GAUTHIER MARGIT.

Dráma öt felvonásban. Irta ifj, Dumas Sándor. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 junius 10-én. Bulyovszky Lilla (jól magyarul Bulyovszkyné) asszony, a drezdai színház tagjának első fellépte az Irói Segélyegylet s a Jogász Segélyző egylet javára.

Talán nekem nem is volna szabad szólanom, hallgatnom, elbúnom kellene, vagy ha szólok bűnbánóan felkiáltanom: tévedtem, bocsássátok meg gyarlóságomat. Íme Bulyovszkyné két nyelvű színésznő, épen oly szépen tudja szavalni Goethe és Schiller nyelvét, mint a Vörösmartyét és Petőfiét, s homlokát testvéri egyetértésben övedzik a negyven millió német s a nyolcz millió magyar nemzet koszorúi. Íme Bulyovszkyné ellenmondhatatlanul megczáfolta azt az állításomat, hogy az irodalomés művészettörténet a költészet és szinészetben elitél minden kétnyelvűséget, hogy lehetetlen költőnek és szinésznek két nyelven a stil és szavalat titkait egyenlő művészettel elsajátítani s annyira behatolnia két nemzetiség kedélyvilágába, hogy a legfinomabb, legelrejtettebb húrjain is játszhassék. Íme Bulyovszkynénak sikerült e lehetlenség, végrehajtotta, mit nagyobbszerű szinésznők megkisérleni sem mertek; legyőzött oly akadályokat is, melyek egy Ristorit is képesek voltak megbuktatni.

Íme egy hallatlan tényt kell beigtatnunk a művészet történetébe, mint a magyar szellem vívmányait.

Irótársaim közül s a közönségből bizonyosan nem egy gondolkozik így, s én mégis szólni merek, sőt lényegileg most is ragaszkodom ezelőtt öt évvel a Pesti Napló-ban megjelent czikkemhez, melyben a Bulyovszkyné szándéklott két-három nyelvű szinészkedését hiú ábrándnak, vétkes becsvágynak és szánandó erőpazarlásnak neveztem. Nem makacsságból teszem, hanem meggyőződésből. Nem ismerek kritikust, még a legnagyobbakat sem véve ki, a ki soha se tévedt volna. Az ízlés kérdései nem mathematikai problemák; a mi pedig engemet illett, sokkal ifjabban és kevesebb készülettel léptem a kritikai pályára, mintsem ne tévedtem volna, talán többször, mint a hogy magam is hiszem. Aztán lehet-e kedvezőbb alkalma egy kritikusnak a bűnbánó szerep eljátszására, mint épen nekem a jelen? Egy nő irányában vallanám be tévedésemet, s hányszor nem tartozunk a nőknek igazat adni akkor is, midőn épen semmi igazuk sincs?

Egy tapsviharral és koszorúzáporral fogadott művésznő diadalkocsijába fognám be magamat s nekem is jutna valami a tapsból s koszorúból, melyekben úgy sem volt soha részem. De nem tehetem, meggyőződésem tiltja. Hogyan is tehetném csak azért, mert ünnepelt művésznőnk a bécsi várszinházban nem tetszett, a berlini királyi színházban még nem léphetett föl; egy pár kisebb német szinpadon, mint a weimarin, münchenin sikert vívott ki ugyan, de a német kritikusok folyvást azt jegyzik meg róla, hogy szavalatán valami idegen íz érzik; a magyar kritikusok pedig s köztük Bulyovszkyné legrajongóbb tisztelői is, azzal állanak elő, hogy hangsúlyozása itt-ott németes s észrevehetni rajta, hogy rég nem játszott magyarul. Mindez legkevésbbé sem ösztönözhet állításom visszavonására. Ma is épen oly kevéssé hirdethetem, mint ezelőtt öt évvel: magyar szinészek legyetek németekké, hogy jobb magyar szinészek lehessetek, mert a két nyelvű művészet a tökéletesség kitűnő fokát alkotja; s ha visszahúznám is állitásomat, ha elismerném is Bulyovszkynénak teljesen sikerült a két nyelvű művészet, ismernék-e el egyebet, mint kivételt a szabály alól, tarthatnám-e el egyebet vele, mint azt, hogy rendkívül könnyen tanul idegen nyelveket, a mi még magában a szinészi tehetségnek sem szükségképi, sem kiváló nyilatkozása.

