai cselekvény és hős nélküli mű, és mégis ennyi hatás! Nem épen mindennapi jelenség, épen azért megérdemel egy pár szót. XI-ik Lajosban nagyon kevés vagy épen semmi sincs, mi őt drámai hőssé emelhetné. Ő csak egy beteg, haldokló zsarnok, ki fél a haláltól, de halálkinjai közt is folyvást uralkodik, lefejezteti ellenségeit, megcsalja frigyesét, mindenben czélt ér s végre meghal, lélekben oly kevéssé megtörve, hogy utolsó perczében is lefejeztetheti Nemours herczeget s egész pathoszszal megáldhatja Francziaországot, melynek javára annyit áldozott. Hol itt drámai erős érdek és tragikai hatás? Tudjuk, hogy a nagy bűnök tragikuma más, mint a nagy tévedéseké, s a szörnyek, egy Richard, Caligula másként válnak érdekesekké, mint a Coriolanusok és Brutusok. Azonban épen az a baj, hogy Delavigne sem egy sem más módon nem tudott XI-ik Lajosból tragikai személyt alkotni. Például, minő nagyszerű és megdöbbentő alak Shakespeare Richardja. Zsarnok, kegyetlen ő is, de egyszersmind hős és nagyeszü ember; merészségének, ravaszságának minden sikerül, de minden ujabb siker közelebb viszi a bukáshoz. A siker tetőpontján, diadalának mámorában, föltámad ellene minden nemü megsértett érdek, az egész világ, s ő a romok között küzdve esik el. Hugo Victor Borgia Lucretiája is szörny, de szenvedélyesen szereti fiát s az anyai szerelem tisztitó befolyása alatt javulni, emelkedni kezd, azonban már késő, föltámad ellene multja és saját fiának kardja alatt kell elvérzenie. Ime hogyan lehet drámai, tragikai személyekké emelni a szörnyeket és nyomorultakat. XI-ik Lajosban majdnem semmi ilyes. Egyetlen érdekes vonás benne csak az, hogy betegen is uralkodni akar, hogy nehezen válhatik meg az élettől, hogy örökké uralkodni szeretne. De vajon vezeti-e ez valami katasztróf felé? Nem. Minden épen úgy történik, mintha egészséges volna és senki se várná halálát.

Delavigne tulajdonkép nem drámát irt, hanem csak történelmi, lélektani és pathologiai tanulmányt, mely ez érdekességénél fogva sokkép igénybe veszi figyelmünket és kiváncsiságunkat. Ime a hatásnak, ha nem is épen a drámainak, egyik oka. Hogy Párisban a maga idejében még nagyobb hatással adatott, az igen természetes. Delavigne e művet 1832-ben irta, tehát a juliusi foradalom után. A népnek nagy tapssal kellett fogadnia, mert az idősb Bourbon-ág egyik hőse, a régi királyság egyik képviselője volt benne gyülöletessé téve. Ime a hatás másik oka, mely többé-kevésbbé most is, másutt is sokat tesz e mű sikerére.

A cselekvény szintén igen szegény. XI-ik Lajos az utolsó felvonásban ugyanaz, a mi az elsőben volt, jellemében nincs semmi fejlődés és drámai érdek. Az egész cselekvény a körül forog, hogy Nemours herczeg, ki boszut akar állani atyjáért, hogyan menekülhessen meg a zsarnok dühétől, s utoljára sem menekülhet meg. Ha XI. Lajos egypár perczczel később hal meg, Nemours nem fog a vérpadra lépni, azonban ez egypár percz miatt szegénynek meg kell halnia. Ily külsőség, történetesség határozza el a végkifejődést. A jelenetekben nincs belső szükségesség, lazul kapcsolódnak össze s csak arra szolgálnak, hogy XI. Lajos jellemét kellő világitásba helyezzék. Mintha nem is drámáról volna szó, csak történelmi rajzról. Azonban, meg kell vallani, hogy e czélra jól vannak választva és szerkesztve a jelenetek és felhasználva a franczia romantika minden hatásos eszköze. Delavigne, ki eleinte a franczia dráma klaszikai iskolájához tartozott, e drámájával egészen átment a másik táborba. XI. Lajos jelleme is egészen a franczia romantika módja szerint van alkotva. Nagy szerepet játszik benne az ellentét egész a groteszkig; kár, hogy a szinek igen kiáltók, s a jellem különböző alkatrészeinek összeolvasztása nem mindenütt sikerült. Mindemellett e jellem, a mint mondani szokás, jó szerep s igen háládatos tért nyujt a szinész virtuozitásnak, mi a mű hatásának harmadik főoka.

Ma is Tóth adta a czimszerepet és a közönség tapsai közt. Ugy látszik, kedvencz szerepei közé tartozik s nagy gondot fordit reá, mit teljesen méltánylunk a közönséggel együtt. Azonban a taps mellé kénytelenek vagyunk egypár megjegyzést is csatolni. Tóth rendesen inkább a részeket tanulja át és dolgozza ki, mint az egészet, s innen, hogy egy-egy jelenet tőle majd mindig hatásosb, mint az egész jellem. Ma is az ő XI-ik Lajosából teljesen hiányzott a hatalomvágy zord erélye, s ama politikai rögeszme láza, hogy minden bünt az állam jólétéért követ el, melyekre a költő meglehetős sulyt helyez. Ő a jellemnek leginkább csak ravaszságát, képmutatását, s halálfélelmét emelte ki, melyek sikerültek is. Az átmeneteket sem igen tudta összeolvasztani, kivált ott, hol némi komikai árnyalat van. Delavigne nem azért tett e jellembe bizonyos komikai adagot, hogy nevetséget gerjeszszen, hanem, hogy árnyalja a daemonit, mely e jellemnek egyik alkatrésze. Az igaz, hogy ez néhol a költőnek sem sikerül, de a szinész sokszor enyhitheti s enyhítni is tartozik a költő hibáját. Tóth épen kitüntette, és ott is, hol a költő nem volt hibás.