LECOUVREUR ADRIENNE.

Dráma 5 felvonásban. Irták Scribe és Legouvé, fordították Csepreghy Ferencz és Egressy Béni. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 június 23-án.

Szilágyi Pál nyugalmazott szinész félszázados jubileumául és javára. Bulyovszky Lilla (jól magyarul Bulyovszkyné) asszonynak, a drezdai udvari szinház tagjának utolsó föllépte.

Egy hozzá méltóbb szerepben vártam Bulyovszkyné fölléptét; a második előadás részletes bírálatát igértem, remélve, hogy egészen ment lesz az elfogultságtól. Ez teljesült is, amaz nem. Lecouvreur Adrienne jó szerep arra nézve, hogy a szinésznő virtuozitását kimutassa, de költői becsre nézve nem sokkal áll feljebb Gauthier Margitnál. Nem tudom, honnan van az, hogy kitünő, sőt nagy szinésznők is ritkábban tisztelik a nagy költőket s kiváló szeretettel fordulnak oly művekhez, melyek sokkal mesterkéltebb hatásra vannak számítva, mintsem valóban megindítók lehessenek. De másfelől e szerep nem olyan, hogy Bulyovszkyné kitünő tehetségét a legerősebb oldalról mutathassa be. Az ő valódi szakmája most is oly kevéssé a tragikai, mint ezelőtt öt évvel. Soha sem hibáztattam, hogy e szerepkörben is kísérleteket tesz, de folyvást hibáztatnom kell, hogy másik szerepkörét elhanyagolja, melyben egyedűl vívhat ki hervadhatatlan koszorúkat. Számos vígjáték, drámát, sőt tragédiát is ismerek, melyekben a szerepek mintegy Bulyovszkynénak vannak írva. Sokszor gyönyörködtetett folyékony, finom társalgása; csevegni senki sem tudott jobban a magyar szinpadon, mint ő; a vidám enyelgést, a könnyed ironiát, kaczérságot, sőt az érzelmesség bizonyos fajait majdnem mindig sok bájjal és erővel fejezte ki. Lehet, hogy ejtett itt-ott hibákat, megtörtént néha, hogy szerepe felfogásában megtévedt; a reflexio olykor megbénította önkéntességét s művésziebben kívánva adni egyet-mást, a mesterkéltség örvénye felé lépdelt, de mindig tudott hatni s bizonyos varázszsal kötötte le nézőit. E varázs mindjárt vesztette erejét, mihelyt kilépett e körből s az erősb a viharosb szenvedélyek küzdelmét ábrázolta. S különös, e szerepeire fordított legtöbb gondot, holott kitünő tehetségének fényoldalai itt nagyrészt elhalványultak, s az árnyoldalak kaptak túlsúlyra. Nem a teremtő phantasia alakjai állottak előttünk, hanem a reflexio fáradságos mozaikművei. Méltányoltuk a szorgalmat, bámultuk a gondot, tanulmányt, de nem egyszersmind a tanulmány eredményeit is.

Már arcza és hangja sem olyan, minővel nagyobbszerű tragikai szinésznővé válhatnék valaki. Arczán legörömestebb mulat a mosoly, ajkai körül a finom gúny, szemében az enyelgés. A mély fájdalom kitörését, a dűh, boszú, megvetés kifejezéseit csak keresi, de nem találja meg. Hangja a mily finom árnyalatokra képes a társalgásban, épen oly monotonná vagy erőtlenné válik az erősebb felindulásban. A mily önkénytes nála a csevegés, enyelgés, sőt a csendes meghatottság is: épen oly nehezen bírja meg a korlátjokat áttört szenvedélyek rohamait. S e szerepekben rendesen inkább részleteket nyujt, mint egészet, s a mi ezzel a legtöbbször együtt jár, ritkán tudja biztosan rajzolni a jellem körvonalait. Csak az oly mozzanatra helyez súlyt, melytől hatást remél; csak ott dolgozgat ki sok finom részletet, hol mintegy feltünni vágyik; de nem önti el egész játékán a jellem alapszínezetét, a főszenvedélyt vagy az érzések és szenvedélyek vegyületét, melyből, mint magából nőtt ki a cselekvény. E mozzanatokat mintegy várja, nagy gonddal emeli ki, de a legtöbbször aztán ismét közönybe esik vissza, egész addig, míg nem jő valami hatásos mozzanat. E mozzanatok nagyrészt elég jól vannak gondolva, de nem mindíg jól játszva, és nagyon sokszor hiányzik belőlök az a czement, mely a jellem alkatrészeit összetartja. E mellett legsikerültebb tragikai jeleneteiben is érezzük, hogy ez csak játék, szinészkedés. Nem tud eléggé hitetni, teljes illusiót teremteni, a mi másik szerepkörében nem egyszer sikerül neki.

