II.

Tehát kérvény készült, mely több író és művész nevében a jelen igazgató elmozdítását, új rendszer behozatalát sürgeti, s mely a legfelsőbb helyre fog beadatni. Reviczky a múlt félévi Magyar Sajtó már idézett számában megismertette e kérvényt s felhívta az írókat, művészeket és szinészeket (e megkülönböztetés szerint a szinészek nem tartoznak a művészek kategóriájába) a kérvény aláírására. Sokan csodálkoztak, hogy Reviczky állott e kérvényező írók és művészek élére, a ki se művész, se drámaíró, se zene- vagy dráma-kritikus és soha a szinház ügyeivel nem foglalkozott. Én nem csodálkoztam. Reviczky sok mindent megkísért az irodalomban, sok mindenhez hozzászól, utoljára valamelyiket csak eltalálja. Aztán tekintetbe kell vennünk azt a körülményt is, hogy a múlt évben, midőn Reviczky az Új nemzedék élére állott. A csoportosulás mint eszme jelszót írta ez új irodalmi párt zászlójára; az Új Nemzedék ugyan megbukott, de a jelszó mind tartotta magát s íme új csoportosulás állott elő, s bár az eszmék itt is meglehetősen hiányzanak, de Reviczkynek nem lehetett hiányozni.

Azonban halljuk mit akarnak ő és társai: «Ők – úgymond Reviczky czikkében – abban a hitben vannak hogyha a Nemzeti Szinház igazgatása a jelen állapotban hagyatik, a magas évi segélypénz nem fogja azt az eredményt előidézni, melyre oly vágyva vágyik a szinház ügye iránt érdekelett irodalom, művészvilág és országos közönség. Több éve múlt, hogy a hazafiui lelkesedés által alapított drága közintézet eredeti czéljához, a magyar drámairodalom művelése- és terjesztéséhez, oly viszonyban áll, a mi, ha nem hanyatlás, minden esetre erőpazarló vesztegelés. Az iránytévesztés, a visszaélések szaporasága, a szinház belső érdekeinek szembeszökő ignorálása: a jelen igazgatóság vagy talán jobban mondva igazgató alatt kezd a tetőpont felé haladni.» Felemlítik továbbá a sérelmeket általánosságban. «A szinház tagjainak megválasztásában és eleresztésében semmi tapintat és lelkiismeretesség: a pénztár hasznavehetetlen tagok összehalmozása által terhelve; az eredeti szinműirodalomra kevés gond fordítva; az æsthetikai szempontok elhanyagolva; az igazgatásba oda nem illő befolyások harapózva s az egész közvetlen ügykezelésben avatatlanság, érzék- és szakképesség hiányának jelei.» Mint a pesti irodalom és művészvilág tagjai, orvosoltatni kívánják e bajokat; óhajtják, hogy a jelen igazgatás alatt elharapozott visszaélések megszűntetése végett hallgattassék meg az 1861-ki országgyűlés által kinevezett színházügyi bizottság véleménye, vagy szereztessék arról a maga rendes útján tudomás; engedtessék meg, hogy változott igazgatási rendszer és más igazgató mellett a magas évi segélypénz áldást hozó adománynyá váljék a Nemzeti Szinházra nézve.

Reviczky polemiával kíséri az ismertetést, tiltakozik a kaján föltevések ellen, megrójja az alkalmazkodó melléktekinteteket, megtámadja a töprengő pessimust, ürügyűl bitorlott politikai kifogásokat, nagyképüskedést, semlegességet. E vádak egy jó része leginkább a Pesti Napló és Koszorú-ra vonatkozhatik, melyek épen nem barátjai az egész zajos kérvényezésnek. Mit mond a Pesti Napló egyik dolgozó társa e vádjára, az az ő dolga a Koszorú nem elegyedik czáfolatába s a kérvénynek úgynevezett politikai oldalát egészen mellőzi. De annyit mégis megkérd: vajon hiszik-e komolyan a kérvényezők az országgyűlés által kinevezett bizottság összehivását, holott az akkor sem hívatott össze, midőn a subventio kérdéséről folyt a tanácskozás? Továbbá, mit értenek ez alatt «vagy a maga rendes útján», mi alatt sok mindent lehet érteni? És végre, ha csakugyan eszméjök van a kérvényezőknek a szinház reformjára nézve, súlyos vádjaik az igazgató ellen s nem elég nekik a hírlapok tere, vajon nem volt-e alkalmuk a múlt télen épen a subventio ügyében összehívott tanácskozás elébe terjeszteni mindazt, mi szívükön fekszik? Husz-harmincz soros kérvény helyett egész részletes memorandumot dolgozhattak volna kapcsolatban a subventio kérdésével; e mellett előadhatták volna vádjaikat a szinházigazgató ellen, minden zaj, tüntetés nélkül, a mi a szinház érdekeinek is inkább használ vala. Miért jut eszökbe csak most a szinház reformja, miért lépnek föl csak most Radnotfay ellen? E kérdések sokat levonnak abból a kegyeletből és «kötelességhű» éberségből, melyet Reviczky emleget s némi szenvedélyes torsalkodást is gyaníttattnak. Egyébiránt a kérvényezőknek az országgyűlési bizottsággal való paradirozása fogalomzavar. Az 1861-ki országgyűlés kinevezett egy bizottságot, hogy megvizsgálja a szinház hiányait, tegyen jelentést rólok s készítsen javaslatot arra nézve, hogy mikép lehetne a Nemzeti Szinházat neve méltóságához illő állapotba helyezni mind anyagi, mind szellemi tekintetben. A bizottság eljárt kiküldetésében, beadta jelentését, javaslatát s ezzel megszünt bizottság lenni. Jelenleg semmi nemű országgyűlési szinházi bizottság nincs se jogilag, se tényleg. Hogy a kormány a subventio kérdésében e bizottság néhány tagjait is meghívta, csak azt mutatja, hogy ő is bizalmat helyezett azok némelyikébe, kiket az országgyűlés ez ügyben kiküldött volt, de a meghívott tagok természetesen csak mint szakavatott egyének jelentek meg s nem mint az ország képviselői. Ez egyének összehívása s megjelenése se alkotmányos, se alkotmánytalan eljárás, csak épen tapintatos, a mi minden esetre viszonyaink közt méltánylatot érdemel, de kár reá holmi alkotmányi dogmákat építeni.

