SZÉCSI MÁRIA VAGY MURÁNYVÁR OSTROMA.

Szinmű dalokkal, 3 felvonásban. Irta Szigeti József. Zenéjét szerkesztette, részben eredetileg írta Erkel Gyula. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 október 16-án.

Megint új melodráma, eredeti melodráma, a jövő héten talán a harmadik, azután egy negyedik s úgy tovább. Legközelebbről, a mennyire lehetett, méltányolni igyekeztem a drámai költészet e kitagadott fajzatát, s íme, úgy látszik, a sors jutalmul a melodrámák egész záporával készül megáldani. Talán drámaíróink nem is akarnak egyebet írni melodrámáknál? Oh jaj, ha talán nekem is részem lesz e melodráma-korszak előidézésében. Ha bűnt követtem is el mult czikkemben, már eleget lakoltam érte. Szigligeti melodrámájában még el tudtam nyelni egyet-mást, még azt is, mikor a kurucz leánya oly czifrán ömledez a szerelemről, de ez a Szécsi Mária, ez a Wesselényi majdnem beteggé tett. A mű jobb és derültebb részei sem tudtak felvidítani. Az émelygős sentimentalismus, politizálás, szerelmeskedés és hazafiaskodás még folyvást üldöz. Mintha most is fülemben csengenének Mária és Wesselényi felkiáltásai: «Mi az élet szabadság nélkül?» «De mi a szabadság élet nélkül» stb.

Tréfa, a mi tréfa, nem kell a melodrámák ellenségének lennünk, hogy drámairodalmunk sülyedését lássuk a drámai költészet fő- és alfajai elhanyagolásában s e kétes faj túlbuzgó mívelésében. Nem annyira az a baj, hogy melodrámákat kezdünk írni, mint az, hogy a tragédiát és a szigorúbb értelemben vett drámát, a vígjátékot és bohózatot aránylag elhanyagoljuk. Ha nincs hajlamotok vagy erőtök a tragédia magasb szárnyalásához, fogjatok a kevesebb igényű drámához, dolgozzátok fel a jelen élet kisebbszerű, de azért nem kevésbbé érdekes és költői összeütközéseit; ha unjátok a fensőbb vígjátékot, dolgozzatok a közép fajban, vagy épen ereszkedjetek le a bohózathoz. Aztán nem bánjuk, ha néha-néha egy-egy melodrámát írtok, a tehetség és ízlés itt is nyujthat æsthetikai gyönyört. De magában e genre nem méltó, hogy drámairodalmunk súlypontja legyen; nem olyan, hogy az írót emelje, inkább az írónak kell emelnie s mihelyt nem igyekszik erre, könnyen megronthatja tehetségét is.

Mindezt nem ok nélkül mondjuk el épen most, midőn Szigeti legújabb művéről akarunk szólani egy pár szót. Szigeti drámaírói tehetségét és technikai készségét senki sem fogja kétségbe vonni, bár ízlését nem mindíg lehet dicsérni. Azonban e tehetség leginkább a vígjátékra van utalva, ott is leginkább a bohózat terére. Midőn Szigeti néhány évvel ezelőtt egy pár népszínművet írt, mi sokkal inkább örültünk e művek irányának, mint élveztük magokat a műveket, noha bizonyos tekintetben a sikert nem lehetett tőlök megtagadni. Olyasmit látunk bennök, mintha az a sok mindenféléből összevegyített valami, melyet mi népszínműnek nevezünk, kezd kristályosodni s legelőször holmi nemzeti bohózat kiválására lehet reményünk. Szigeti népszinműveit a bohózati elem túlnyomósága különbözteti meg rendes népszínműveinktől. Jól ismeri az alsóbb néposztályok életét, élénk érzéke van a genreképszerű jellemzeteshez, kedveli a komikus vonások bohózatos túlzását s nem hiányzik benne egy jó adag nyers, de legalább nagyjában egészséges humor. Mindehhez csak tisztultabb világnézetek s némi művészi forma lennének szükségesek, hogy Szigeti nemzeti bohózatunknak egyik merészebb kezdeményezője legyen. A bohózat nem csekély dolog, épen oly jogos genre, mint a vígjáték s ha Molière és Shakespeare mívelhették e nemet, bizony Szigetinek sem válhatik szégyenére. Azonban ő inkább kedveli a vígjátékot és melodrámát, mint a bohózatot, melyre legtöbb tehetsége van, s úgy látszik, nem tartozik ambitiói közé, hogy magyar bohózat erőteljesb kezdeményezője legyen. Nem mondjuk, hogy a vígjátékaiban nem találhatni néhol a szerencsésb inventio nyomaira, egy-egy sikerültebb rajzra; de itt is ott jobb, hol a bohózatos felé hajlik s általában a mélyebb s magasabb komikumhoz nincs erős érzéke. Melodrámáiról még kevesebb jót mondhatni. Midőn komoly összeütközést, vagy hevesebb szenvedélyt rajzol, valami oly émelygős sentimentalismusba esik, mely csaknem kiállhatatlan. Ilyenkor mind a compositiót, mind a jellemrajzot illetőleg a reflexio dolgozik benne, holmi felületes és roszszúl számító reflexio. Csak a színpadi routine takarja e nemű művei szegénységét s egy pár bohózatos alak menti meg a bukástól.