Öt év alatt egy pár magyar és német lap nem egyszer emlegette és magyarázta félre Bulyovszkynéról irt czikkemet; szememre hánytak, hogy nem æsthetikai, hanem nemzetiségi és hazafiúi szempontból indultam ki. Ez nem igaz. Készakarva mellőztem a hazafiúi szempontot s inkább csak azért boszankodtam, hogy Bulyovszkyné oly sokat emlegeti hazája iránti szeretetét. Elmondották, hogy tagadtam valamely idegen nemzet művészévé válás lehetőségét. Ez sem igaz, sőt ellenkezőleg elismertem, hogy némelyek idegen földön növekedve, vagy ifjú korukban idegen nyelvre adva magokat, idegen nemzet művészeivé váltak, de aztán többé nem is kaczérkodtak nemzeti nyelvökkel, nem jutott eszükbe a két nyelvű művészet s megmaradtak pályájukon. Tulajdonkép csak a két vagy három nyelvűséget támadtam meg költészet- és szinészetben egyaránt. Elmondottam, hogy az oly művészetek, melyeknek egyik főeszköze a nyelv, soha se válhatnak kosmopolita természetűekké; hogy anyanyelvén kívűl sok nyelvet megtanulhatna az ember, kivált fiatal korában, beszélhet, irhat rajtok, de hogy csak kettőt is úgy elsajátíthasson, hogy rajtok a költői stil és szinészi szavalat valódi classicitásáig emelkedhessék, az képtelenség; ide két élet kellene még akkor is, ha az alkotó phantasia két formához szokhatnék, s nem érezné magát csak egyben szabadon; mi a költő nyelvét s a szinész szavalatát nemzetivé teszi, az mind oly számtalan finom árnyalattól függ, melyekről a hallgató és olvasó hirtelen számot sem tud magának adni; mindezt soha sem tanulhatjuk meg egészen, be kell szívnunk, mint a levegőt, hogy vérünkké válva táplálja phantasiánkat; e nélkül költő és színész örök meghasonlásban fog szenvedni, a gondolat és forma átkos meghasonlásban mi kihüti lelkesedését, megbénítja alkotó erejét; vagy a legjobb esetben szűk körre szorítja, modorba ejti. Elmondottam, hogy ezen kívül bajosan szerezhetni meg azt a sok mindent, mi ha nagyrészt nem függ is a nyelvtől, de leginkább bizonyos nemzetiség éles sajátságaiból foly; hogy egy idegen phantasiája nem lehet elég fogékony, elég teremtő oly dolgokban, melyeket gyermekségünk óta kell látnunk, hallanunk, értenünk, érzenünk, hogy a művészetben visszatükrözhessük. Ez rövidre vonva czikkem lényege, ily értelemben mondottam lehetetlennek a két nyelvű szinészetet s ehhez, ismétlem, most is ragaszkodom.

Távol legyen tőlem Bulyovszkynénak a német szinpadokon kivívott diadalait épen semmibe se vennem. Megvallom, nem hittem ennyi sikert, azonban lapjaink némelyikének tendentiosus közleményei e tekintetben épen nem ámítanak el. Teljességgel nem mellőzhetni, hogy Bulyovszkyné a bécsi várszinházban megbukott, a berlini királyi szinpadon nem léphetett föl; Weimart bajos túlbecsülni, mert szinpada csekély hírű, valamint Münchent is, melynek szinházában magam is eleget unatkoztam; a drezdai sikere minden esetre legnevezetesebb, de tudnunk kellene valamit részleteiről, így azt sem tudjuk, legalább én nem tudom, hogy a «drezdai szinházi tag» czím csak oly czím-e, melynek osztogatásában Németországon, a czímek hazájában, nagyon bőkezűek, vagy valami mélyebb jelentőségű dolog? Továbbá hiteles adatok birtokába kellene lennem, mennyi esik Bulyovszkyné diadalaiban magára szinészi tehetségére, mennyi német szavalatára, mennyi a német nemzet vendégszerető udvariasságára, mely mindíg szívesen fogadta a német-magyart, mennyi a curiosum újdonságára, mennyi magára a német szinkritikára, mely nem sokkal áll jobb lábon, mint nálunk, a mennyiben nevezetesb írók nem igen foglalkoznak vele. Végül arról is meg kellene győződnöm, vajon Bulyovszkyné valóságos rendes német szinésznő-e vagy csak néhány szerepet tanult be, melylyel aztán, mint vendég, bejárja a német kis-nagy városok számtalan szinházait?

Mindezt nem tudva, biztosan nem itélhetek, azért egyszerűen elfogadom a sikert s csak azt kérdem: volt-e oly német szinbiráló, ki meg ne jegyezte volna, hogy Bulyovszkyné szavalatában van valami, a mi nem oly német hogy a Gretchenek és Klärchenek szerepeit játszhassa; német-e annyira, hogy a specificikus németségben a német szinésznőkkel versenyezhessen, föllépett-e ily szerepekben s ha föl, nagy sikerrel-e?