Természetes, hogy minden oly szempontból van mondva, minőt Bulyovszkynénak európainak hírlelt nevezetessége mintegy magával hoz. Természetes, hogy mindez nemcsak a régi Bulyovszkynéra illik, hanem az újra is. Ő haladt ugyan, de a mint már mondám, tehetsége nagyobb fejlődést nem vett, se művészetének alaptermészete nem változott meg. Mint régebben, úgy most is jobban játszotta Gauthier Margitot, mint Lecouvreur Adriennet, pedig épen nem volt elfogult, sőt bátrabb, jobb kedvű volt, mint a hogy Adrienne szerepe megkívánta. Hangsulyozása is most hibátlanabb volt, mint Gauthier Margitban. Csak a második fölvonásban vettem észre egy pár hibát: például: igen, velem közlendő, felkiált stb. a végső felvonásokban inkább betüket hagyott ki egy-egy szóból: semmi helyett semi-t, szelleme helyett szeleme-t mondott. Azonban grammatikusi ridegségem mellett is mindezt könnyebben megbocsátom vala, mint azt, hogy nem annyira Adrienne szerény, tartózkodó, de nemesen önérző, gyöngéd, de azért belül folyvást égő szenvedélyessége, melybe, mint a szinésznőknél rendesen, az érzés némi montirozása vegyül. Bulyovszkyné valamivel bátrabb, jobb kedvű volt, mintsem eléggé szerény és tartózkodó, valamivel vidámabb, mintsem eléggé gyöngéd lehessen. A heves és viharos természetnek csekély sejtető árnyalatát tüntette föl a nyugodtabb pillanatokban. Igen sokat és sokszor mosolygott. Részemről sokat elengednék mozdulatai nemességéből, finom részletezéseiből, melyeket ujabban elsajátított, ha arczán kevesebbszer látnék mosolyt, melynek kedvességét egyébiránt a világért sem akarom elvitatni. Most is, mint a multkor, elsőbb jelenetei kevésbbé sikerültek, mint a későbbiek. Michonnetvel való jeleneteinek épen annyit használt, mint ártott, hogy édes atyja játszotta e szerepet s épen ez ünnepélyes este. Emelte a hatást s nem csoda, hogy a közönség élénk tetszését nyilvánította, midőn karjaiba borult és felkiállott: ennek köszönöm mindezt, ez atyám, de egyszersmind ártott is, mert nem annyira Adrienne-t és Michonnet-et láttuk magunk előtt, mint Bulyovszkynét és az ő édesatyját. Az a hely, midőn Adrienne szerepét próbálja, jobban volt kigondolva, mint eljátszva. Nem úgy igazította meg magát, hogy élénken kitessenek a javított helyek. A galamb meséjét szépen szavalta, de nem nagy bájjal és gyöngédséggel, a mit talán az is okozhatott, hogy Lendvai, ki Maurice grófot játszotta, oly esetlenül szólott belé, hogy a legégőbb gyöngédség is megfagyhatott volna. Sikerültebb volt Rachel híres jelenete, midőn Adriennet a féltékenység kinozza és megszabadítja vetélytársnőjét. Hogy reám e jelenet kevésbbé hatott, mint a körülem tomboló fiatalságra, meglehet, bennem van a hiba, a ki erősb tragikai felindulások után áhítozom. Különösen rosszul hatott reám, midőn Bulyovszkyné Rachel híres oui-át mondotta el, a mi magyarul hiszem-mel van fordítva. Ez mind kigondolva, mind játszva jól volt, de mihelyt bevégződött a mozzanat, Bulyovszkyné meglehetős közönyössé vált s úgy szagolta bokrétáját, mintha nem ment volna át valami nagylelkű küzdelmen. A negyedik felvonás híres jelenetében két hibát találtam midőn Adrienne rosszul takart czélzatokban társalog a herczegnővel, nem tudta eléggé vegyíteni tartózkodását felindulásával, a finomságot dühével, a fájdalmat boszúvágyával; midőn szavalni kezd a társaságnak, csak későre találta meg a kellő hangulatot s csak a végsorok sikerültek annyira, hogy teljességgel nem vettem rossz néven szomszédaim zajos tapsait. A végső jelenetben mindent megtett, mi tehetségében állott, de ki tehet róla, hogy e tehetség nem határozottan tragikai. Teljesen méltánylom azt a mozzanatot, midőn kissé megdőlve merően áll s a levegőbe néz; igen szép alak volt, méltó fájdalmához. Azt is örömmel szemléltem, hogy a haldoklás perczeiben nem folyamodott materialis eszközökhöz, de a legjobb akarat mellett is meg kell vallanom, hogy arczával, szemével, hangjával keveset tudott kifejezni, s bocsássák meg rajongó tisztelői bűnömet, még mindíg örömestebb tapsolok, ha a kín tördelt hangjai helyett kedves csevegését hallom s mosolyában gyönyörködhetem.