Ily műve Szécsi Mária is, melyet nem számítunk ugyan az úgynevezett bukott darabok közé, mert a közönség aránylag meglehetős tetszéssel fogadta, de meg kell vallanunk, hogy nagyon kevés van benne olyasmi, mit az engedékenyebb kritika is méltányolhasson. Szécsi Mária története oly tárgy, mely első pillanatra nagyon alkalmasnak látszik a költői feldolgozásra; de valósággal nem épen a legalkalmasabb. A mint tudjuk, számos magyar költő dolgozta föl már e tárgyat komoly alapon: Gyöngyösi, Kisfaludy Károly, Arany, Petőfi, Tompa, de egyik sem írt belőle valami elsőbbrendű művet. Lenni kell valaminek a tárgyban, hogy ily kitünő költők sem tudták kitünőbb művé megalkotni. Valóban, okát hirtelenében nem tudom megmondani. Úgy látszik, hogy a tárgy regényes külszíne nagyon megkapja a phantasiát; de bensője nem elég gazdag, hogy az alkotást nagyon előmozdítsa és sokkal több komikai elem van benne, mint egyelőre látszik. Nem kisebbíteni akarom azokat a kitünő költőket, kik e tárgyat feldolgozták, sőt elismerem, hogy majd mindenik helyesen fogta föl, midőn a tiszta nőiségnek, a szerelemnek a nőietlen hősködés feletti győzelmét testesíték meg Máriában. Azt sem hibáztatom, hogy Szigeti meglehetősen eltért e felfogástól, de csodálkozom, hogy ő, a ki inkább a komikum terére van hivatva, nem komikailag fogta föl Máriát. Meg vagyok győződve arról, hogy Szécsi Mária legalkalmasb vígjátékra, amolyan Scribe-féle vígjátékra, minő a Pohár víz. Talán nem érzett magában elég hajlamot az ily fajta vígjáték finomságaihoz, bohózatnak pedig, mint nem elég alkalmas tárgyat, nem dolgozhatta föl? Nem tudjuk, elég az hozzá, hogy melodrámát kisérlett meg. Jól van, de akkor tartotta volna meg a régibb költők felfogását, a kik ezt úgyszólva egymástól vették át s mégis eredetiséggel, sőt több költői erővel testesítették meg, mint elődeik.

Szigeti Máriájában is a szerelem ül diadalt a hősködés felett, de tulajdonkép nem a természetes szerelem, vagy legalább is nem a szerelmes nő a hősködő felett. Nincs e műben se hősködő, se szerelmes Mária, csak a szerző mesterkélt reflexiója jár-kel szoknyásan és sisakosan. Szigeti Máriájának már első szerelme Wesselényi volt; a körülmények szakíták el tőle s adták Bethlen Istvánhoz, kinek most özvegye. Ez eddig jó. Az ember azt várja, hogy a nem boldog nő, ki nőietlen különczségekbe igyekszik temetni bánatát, most egy újabb lelki fejleményen megy át s a szerelem által ismét nővé válik. Szigeti letér e természetes útról, minderre majdnem semmi súlyt sem helyez. Oly kevéssé festi a harczias, mint a szerelmes nőt. Az ő Máriája akkor kezd inkább felindulni, midőn Wesselényi mintegy megkérésképen elbeszéli első felesége halálát, a ki nehezen halt meg, mindíg csak gyermekeiért búsult s azt tanácsolta neki, hogy vegye nőül Máriát, mert csak ő lesz a gyermekeknek igazi anyja. Felindulását még inkább fokozza Wesselényi, midőn megmagyarázza az együgyű asszonynak, hogy tévúton jár, az övé az igazi hazafiság útja s egy csoport tirádát hord össze az egyetértésről, a haza állapotáról s a maga nagy érdemeiről. Mária már kész hozzámenni, szívét és Murány várát egyaránt feladni, de a katonai becsület visszatartja. Segít a dolgon. Ír az erdélyi fejedelemnek, hogy mentse föl esküje alól; a fejedelem nincs otthon, de helyette Illésházy, utólagos jóváhagyás reményében, minden tekintetben fölmenti. Megérkezvén a fölmentés, már csak a lakodalom van hátra, de a várnagy semmit sem akar tudni a vár feladásáról, kirohanást tervez s azzal vigasztalja Máriát, hogy úgy intézte el a dolgot, hogy mikor az ellenség a vár birtokába jut, a puskaporos bástya felrobban s a légbe röpíti a győzelmes sereget. Mária elszörnyűködik, már most emberbaráti szempontból is igyekszik az ellenség kezére játszani a várat, a mi meg is történik.

Íme a szerző Máriája, ki megnyerhetné pörét talán még a katonai törvényszéknél is, de nem a kritikainál. Ez alak rajzából is láthatni, hogy a műben teljesen hiányzik minden bensőbb drámai élet. Pusztán csak események lánczolata és látvány. Az oly szerencsétlenül rajzolt Mária jellemének sokat árt az is, hogy ő látogatja meg követ képében Wesselényit s nem ez őt, mint a hogy az e tárgyat feldolgozott költőknél találjuk. Továbbá szintén e szempontból az sem helyes, hogy Mária környezetében Bukkenbuk és Gyűszűsi játszák a főszerepet. Egyik sem alkalmas arra, hogy emelje Mária alakjának méltóságát. Nem mondjuk, hogy e két bohózatos alak fölösleges e műben; mindkettő befoly valamit a cselekvényre: Bukkenbuk, midőn az őröket elfogatja, Gyűszűsi, midőn postáskodik. De igen előtérben vannak, sok helyet foglalnak el. Egyébiránt Bukkenbuk, Fallstaff e halvány másolata, legjobb az egészben, kivált ha Szigeti játszsza; Gyűszűsivel is megbarátkoznék az ember, ha szerző vagy az előadó színész egy kissé mérséklené igen is túlzott casperliádjait.

Talán igen szigoruaknak látszunk. Mindegy. Nem lehetett elnyomnunk meggyőződésünket. Félünk, hogy a melodráma túlsulyra kap drámairodalmunkban, továbbá inkább becsüljük Szigeti tehetségét, mintsem ne figyelmeztessük valódi körére, hol számára koszorúk virulhatnak.