I.

«Oly keveset értek a Nemzeti Szinház igazgatásához, mint akár a (mult félévi) Magyar Sajtó és Hölgyfutár kritikusai.» Így szóltam a minap, s ez nem tréfa, hanem őszinte vallomás, melyet ismételnem kell, midőn épen a Nemzeti Szinház igazgatását illető kérvényről kell egy pár szót szólanom. Nincs szándékom egészben véve a dolog érdeméhez szólani, a mire se elég ismeretem, se elég hiteles adatom nincs, de elmondok a dolog körül egyet-mást, mik talán figyelmet érdemelnek.

Ha egy idegen kérdezné tőlem, mi a legjellemzőbb különbség a külföldi és a magyar szinkritika közt, minden habozás nélkül azt felelném: leginkább az, hogy a magyar szinkritika rendesen keveset foglalkozik a szin- és dalművek birálatával, magával az előadással, de annál többet a szinház igazgatásával, untalan bele szól, szerződtetést és elbocsáttatást követel, pártolja a szinészeket és szinésznőket kik fizetésjavítást kivánnak, baja van az énekmester, a kardalnokok, a szinházi szolgák fizetésével, közönség elébe hurczol egy csoport szinházi pletykát, az elégedetlen szinészek és szinésznők közlönyévé avatja magát, s oly nagy zajt üt minden kicsinységből, mintha egy miniszter megbuktatásáról vagy valamely nemzeti nagy kérdés kivívásáról volna a szó.

Valóban szinikritikánk ez annyira jellemző oldala példátlan az európai journalistákban. Sehol sem olvastam, hogy a kritikusok a szinházigazgatók megbuktatásában, a szinészek fizetései fölemeltetésében vagy leszállíttatásában keressék ambitíóikat s a művészeti oldal helyett gazdaságukkal és személyökkel foglalkozzanak; mindenütt megelégesznek az æsthetikai itélettel, csak ezáltal kivánnak hatni az igazgatásra, sőt többre, mint kritikusok, nem is érzik magokat jogosítva. Egy államszinház elvi reformja vagy újonnan rendezése idéz elő másutt is vitát, de az igazgatás speciális és személyes kérdései miatti zaj egészen csak a mi találmányunk. Pedig ha van Európában szinház, melyet igazgatni s igazgatásról itéletet hozni nehéz, ez a mi Nemzeti Szinházunk. Másutt az operának és drámának külön szinházai vannak, így könnyebb találni szakértő igazgatót; nálunk e művészeti két ág egyesítve lévén, oly nehéz, hogy Nemzeti Szinházunknak még egyetlen igazgatója sem volt, ki a művészet e mindkét ágában szakértő lett volna; Bajza oly kevéssé, mint Ráday s a többiek. Bizonyosan most sincs senki íróink vagy főuraink között, kit ily értelemben szakértőnek lehetne nevezni, a ki e mellett külföldön vagy itthon a szinházigazgatást speciális tanulmányává tette volna.

Nekünk sajátságos viszonyainknál fogva folyvást meg kell elégednünk oly igazgatókkal, kik több vagy kevesebb tájékozottsággal a művészetben elég belátók a szinház művészeti intelligentiája s a valódi közvélemény útmutatásait a legjobb módon felhasználni; elég lelkiismeretesek és jó gazdák a szinház pénzviszonyait soha sem téveszteni szem elől, s elég türelmesen szigorúak igazságosan és tapintattal kormányozható szinészi népet. S ha ide veszszük még azt is, hogy színigazgatónknak az opera és dráma gyakran ellentétes érdekeit egyaránt védeni és ápolnia kell; hogy a magasb művészeti igényeket épen úgy szolgálni tartozik, mint kénytelen gondoskodni mindennapi kenyeréről, mert subventiója mindig csekély volt s a mi most kilátásban van; sem annyi, hogy egészen fölmenthesse a megélhetés gondjai alól, még nehezebbé válik szinházigazgatóink pályája. Még mennyi nehézséget lehetne előszámlálni a társadalmi viszonyoktól fel a politikaiakig! S vajon e sok nehézséget tekintetbe veszi-e kritikusaink és journalistáink többsége; szól-e szinházunk igazgatásához elég eszélyesen, alaposan, igazságosan s a szinház érdekeinek tekintetbe vételével? Bajos igennel felelni, kivált azon lapokat illetőleg, melyek legtöbb zajt ütnek a szinházigazgatás kérdésével.