A mint a múlt számban előadtam, teljességgel nem vagyok barátja annak, hogy szinikritikánk nagyobb részt mellőzi a művészeti oldalt s igazgatási és gazdasági kérdésekkel foglalkozik. Hogy ez nem a szinikritika köre, könnyen megfoghatni; de egyszersmind nem állítottam, hogy egy államszinház reformja vagy újonnan rendezése ne foglalkoztassa a hírlapokat s hogy az igazgatásnak netalán nagy visszaélései, hibái, kivált a pénzügyet illetőleg, a körülmények szerint mintegy kivételesen, discretióval, hiteles adatok nyomán napfényre ne hozassanak, mint bármely közintézeté. Azonban épen az a baj, hogy hírlapjaink minden nap emlegetik a reformot, mindennap támadják az igazgatót, de sohasem foglalkoznak komolyan az ügygyel. Írt-e a kérvényező írók közül valamelyik tüzetes czikket a szinház reformjáról, a kilátásba helyezett subventióval kapcsolatban? Adott-e tervet a szinház újonnan rendezésére, s épen Reviczky, ki annyi mindenhez szól, annyi vasútat épít, építtetett-e csak egy légváracskát is Nemzeti Szinházunk jövőjének? Az igazgató eljárása vétetett-e tüzetes bírálat alá, hiteles adatok nyomán, mintegy számokkal kimutatva?

Hallottunk elég zajt, gúnyt, olvastunk oly czikket is, mely a szabadjegyek elvételét egyik fő sérelemként tárgyalta, de olyat egyet sem, mely a dolgot derekasan felfejteni igyekszik, s igazolni képes e súlyos vádakat: «lelkiismeretlenség, az igazgatásba oda nem illő befolyások elharapózása, a pénztár megterheltetése, a szinház érdekeinek szembeszökő ignoralása» stb. Még a politikai életben is a kérvényeket tüzetes tárgyalások szokták megelőzni a hírlapokban. Ha már divatba hoztuk a kérvényt a szinházigazgatás ügyében, vajon a szinház reformja s az igazgató csúfos elmozdítása nem érdemelnek-e még egy kis behatóbb analysist? S miért csak az igazgató letételét kérni, miért nem vádolni a színházi választmányt is, mely a legfőbb dolgok elintézésébe szintén befoly, az igazgatóval együtt felelős, s mely elég lelkiismeretlen eltűrni színházunknak a végelpusztulás örvénybe hanyatlását?

Még tovább fűzhetni e kérdéseket. Ha a kérvényezők a hírlapokban nem fejtegették tüzetesen se a színház reformját, se a jelen igazgatás hiányait, visszaéléseit, miért nem csatoltak kérvényökhöz egy emlékiratot, mely mind a két kérdést kimerítőn tárgyalja? A kérvényező írók és művészek nem mint a nagy közönség tagjai léptek föl, hanem mint szakértő emberek, az irodalom és művészet érdekében. Így egy kimerítő emlékirat készítése kétszeres kötelességök lett volna. Reviczky ugyan indítványozza, hogy, ha majd többen lesznek, gyűljenek össze, «s bízzanak meg keblökből szakismeret és tükörtiszta gondolkodásmód tekintetében kiváló pár egyént a szinház ügyének tárgyalásába ereszkedő emlékirat szerkesztésével, mert ebből ki fog tünni felszólalásunk indoka.» Nem tudom, megtalálták-e a kérvényezők «e szakismerő és tükörtiszta gondolkodású egyéneket» kik megírják azt, mit ők tulajdonkép nem tudnak eléggé tisztán? Sok mindent olvashatni lapjainkban a kérvényezők megbizottjairól, a kérvény felviteléről, de hogy valami emlékiratot is szerkesztettek volna, arról hallgat az írás. Íme egy újabb ok, hogy elhamarkodott, könnyelmű lépésnek tartsuk e kérvényt, még akkor is, ha különben helyeselnők.