E kérdéseket Bulyovszkyné legrajongóbb tisztelői sem igenelhetik. Én legalább a róla írt német birálatokból nem tudtam ilyesmit kiolvasni. S most mit írnak róla a magyar lapok, majdnem kivétel nélkül? Nem azt-e, hogy szavalatán itt-ott idegen hangsúlyozás érzik s a nyelvet illetőleg észrevehetni rajta egy kis gyakorlatlanságot. Valóban, én e tekintetben is nagy figyelemmel kisértem az előadást, s nehány helyt nagyon kellemetlenül csapott fülembe némely szó közép szótagjának fölkapása; például, ha jól emlékszem mindjárt az első felvonás végén: sirrasson stb. E mellett a két első felvonásban, volt beszédében valami olyan nem magyarság, mit nem lehet hangsúlyozási hibának mondani, de a miről épen úgy nem tudok számot adni, mint némely mondat magyartalanságáról, s nyelvérzékem mégis megütközik rajta. Igaz, hogy az utolsó felvonásokban mindez már kevésbbé volt észrevehető, hogy nem sok idő mulva talán egészen el fog maradni, sőt arról is meg vagyok győződve, hogy Bulyovszkyné még most is jobban tud magyarul szavalni, mint németűl; de vajon előnyére lesz-e, ha mint német szinésznő ismét egészen magyar színésznő lesz, s mint magyar szinésznő fog-e nyerni, ha visszatér új hazájába? Én nem azt kötöm lelkére, a mi egyik koszorújának szalagjára volt hímezve: «A nagy világon e kívül nincsen számodra hely»; szabadelvűbb vagyok s azt mondom: vagy itt, vagy ott, de a két nyelvű művészeten oly kevéssé van áldás, mint a kétkulacsos politikán. A szinészetben, költészetben, sőt a műprózában is egyik nyelv a másiknak ellensége. Minél tökéletesebb lesz Bulyovszkyné az egyikben, annál inkább fog veszteni a másikban, vagy egykép hibákat ejteni mindkettőn. Mily léha ambitio, mennyire nem értése e színészetnek a két nyelvvel való küzdelem, s mennyire feladata minden költő- és szinésznek saját nemzeti nyelve soha egészen ki nem buvárolható titkaiba mélyedni! Valóban, ha Bulyovszkyné azt a nagy szorgalmat és kitartást, melyet a német nyelvre fordított, saját nemzeti nyelvére fordította volna, talán ez este úgy hallottuk volna szavalni, mint talán magyar szinésznőt még, soha s csakugyan talán mind megérdemelte volna azt a sok koszorút, melyeket lábaihoz dobtak.

Tudom, hogy sokan rideg grammatikusnak fognak nevezni. Tudom, hogy az ily beszéd csekély méltánylatra számíthat hazánkban, hol annyiféle nyelvet beszélnek az emberek s egyet sem tudnak jól; hol a fensőbb osztályok nem ismerik nyelvünk finomságait; irodalmunk tele van germanismussal s a bájosés szűz magyar nyelv szentélyébe való törekvés vajmi ritka. Francziaországban inkább értik az ilyesmit, hol Dumast rossz stilistának tartják, Guizottnak nyelvhibákat hánynak szemére s Rachelt, midőn hosszas külföldi útjából visszatért, oly keményen megleczkézték némely francziátlan fogásaiért, a mint én Bulyovszkynét távolról sem merem. Azonban kiválóan sajnálnám, ha olvasóim közül kevesen értenék meg azt, hogy a művészetben, különösen a költészet- és szinészetben, az általános emberin kívül van nemzeti elem is, melyet egészen elsajátítani nem lehet, hogy például a legelső franczia vagy német szinész sem fogja a mi szinpadunkon, nekünk úgy játszani a magyar táblabirót mint játszotta Szentpéteri, vagy Tiborczot, mint Bartha és Petúrt, mint Egressy.

E szerint most is ragaszkodva régi czikkem lényegéhez, örömest visszahúzom belőle azt, a miben a tények félig-meddig megczáfoltak. Én nemcsak a két nyelvű művészetet tartottam bizonyos értelemben lehetetlennek, hanem czikkem végén bukást is jósoltam Bulyovszkynénak a külföldi szinpadokon. Ez nem teljesült be egészen. Szolgáljon mentségeműl, hogy Bulyovszkyné Wienerzeitung-i czikkéből s a lapokban szállongó hírekből sok mindent ki lehetett magyarázni; tisztán nem tudhatta az ember: vajon német vagy franczia szinésznő akar-e lenni vagy mindkettő egyszerre, vagy épen csak à la Ristori kíván körútat tenni egy magyar társasággal. S én ehhez alkalmazva birálatomat, mertem oly biztosan jóslani. Hogy Bulyovszkyné német s csak német szinésznő lett, mutatja belátását. A mi szinművészetünk már multjánál fogva is sokkal rokonabb a némettel, némikép még most is másolata s nem tudott egészen önálló stilt megalkotni. Így könnyebb volt az átmenet és biztosabb a siker. A franczia szinpadon még csekély eredményt sem vívhatott volna ki; annál kevésbbé mindkettőn. A franczia szinészetnek egészen más stilja van, s a nyelv és szavalat ezer természetes és szabályzott finomságaiban sokkal bajosabb a németnél. Egy Ristori is megbukott itt, pedig a rokon olasz nemzet leánya volt, s a francziáktól is bálványozott szinésznő.

