I.

E kitünő művésznőt nem előzvén meg épen világhír, némi elfogultsággal kelle megküzdenie. Azonban mindjárt első fölléptével meghódította a sziveket. Azóta mind emelkedőben a tetszés s úgy látszik, hogy sokkal mélyebb hatást tett közönségünkre, mint a hogy rendesen a tánczosnők szoktak. Mind ezzel nem akarunk valami hallatlant mondani. Megengedjük, hogy azok a híres művésznők, kik tiz-tizenöt év alatt nemzeti színpadunkon szerepeltek egy s más tekintetben felülmulták Couquit, de nem hiszszük, hogy közülök bármelyik jobban értett volna nálánál ahhoz, hogyan kell eszméket, érzéseket, szóval egy egész drámai cselekvényt kifejezni tánczmozdulat és arczjáték által.

Talán némelyek mosolyogni fognak, hogy mi a balletben is drámai felindulást keresünk s tánczosnőt szinésznői oldalról méltánylunk. Tulajdonkép nekünk volna okunk mosolyogni azokon, kik a balletet nem tartják egyébnek, mint jelentekre osztott bálnak vagy pusztán a legnehezebb tánczképletek mutatványainak. A balletnek is drámai cselekvényt kell kifejezni; a különbség a dráma és ballet közt leginkább csak az, hogy ez utóbbi szó helyett zene kiséretében táncz, arcz- és tagjáték által fejezi ki az emberi szenvedélyeket.

A balletszerző oly mesét keres s oly jelenetekből alkotja össze a cselekvényt, melyeket táncz, tag- és arczjáték által könnyen megértethetni. A zene, táncz, arcz- és tagjáték öszhangzata a cselekvénynyel alkotja a valódi balletet, minélfogva a ballettánczosnő művészetét egy jó részben az határozza meg, vajon képes-e a lélekállapotokat bájjal és jellemzőn kifejezni. A legszebb táncz, a legbájosabb mozdulat csak fél értékű a balletben, ha nem a kivánt eszme és érzés kifejezése. Innen magyarázhatni meg, hogy Elsler soha sem volt képes egészen felülmulni az első Taglionit, ki a balletben az arcz- és a tagjátékra, szóval a drámai kifejezésre, annyi súlyt fektetett.

E szempontból kiváló méltánylatot érdemel vendégművésznőnk. Mozgékony izmú arczával az érzések legfinomabb árnyalatait is kifejezi. Mozdulata, táncza mindig összehangzik a helyzet lélekállapotával, jellemző bájjal fejezi ki a különböző érzéseket, a mi csak akkor romlik meg egy kissé, midőn nyaktörő képleteket rajzol előnkbe, a mi az újabb időben annyira divatossá lett s árt a jó balletnek. Természetesen ilyenkor a testi megerőltetés erőt vesz az arczon, a lélek kifejezésén. Azonban dicséretére mondhatjuk, hogy az ilyesmi sokkal ritkább nála, mint más tánczosnőknél.

Már négyszer lépett föl, Gizella és Szerelmes ördög czímű balletekben, mindkettőben kétszer. E balletek, melyek a jobbak közé tartoznak, eddig is adattak szinpadunkon, de senki sem tudott adni akik annyi plastikai érthetőséget, a megszólalásig hű kifejezést, mint Couqui. Mi szépen halt meg, mint Gizella, híven a természethez, de a szép formák határai közt, semminemű materialistikus eszközt nem használva, s midőn villivé változva, tánczolta körül kedvesét s tőle búcsúzva szállt vissza sírjába, mily jellemző bájjal fejezte ki a szerelmet, mely a sírban sem hamvadhat el.

A Szerelmes ördög-ben még jelesebb volt. Élénken éreztette velünk a dæmonit újabb meg újabb változatban, a cselekvény fejlődése szerint. A pajkosság és ellágyulás, a féltékenység és boszu, a csáb és harag számos árnyalatban elevenedtek meg arczán, tánczán, mozdulataiban. A végjelenetet pedig, midőn leküzdve magát, egész kedélyében átváltozik s dæmonból angyallá lesz, annyi erővel adta, hogy játéka kitünő színésznők játékával is versenyzett.

Sajnáljuk, hogy negyedik előadása nem volt oly látogatott, mint a három első. A kevesebb közönség nem hangolta le a művésznőt; Gizella most még inkább sikerült neki, mint először s a közönség nem szűnt meg tapsolni. Méltánylatunkkal nem izgatni akarunk a ballet mellett szinházunknál; a Nemzeti Színház főczéljának nincs köze a ballettel, pénzünk sincs elég, hogy megbírhassuk, de mindig jól esik méltányolnunk a kitünő művésznőket, kivált oly oldalról, melyet nálunk nem vesznek eléggé figyelembe.