A dráma és opera közti szerencsétlen küzdelem előidézésében jó része van jornalistáinknak. E küzdelem egy idejü színházunk megnyiltával s még máig is tart. A közönség egyik legbefolyásosb és áldozóbb része majdnem kizárólag az opera érdekei ápolására ösztönzi az igazgatót; journalistáink legtöbbje keveset ad az operára, kivéve akkor, ha valamelyik igazgató ellen vádkép hozhatja fel; majdnem elnyomására törekszik, sőt még az országgyűlési bizottságban is találkozott tag, a ki az opera teljes eltörlését indítványozta; mintha bizony egy már virágzásnak indult művészeti ágat helyes volna eltaposni; mintha az bizony lehetne módunk két szinházat, egy operait és drámait állítani, és fentartani; mintha eltörlesztésének Nemzeti Szinházunknál Pest viszonyai közt nem az volna következése, hogy az ujtéri szinház újra divatba jőjjön s a mi nemzetink félig-meddig kimenjen divatból. Az igazgató, kinek kötelessége a színházi pénzviszonyaihoz képest mindkettő érdekeit ápolni, folyvást két tűz közé van szorítva s mindkétfelől csak vádakat hall. Azonban ez még hagyján, némileg természetes, mert szinházunk szervezetéből loly. De semmikép nem nevezhetni természetesnek kritikánk fentebb jellemzett eljárását, mely, mióta szinházunk fennáll, folyvást divatozik s az igazgatók pályáját annyira nehezíti. Az igazgatási, pénzügyi, szerződtetési és fegyelmi kérdések előtérbe tolása pusztán csak izgatási eszközzé válik. A czél nem hatni az igazgatóra, hanem megbuktatni; egész ministernek nézik, a ki ellen rendszeres ellenzéket kell szervezni. Egy pár elégedetlen szinész, egy pár boszus journalista vagy drámaíró egyesül s kész a harcz életre halálra. Ide járul még néhány kezdő író, kik irodalmi pályájuk boldog éveit élvén, semmiben sem találnak nagyobb gyönyört, mint Demosthenesként mennydörögni a szinház zsarnoka ellen s tudtára adni a világnak, hogy ők is élnek s uralkodni akarnak. A szinész igaz és nem igaz adatokat, híreket hord ki a színháztól; a journalista feldolgozza. Oly dolgok válnak a mindennapi vita vagyis inkább zaj tárgyává, melyekhez csak kivételesen, nagy discretióval s hiteles adatok nyomán lehetne nyulni. Az igazgató elleni gyűlöletből nem kiméltetnek a szinház érdekei sem. Egy pár tévedés elég arra nézve, hogy az igazgató a színház elleneségének, megbuktatójának kiáltassék ki, mintha lehetne igazgató, ki egyben-másban ne tévedjen, kivált a mi szinházunknál. Minden bajért, mely a színház szervezetéből vagy az eszközök elégtelenségéből foly, egyedül az igazgatót teszik felelőssé. Az összes szinházi személyzet hibái, az olyanok is, melyek nincsenek kapcsolatban az igazgatással, az igazgató hibáiul rovatnak fel. A Nemzeti Szinház igazgatásának kérdése oly könnyűnek tetszik, hogy ujdonságírók, kik keveset értenek a drámához, semmit az operához, soha sem tették tanulmányuk tárgyává a szinház belviszonyait, csak úgy írnak róla, mintha a bérkocsisok gorombaságát kellene megróniok. Husz harmincz sorban minden nap ukázokat bocsátanak ki az opera és dráma szervezéséről, hogy kit kell s kit nem kell szerződtetni, kit nem szabad elbocsátani s több efféle, melyeknek ha nem engedelmeskedik az igazgató jaj, neki, mert elárulta egyik legdrágább nemzeti intézetünket. E rendszeres izgatás, zaj és pletyka rendesen nemcsak megbénítja az igazgató intézkedéseit, hanem elfordítja tőle a közönséget is. Az igazgatónak bajos minden hírt megczáfolni, minden támadást visszaverni, sőt némely kényes természetű ügyében épen lehetetlen. Egy pár tekintetélyesebb politikai lap vagy irodalmi folyóirat közönyös a szinház beldolgai iránt, vagy mert nem akar egyoldaluan ítélni, vagy mert nem tartja fontosnak, s nem óhajtja gyümölcstelen polemiáknak megnyitni hasábjait. A legtekintélyesb szépirodalmi irók nagy részt szintén így gondolkoznak. Az az egy pár ember, ki a kritikával tüzetesebben foglalkozik, resteli ártani magát oly dolgokba, melyek tulajdonkép nem tartoznak az æsthetikai kritika körébe, melyekben nem tartja magát competens bírónak, vagy ha tartja is, kétkedik az adatok hitelességében s nincs módja vagy ideje utánok járni. Szóval az igazgató, ha nincs valami nagy szerencséje és figyelmetlenségből vagy kénytelenségből megsértett nem épen kíméletre méltó érdekeket, csakhamar maga ellen látja a lapok többségét. A zaj mind erősbül, a közönség lassanként mindent elhisz, mert a kik bátran és sokszor állítanak valamit, mindíg hitelre találnak azok előtt, kik azt bizonyosan nem tudhatják. Az igazgató kénytelen visszavonulni, jő egy másik, kit nagy hozsánnával fogadnak, de a ki egy pár év mulva szintén úgy jár, mint előde, miben aztán az a legrosszabb, hogy igazgatóink hamar változván, egyik sem szerezhet magának elég tapasztalatot, gyakorlottságot s mindig újonczok kisérleteivel kell találkoznunk.

