EGRESSY LEVELE.

1863 november 8-án.

Mit irjak e rovatba, midőn e héten egyetlen új szinmű sem fordult meg szinpadunkon, a régibb szinművek előadását pedig elfoglaltságom miatt nem nézhettem meg. E kérdést intéztem magamhoz s nem tudtam rá felelni. Nagy baj, ha az írónak se tárgya, se gondolatja. Azután én, fájdalom, azon írók közé tartozom, a kik nagyrészt csak akkor gondolkoznak, mikor írniok kell. Nem mindíg teszem ugyan, van elég mentségem is, de se az, se ez nem vigasztal. A mi vigasztal, az a tapasztalásom, hogy elég író van, ki akkor sem gondolkozik, mikor ír. Ej, gondolkozzunk hát és írjunk, vagy ne is gondolkozzunk, csak írjunk. Hát ha így levetkezzük a pedáns, nehézkes író nevét, némi genialitásra tesszünk szert s talán még a divatlapok is bevesznek tárczaírónak. De hát miről írjak? Épen gondolkozni akartam szinészetünk egy pár föltünőbb árnyoldaláról, midőn asztalomon egy irat ötlött szemembe, melyet ezelőtt egy pár héttel félretettem alkalom szerinti közlés végett, de már egészen megfeledkeztem róla Ah, Egressy engem kihúz a hinárból, ma legalább nem kell se gondolkoznom, se írnom; mára gondolkozott is, írt is ő helyettem, s úgy hiszem, se a szerkesztő, se az olvasó nem fogja rossz néven venni, ha egyszer szinkritika helyett szinkritikám birálatával szolgálok, annyival is inkább, hogy a tárgy nem érdemetlen a figyelemre.

A dolog igen egyszerű. Egressy egy magánlevelet intézett hozzám, mely egyik róla írt kritikámra vonatkozik. A levél nekem tetszett, nem azért, mert egy pár bók is van benne, hanem mert bizonyos szempontból jól és finom ironiával van írva. Oly dolgok, melyekkel ritkán van szerencsém találkozni az ellenem írt polemiákban. Megkértem Egressy urat, hogy engedné meg kinyomtatnom e levelet. Szívesen beleegyezett. Íme a levél:

«Uram! Bocsánatot kérek, hogy egy hosszú levéllel kell önt «meglátogatnom». Ez a kritikai pálya alkalmatlanságai közé tartozik. Önnek azon színházi szemléje adott reá okot, melyet Brankovics György előadásáról a Koszorú 22-dik száma közlött. Legyen szabad legelőbb is köszönetemet kifejeznem azért a figyelemért, melyre ön Árpád fiam akkori föllépését méltatni szíveskedett. Aztán, ha a magyar színészet megbizottja volnék: megköszönném azt az igazságtételt is, mely szerint ön ellene mond azon szegény felfogásnak, mintha a szinész pusztán szolgája volna a költőnek.

Az én előadásomra a többek közt azt a megjegyzést teszi ön, hogy abba a helybe, a hol Brankovics az Istent megátkozza: némi őrültszerűséget lehetett volna vegyítenem. Lehetett volna biz azt, az igaz: de én azt gondolom, hogy az indulat legmagasabb foka, minő az is, hol a fájdalom dühe átokban tör ki, már így is magánkívüli állapot, s itt az őrültszerűség erősebb színezete már túlzássá válhatnék, s rontaná a kép harmoniáját.

