TARTUFFE.

Vigjáték 5 felvonásban. Irta Molière. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 márczius 9-én.

E művet csak úgy hirtelenében rántotta elő az igazgatóság Kövér Kiadó szállása helyett, melynek ez este kellett volna először szinre kerülni. Talán ez volt oka, hogy az előadás sokkal kevésbbé sikerült, mint rendesen. Csak Kövérné és Tóth tettek kivételt. Az első Elmirát játszotta nagyon jó kedvvel. Különösen örültünk, hogy alig lehetett észrevenni szavalatán azt a vontatott, éneklő hanghordozást, mely e jeles szinésznőnknek annyira árnyoldala. Tóth a czímszerepet adta. Kár, hogy ő a jellemet inkább csak külső, mint belsőkép fogja föl s itt is némi túlzott fogásokra fekteti a fősulyt. Örömest ereszkednénk e jellem, valamint Tóth játéka fejtegetéseibe s ezt a legközelebbi alkalommal, midőn több időnk és terünk lesz reá, meg is teszszük, most hadd bíráljunk egy más szinészt, Magyar Sajtó czímű bohózat egyik komikus alakját.

Nem azon vádakra és élczekre akarunk felelni, melyeket a Magyar Sajtó ujdonságírója és kritikusa kivált egy hét óta a Koszoru ellen szór. Nincs okunk óhajtani, hogy a Magyar Sajtó jó véleménynyel legyen rólunk. Hadd higyje, hogy a Koszoru a nyegle irodalmi vállalatokat pártolja, hogy csak oly írókat dicsér, a kikre féltékeny nem lehet, s a valódi tehetséget elnyomni igyekszik, például Vajda Jánost, kinek handabandás röpiratait még Figyelő korában nem méltányolta. Zilahy Károlyt, a kit nem tartott oly nagy kritikusnak, mint a boldogult Csarnok és Bajza Jenőt, kiről nem mondott se jót, se rosszat, csak az ő érdekében sajnálta, hogy színre kerülendő drámáját pajtásai oly nagyon magasztalják s így túlkövetelővé teszik irányában a kritikát és közönséget egyaránt. Hadd higyje ő mindezt. Ilyesmit örömest szó nélkül hagyunk, nyugodtan eltűrünk, de Molière egyik remekműve felett valaki oly könnyedén és tudatlanul pálczát törjön, azt már nem tűrhetjük el még a Magyar Sajtó-tól sem.

A Magyar Sajtó kritikusa nem tartja szerencsés választásnak Tartuffe színrehozatalát s e művet épen nem számítja a Molière sikerültebb darabjai közé. Még eddig Molièrenek mind bámulói, mind ócsárlói e következő öt művét tartották legfőbb műveinek: L’École des Femmes, Tartuffe, Le Misantrope, L’Avare, Les Femmes savantes.

A ki Tartuffe-öt gyönge műnek tartja, Molièrenek minden nevezetesebb művét gyöngének kell tartania; nagyjában mindeniken ugyanazon szellem vonul át s jellem, mese, szerkezet tekintetében is édes testvérek. Nem érthetni hát, hogy a Magyar Sajtó miért nevezi Molièret nagy költőnek. Ha Tartuffe gyönge darab, Molière sem valami derék költő. S miért gyönge mű Tartuffe? Azért, mondja a Magyar Sajtó kritikusa, mert az akkori viszonyokra illett, azon légkörnél fogva, melyet XIV. Lajos és Maintenon asszony szenteskedése az akkori társadalomnak teremtett, minden vonása az életből volt véve, életbe vágott, semmi sem volt túlozva, de most Tartuffe torznak és az undorítóig kétesnek tetszik előttünk. Mi úgy tudjuk, hogy Molière e művet 1667-ben írta, midőn se XIV. Lajos, se Maintenon aszszony még nem voltak oly szenteskedők, mint később. Furcsa is lett volna, hogy a király és kedvese kigunyoltatni engedjék magokat épen Molière-től, a ki kegyöktől függött.