Nem tudom, fel fog-e még lépni vendégművésznőnk, azt sem, vajon van-e kedve ismét a hazai művészetnek szentelni tehetségét. Hogy a közönség és hírlapok óhajtják, nem szenved kétséget. De egyszersmind azt is hallani itt-ott, hogy főbb szinésznőink tömegesen vissza fognak vonulni a nemzeti szinpadtól, ha Bulyovszkynét az igazgatóság szerződteti. Én ugyan nem kedvelem a szinházi pletykákat, nem szoktam bele szólani az igazgatás dolgaiba, soha sem ajánlottam senkit szerződtetés végett, sőt megvallom, oly kevéssé értek a szinház igazgatásához, mint akár a Hölgyfutár és Magyar Sajtó kritikusai, a kik mindennap beleszólnak, de lehetetlen e szállongó hírt megjegyzés nélkül hagynom. Először is nem hiszem, nem tudom feltenni szinésznőinkről, hogy ha hazafiúi érzelmökben sértve érezték magukat Bulyovszkyné által, ily módon kivánnának rajta boszút állani. Ez nem volna egyéb, mint a szinház érdeke elleni dolgozás, a hazafiasság leple alatti hazafiatlanság, vagy a mi szinte oly rossz, puszta ürügye a versenytől való félelemnek. Nem szükség bővebben magyaráznom a dolgot s tovább szónokolnom Bulyovszkyné mellett, épen nekem, a ki két nyelvű színészkedését mindíg kiméletlenül megtámadtam. De ha én tudok az akadémiában és Kisfaludy-társaságban egy teremben ülni és kezet szorítani azokkal, kik túlbuzgalmukban kritikáimért majdnem hazaárulónak kiáltottak ki, bizony szinésznőink is örömest játszhatnak egy oly szinésznővel, ki szinészetünk egyik dísze, a ki nem ellenök vétett, csak maga ellen, midőn megszünt magyar művésznő lenni, a nélkűl, hogy egészen németté váljék.