Azt az észrevételt is teszi ön, hogy én rosszul hangoztatom (néhol) a magyar szavakat, különös módon hangsúlyozok. A gyöngédség, a jóakarat, a melylyel ön e gáncsot szelidíti, ellensúlyozza, megczukrozza: oda mutat, hogy ön e hiba létezéséről erősen meg van győződve, s a figyelmeztetés hozzám is levén intézve: megnyerőn akar inkább hatni reám, mint visszataszítón. Hiszen hogy a kritikai eljárásban sem árt olykor egy kis diplomatia: az bizonyos; s e részben én is Claudiussal tartok, a ki azt mondja, hogy: «A dán királyhoz nem szólsz hasztalan, észszel ha szólsz.» Mély belátás, meggyőződés, őszinte jóindulat hozzám sem szólt hiába soha, ha nem nagyon válogatta is a szavakat. Tehát ezuttal is, a mint az ön czikkét elolvastam: újra szigorú vizsgálatot tartottam magam fölött. Különösen átfutottam azon szerepeimet, melyekben a hangjárás nálam már változhatlanul meg van állapítva. Azonban a kérdéses hibát mindeddig nem vagyok képes magamon észrevenni. Hogy tehát e hibának öntudatára juthassak: nincs más mód, mint fölkérem önt, lenne szíves nekem e végett egy rövid órát áldozni, ha szabad ideje lesz. Én akkor majd eljátszom ön előtt Brankovics nyugodtabb helyeit, s más szerepeimből is a hasonlókat, hogy azután a nekem tulajdonított hibákra mintegy ujjal mutathasson. Szeretném, ha mások is lennének jelen azok közül, kik e részben önnel netalán egy véleményben volnának.

Ki tudja, hogy ez a kis vizsgálat nem válik-e majd kölcsönössé, s nem nyerünk-e majd általa mind a ketten a sokratesi önismeret dolgában? Mert például emberi dolog, sőt logikai kényszerűség is, hogy ha a nekünk tulajdonított hibát magunkban a legjobb akarat mellett sem találjuk: tehát szemeinket kifelé irányozzuk, s összehasonlításokat tegyünk. Azért engedelmet kérek, hogy én a magam combinatióját itt mindjárt megkezdhessem.

Én már épen harminczkét év óta beszélek a szinpadon így, mint most. Beszédemnek soha sem volt más jelleme magyar hangoztatás tekintetében, mint a mi van jelenleg. Miskolczon nőttem föl, mely középpont felső és alsó Magyarország között, s azon helyekhez tartozik, hol a legtisztábban beszélnek magyarul. Értek valamit latinul, németül, francziául, de semmi más nyelvet nem beszélek, mint a magyart. A franczia pathosz hangja nem ragadhatott reám, mert azt az én fülem nem találja szeretetreméltónak; a németet sem. A magyar dialectusokat mind ismerem s nehányat meglehetősen utánzok; de épen azért, mert azokat ismerem: nem vegyíthetem beszédembe a nélkül, hogy ne tudnám. Honnan vettem tehát én azt az idegen hangot, s mi az tulajdonképen: még csak nem is képzelhetem. Vajon nem az a sajátsága-e ez az ember hanghordozásának, a mit így szoktunk nevezni: Brassai modora, Eötvös modora, Arany modora, Kazinczy Gábor modora, Székács modora? Toldy modora? De hiszen ez a sajátság nem volna épen olyan nagy hiba, mert ámbár a színész hanghordozása legáltalánosabb, s így legtöbb változatra kell képesnek lennie, azért végre mindíg volt és lesz efféle különbség a legnagyobb művészek beszéde között is, azaz: volt és lesz Rachel modor, Ristori modor, Macready modor, Aldridge modor, Megyeri modor, Szentpétery modor, mert e sajátság az egyéniségtől elválaszthatatlan.

De különösen van egy körülmény, a mely az én helyzetemet kritikusaimmal szemben igen furcsává teszi. Én Vörösmartyval tizenegy éven át 1837-től 1848-ig (a külföldön töltött időmet leszámítva) csaknem mindennap együtt voltam. Nőtlen korában együtt vacsoráltunk: vacsora után Megyerit és engem számtalanszor magához hívott, s maga készítette pezsgő (ezzel egy időben szenvedélyesen foglalkozott) és fekete kávé mellett felváltva szavalgattunk, beszélgettünk (æsthetikai dolgokról) anekdotáztunk és danolgattunk néha éjfél után két három óráig is. Ő legjobban szerette szavalni Berzsenyi melancholikus verseit. Egyike voltam azoknak, a kiknek először mondta el vagy olvasta fel minden új költeményét, darabjainak meséjét és egy-egy elkészült jelenetét. Mily finom és kényes hallása volt a magyar hangokra nézve: nem szükség mondanom. És Vörösmarty mindez idő alatt nemcsak hogy soha sem vett észre beszédemben magyartalan hangokat, hanem színbirálataiban, melyeket az Athaeneum közlött, beszédem tisztaságát és szabatosságát például mutatta föl, még oly collegáimmal szemben is minők Megyeri, Szentpétery. Lendvay stb. voltak. Ha fáradságot venne ön magának e birálatokat áttekinteni, látni fogná, hogy így van, a mint mondom.