A mi Bulyovszkyné játékát illeti, most nem bocsátkozom részletes birálatba. Elvárom a második előadást, midőn Gauthier Margitnál méltóbb szerepben lép föl s talán egészen ment lesz az elfogultságtól, melyet most a két első felvonásban nagyon is észre lehetett venni rajta. Hanem elmondok némi általánosságot s kissé szigorúbb szempontból, mint eddig. Én ugyan soha sem indultam ki oly hazafi szem pontból, mely palástolja a hiányokat s hizeleg a nemzeti hiúságnak, de tekintetbe vettem mindig körülményeinket. Bulyovszkyné fölment ettől, ő bizonyos tekintetben lemondott nemzetiségéről, európai követelésekkel áll elő, illő, hogy én is követelőbb legyek.

Mindenki tudja, hogy én Bulyovszkynét bizonyos szerepkörben mindig legjelesbb szinésznőnknek tartottam; általában véve pedig legtörekvőbb, legszorgalmasabb tehetségünknek, bár soha sem mentnek némi beteges ambitiótól. Ezt most is elismerem. De lehetetlen azon elsőrendű, bár különböző fokozatú szinésznők közé számítanom, kik magokkal szokták ragadni Európa főbb városait, sőt e mellett azt is meg kell vallanom, hogy öt év alatt, mióta nem láttam, bizonyos irányban haladt ugyan, de tehetsége alapjában nagyobb fejlődést nem vett. Nála most is túlnyomóbb a reflexio, mint a phantasia, kivált ott, hol a tragikum felé hajlik, nincs meg az a saspillantása, mely egy szerep lényegét egyszerre felfogja s nagy erővel visszaadja; szerepében sok finom részletet dolgozgat ki, de egy kerek egészszé ritkán olvasztja; felfogásában és alkotásában több gond, mint erő, több tanulmány, mint eredetiség nyilatkozik. Most is Gauthier Margit szerepében sok szép részletet nyújtott, de két pontra csekély súlyt helyezett, pedig e nélkül szerepét nem érthetni eléggé, én legalább nem értem, tudni illik Margit blazírtságára, mely nélkül heves szerelme némikép indokolatlan és erős impressionabilitására, mely leginkább megmagyarázza e nő gyors és excentrikus változásait.

Bizonyára most sokkal jobban játszotta e szerepet, mint régebben, de inkább részletekben, mint egészben véve; kivált jelenete Armand atyával rendkívül kitünően sikerült. A miben haladt Bulyovszkyné, az a mozdulatok nemessége, plasticitása s több nemű árnyalás, a szenvedély élénkebb kiemelése, melyeket bizonyosan senki sem méltányol jobban, mint én.

De azt is kénytelen vagyok megjegyezni, hogy Bulyovszkyné ezzel az új vívmányával néha vissza él, a mennyiben elég affectatiot is vegyít belé. Íme Bulyovszkyné haladása, melyet a német szinpadon nyert, s melyet megnyerhetett volna a nélkül is, hogy német szinésznővé válják; különben én soha sem tagadtam, hogy a mi nincs a nemzetiséggel kapcsolatban, olyat a külföldi szinészetből sokat tanulhatni, kivált ha nem utánozunk.

A szinház tömve volt, s zajos taps és számtalan koszorú fogadta a vendégművésznőt. Ha közönségünk ezzel azért akarta jutalmazni Bulyovszkynét, hogy német szinésznő lett, vagy a két nyelvű szinészet mellett kivánt demonstrálni, nagyon sajnálnom, de azt hiszem, hogy nem tett egyebet, mint kedvencz s rég nem látott szinésznőjét üdvözölte, kit örömest látna a Nemzeti Szinház tagjai közt, a mi ellen nincs semmi szavam. Hogy e zajos fogadtatásban volt egy kis erőltetés is, nem tagadhatni, már csak azért sem, mert azután néhány nap mulva egy más tüntetésnek is voltunk tanúi Prielle Kornélia és Felekiné részére.

Mindíg távol tartottam magam az ilyesmitől, nem szólok bele, a fiatalabb és lelkesebb kritikusokra bízom, kiknek épen nem vagyunk hiányában.