De még más oldalról is fontos ellenvetésre találhatni. A kérvény legfőbb czélja, a mint Reviczky előadja, Radnotfay elmozdítása. Jól van, de van-e a kérvényezőknek igazgatójelöltjök? Ha egy kérdést annyira személyhez kötünk, egy más személyt kell vele szembeállítanunk. A kérvény hallgat a kérvényezők igazgató-jelöltjéről. Megengedem, hogy ez nem hiba, noha akkor nem kellett volna oly élesen személy ellen intézni a kérvényt. De miért nem emlegetik a kérvényezők főbbjei a rendelkezésekre álló lapokban igazgató-jelöltjöket? Vagy ezt nem szükség tudnunk? Lehet, hogy Radnotfay tévedett, hibái vannak, de vajon jobb jő-e helyébe? Ha már az igazgatókat teszszük-veszszük, nem jó volna-e a hírlapoknak hozzászólani, hogy az a leendő igazgató mennyiben alkalmas egyén, be fogja-e tölteni helyét? Vagy a kérvényezők czélja csak a Radnotfay megbuktatása, aztán nem bánják bár ki lesz, a többit egészen azokra bízzák, a kik Radnotfayt jó igazgatónak nézték s eltűrték, hogy szerintök tönkre tegye a színházat? Ez a kérvény szempontjából sem helyes logika.

A kérvényezők neveinek oly mély titokba burkolása sem igen szól a kérvény mellett. Az ily kérvényekről való tudósításokban divat, épen az ügy érdekében nemcsak az aláírók nagy számát emlegetni, hanem a nevezetesb aláírókat is. A kérvényt pártoló lapok alig emlegetnek egy pár kérvényezőt, de annál többször olvassuk itt-ott, a «magyar irodalom és művészet képviselői», «a magyar írók és és művészek nagy része», «hatvan journalista, író és művész írta alá már a kérvényt». De kik azok a művészek és journalisták és írók? A szinészek nem. Midőn Reviczky fennebi czikkében aláírásra szólította fel őket, nyilatkozatot adtak ki, melyben visszautasították a felszólítást, szükségtelennek nevezték a kérvényt s a mennyiben az igazgató működéséről már döntő ítéletet akar hozni, méltánytalannak, időelőttinek is; egyszersmind indokolni is igyekezték nyilatkozatukat, mindenesetre több okkal, mint a kérvényezők kérvényöket. A politikai lapok szerkesztői sem vettek részt a kérvényezésben; közülök csak Lonkayt halljuk emlegetni. Eötvös, Csengery, Jókai, Arany szintén nem írták alá a kérvényt. A zene- és dráma-kritikusok közül csak Ábrányi és Zilahy léptek föl. De legyenek bárkik az aláírók, több okból tiltakoznom kell némely pesti és bécsi lap azon állítása ellen, hogy a kérvény az összes magyar irodalom és journalistika véleménye. Ha az összes magyar irodalom és journalistika helyesnek látta volna beleavatkozni a dologba, talán csak szabatosabban tudott volna fogalmazni húsz-harmincz sort, mint a kérvényezők.

Én nem olvastam a kérvény eredetijét, de nincs okom föltenni Reviczkyről, hogy azt hűtelenűl igyekezett volna ismertetni. S mily két nagy hiba ötlik fel benne, mindjárt az első tekintetre. Egy helyt ez áll: «Több éve múlt, hogy a hazafiúi lelkesedés által alapított drága közintézet eredeti czéljához a magyar drámairodalom művelése és terjesztéséhez, oly viszonyban áll» stb. Tehát a Nemzeti Szinház eredeti czélja csak a magyar drámairodalom művelése és terjesztése. Különbözik-e e meghatározás szerint Nemzeti Színházunk a Toldy István Nemzeti Szinház czimű szinműtárától, melynek czélja szintén a magyar drámairodalom művelése és terjesztése? Alább ismét ez áll: «Az egész közvetlen ügykezelésben avatatlanság, érzék- és szakképesség hiányának jelei.» Az avatatlanság hiánya annyi, mint avatottság vagy legalább is nem avatatlanság. Ezt akarják-e a kérvényezők mondani? Aztán miféle szó, mit tesz az az érzékképesség?

De a mint mondani szokás, ne kapaszkodjunk a szavak egérfarkába, hanem küzdjünk meg a gondolatok hiénáival, szóljunk a kérvény tartalmához. Hadd próbáljam meg hát. Nem vagyok ugyan erős ember, de talán e hiénák sem oly erősek, hogy hamarjában széttépjenek.