Most már merre induljak? Vörösmarty mintául állítja föl beszédemet, ön pedig mint rettentő példát mutatja be azt az új nemzedéknek. Nem kell-e önkénytelenül arra a gondolatra jönnöm, hogy összemérjem egymással két oly derék kritikusom illetékességét e kérdésben, a kik egymásnak ellent mondanak?

Meg kell vallanom, hogy az erdélyi úrhölgyek társalgására mindig elragadtatássa emlékezem. Soha sem hallottam valami bájosabbat, mint a magyar beszéd, erdélyi művelt hölgyek ajkán. De azt hiszem, se az erdélyi hölgyeket meg nem sértem, se magammal nem jövök ellenmondásba, ha azt mondom, hogy az erdélyiek beszéde, szerkezeti sajátság, hanghordozás és kiejtés tekintetében: dialectus. És én még egyetlen erdélyi embert sem ismerek, a ki dialectusnak- világos, vagy legalább elfogulatlan öntudatában lett volna. Többet mondok: önöknek még latin és német beszédjök is dialectus a magyarországival szemben. Önök így beszélnek: váldé béné, siné, finé, généticé (ez utóbbi szónak utolsó hangzóját Brassai még nyomtatásban is megaccentisálta. Lásd Brassai Logiká-ja, 163. l.) énergicé, mensé(æ) geschichté, ersté, zweité, liebé, keiné, beweisé sat. sőt nevezhetnék erdélyi urat, a ki a franczia nyelvet is ilyen erdélyi dialectussal beszéli. Magyarul pedig így beszélnek önök a többek közt: magyaar, eltakaar, heely, keenyje, hajnaala, baarna, Gábór, Káróly, gyértya, dicsőség, sat. Nem akarok ezzel nyelvészeti vitába bocsátkozni, csak azt mondom, hogy az önök hangjárása a mienktől nagyon különbözik; hogy önöknek még pathoszuk is tájszerű, hogy a dialectust beszélők, általában subjectiv állásponthoz levén kötve, saját szokásukat hajlandók a hangbirodalom középpontjának tekinteni, s ebbeli nézeteikhez a mértéket saját hang-járásukból kölcsönözni.

Íme, mindezen conjecturák az én részemre látszanak ugyan kedvezőknek: azonban mégis ki tudja, nem hibázhatom-e olykor a hangok alkalmazásában, már akár különczségből, akár valami szeszélyből; akár abbeli buzgalomból, hogy beszédemet minden oldalról magyarázni, illustrálni törekszem? Azért, hogy teljes megismerésre juthassak, ismétlem kérelmemet, mert a hang dolga végre is olyan természetű, hogy az iránt puszta irás által tisztába nem jövünk soha.

Pest, 1863. szeptember 24.

Tisztelettel Egressy Gábor.

Eddig a levél, a melyre most igen kevés megjegyzésem van. Elfogadtam Egressy úr ajánlatát, s egyszersmind megigértem, hogy főbb szerepeiben kiváló figyelemmel fogom kisérni, s a bővebb tapasztalatok nyomán, valamelyik szinkritikámban visszatérek e tárgyra. Most csak annyit jegyzek meg, hogy én Egressy úr szavalatát nem az erdélyi magyar vagy székely tájszólás szempontjából biráltam, nem is mint tájszólást hibáztattam. A mit én hibáztattam, az bizonyos sajátság, a mit Egressy úr is igen jól sejt, vagyis e sajátságnak néha nagyon is feltűnő túlsága. Egressynek igaza van, midőn a művészek egyéni sajátságainak jogait védi, azonban nem ez a kérdés, hanem az: vajon e sajátság a nyelv és művészet határain belül jelen-e meg vagy sem? Tulajdonkép ez a mi vitánk sarkpontja.