Íme az okok, melyek alapján hibáztatnom kell a kritikának oly nagy mértékben s oly könnyelmű módon foglalkozását a szinház belügyével, a mint ez nálunk oly régóta divatos. Íme miért nem ajálhatni elég tapintatot és eszélyt mindazoknak, kik a szinház igazgatásába beleszólni elég competens bíróknak tartják magokat, legyenek akár ellenségei, akár barátai az igazgatónak. Rajzom talán túlzottnak tetszik, pedig nincs benne más túlzás, mint az, hogy egy pár évtized eseményei vannak összepontosítva benne. Hogy a jelenre sok illik belőle, bajosan tagadhatja valaki, sőt van két oly adatom is melyeket, mint egész újakat, meg sem említettem. Egyik a budai szinház melletti izgatás a Nemzeti Szinház és igazgatója rovására; a másik több írónak és művésznek a legfelsőbb helyre benyujtandó kérvénye, mely többek közt a Radnotfáy igazgató úr elmozditását kéri. Nemzeti Szinházunknak minden leendő igazgatója el lehet reá készülve, hogy kivált ez utóbbi eszköz fel fog használtatni ellene, mert mindig találkozik egy pár iró, kik elég erélyesek husz-harmincz sort fogalmazni és aláírókat szerezni, ha mindjárt oly írókat és művészeket is, kik soha sem járnak a szinházba. E kérvénynek épen az előttem a legroszabb oldala, hogy ha divatba jő, még inkább meg fog nehezíttetni az igazgatók pályája, melyet tulajdonkép könnyíteni kellene.

De miért e kérvény, miért a szenvedélyes és makacs megtámadás, melyet Radnotfáy úrnak mindennap szenvedni kell; miért kiáltják ki a Nemzeti Szinház megbuktatójának, a legroszabb igazgatónak, ki valaha csak volt és lesz? Nem tudom. Nem vagyok oly bölcs, hogy mindent megfejtsek. Lehet, hogy divatba jött s a divat ragadós, s ha gróf Ráday nem épen fontos okokból legkitünőbb igazgatónknak kiáltatott ki, miért ne kiáltsuk ki Radnotfáyt szintén nem fontos okokból a legroszabb igazgatónak? Én nem védhetem Radnotfáy urat, nem itélhetek igazgatásáról. Az operához semmit sem értek, soha sem tettem tanulmányaim tárgyává, se a szinház belviszonyait, se az igazgatást; nem ismerem a szinház budgetjét; nem tudom az igazgatónak mily hatásköre van, mennyit tudhatni be neki, s mennyit a felette álló szinházi bizottságnak; minő terhekkel, mily állapotban vette át a jelen igazgató a szinházat elődjétől; min segíthetett volna s min nem stb. Szóval én csak a drámához s a drámai előadáshoz értek, szóval én oly keveset értek Nemzeti Szinházunk igazgatásához, mint a boldogult Magyar Sajtó s a nem boldog Hölgyfutár kritikusai; legfeljebb csak abban különbözőm tőlök, hogy sejtem a szinházunk igazgatásának nehézségeit s jobban használom logikámat az igazgatás ellen támasztott zaj megitélésében, mint ők, kik épen legtöbbet zajongnak. E csekély készülettel kell hát síkra szállanom az elhírhedt kérvény ellenében, még pedig csak azon ismertetés alapján, melyet róla Reviczky Szevér a mult félévi Magyar Sajtó 133-ik számában közrebocsátott. Ne várjon tőlem az olvasó valódi bírálatot, csak egy pontban akarok, mint bíráló beszélni, a többiben nem leszek más, mint egy ember a közönségből, ki pusztán csak logikájára támaszkodik. De kifogyván a térből, fejtegetéseim többi részét a jövő számra kell halasztanom.