A darab adatását épen a király rendelte el némely udvaronczai ellenére. Molière 1673-ban halt meg, XIV. Lajos 1715-ben, így több mint harmincz év után s leginkább csak utolsó éveiben volt szenteskedő, sőt a franczia kritikusok épen azt jegyzik meg, hogy Molière mintegy ösztönszerüleg, a lángész jós tehetségénél fogva, előre érezte azt a vészt, mely a király uralkodásának végét megrontja. A mi azt illeti, hogy Tartuffe a mostani korra nem illik, ezen az állításon mindenki nevetni fog, ki csak felületesen ismeri is Francziaország és Európa viszonyait. Hisz a mai franczia vígjátékköltők is meg-megkísérlik az ily alakok rajzolását, habár sokkal kevesebb szerencsével mint a Magyar Sajtó-nak a Corpus-juris-sal együtt elavult Molièreje. Igaz, hogy a korviszonyok változtával a képmutatásnak és szenteskedésnek más, s a napi események szempontjából érdekesebb formái is vannak, de hogy a Molière alakja örökké élő marad, mert az emberi szív mély tanulmányán s a művészet varázsán alapszik. Csak az tagadhatja, ki nem ismeri az emberi szivet s nincs elég érzéke a művészet magasabb elveihez. Így elavult Macbeth, Othello, Falstaff is, mert a mai társadalomban más módosulással nyilatkoznak azok az emberi örök szenvedélyek, melyeket Shakespeare bennök kifejezett. De ily szempontból is megállja a sarat. Ma is közelebb áll az élethez, mint sok más halhatatlan költő halhatatlan alakja.

«Azonban – folytatja a Magyar Sajtó kritikusa – épen mivel a mű iránya és alapgondolata az élettel oly közel érintkezésben állott, a költő nem lehetett képes a komikum szemlélődő színvonalára emelkedni, a szatira támadó álláspontján maradt; továbbá ugyanazon okból a széptani helyett szükségeskép és mindenekelőtt erkölcsi tanulságra kellett törekednie. Ezzel műve hatását és sokáig tartó kapósságát biztosította, de belbecsét megfélegesítette.»

Ebből először is az a tanulság, hogy a vígjátékköltő oly tárgyat ne válaszszon, mely az élettel közel érintkezésben áll, mert szükségkép gyönge vígjátékot fog írni. Ez épen olyan új tan, melyet teljességgel nem értünk, valamint a komikum szemlélődő színvonalát sem. Még azt sem foghatjuk meg, hogy idézhet elő valaki hatást csupán erkölcsi tanulsággal. Azt tudjuk, hogy a drámaíró ideig-óráig pótolhatja a drámai hatást holmi szinpadi fogásokkal, szemfényvesztő bonyolódással, a közönség szenvedélyeinek való hízelgessel, de hogy egy dráma két századig fenntartsa magát pusztán erkölcsi prédikáczióval, ez új tény az irodalmak történetében. Továbbá az is furcsának tetszik előttünk, hogy a Magyar Sajtó kritikusa Tartuffe alakját undorítónak nevezi, megtagad tőle minden komikumot, mégis alább a czímszerep parodikus vonásairól beszél, holott a parodia az alsóbbnemű komikumhoz tartozik. E zagyvalékkal tulajdonkép nem egyebet akart mondani, csak nem volt reá képes, mint azt, a mit a németek már untig elcsépeltek, hogy tudniillik Molièreben néha a szatirai elem túlsúlyra kap s inkább philosoph és moralista, mintsem kellene. Azonban a Magyar Sajtó szerencsétlenségére a philosophálás és moralizálás vádja legkevésbbé illik a Tartuffe-re, a mi pedig a szatirai elemet illeti, a jó németek még eddig nem tudták megmérni, hány nehezék szatirai elemet bír el a komikum, melyet ily elem nélkül képzelni épen oly bajos, mint a humort.

Annyi bizonyos, hogy Molière tudott a burleszkhez, a könnyedébb vígjátékhoz is, de itt nem állapodott meg, egy magasb genret igyekezett megteremteni. A fensőbb vígjátékot, melyben őt eddig még senki felül nem multa. Az tehát a kérdés, jogos-e e genre, sajátképen a Molière vígjáték?

A világ és a legnagyobb kritikusok elismerték, épen azért nem volna bajos igazolnunk. Azonban igen hosszas lenne, inkább világhírű kritikusokhoz utasítjuk a Magyar Sajtó kritikusát, kiktől jobban megtanulhatja mint tőlünk. A Magyar Sajtó kritikusa mindezzel még nem elégszik meg, mindent le akar húzni szegény Molière Tartuffe-jéről. «Különben a tárgy – folytatja – a szerző tolla felett annyira uralkodott, hogy még a hatás szokásosabb eszközeit sem kívánta fölhasználni. Tartuffe-nek meséje alig van, szerkezete pedig nem állja ki a bírálatot. Minden bonyolulat és megoldás a hallgatózás simplex eszméjére van építve.»

Ugyan mi van hát jó e darabban? Úgy látszik semmi, csak morál. Egy oly műről mondani, hogy nem állja ki a bírálatot, midőn Molière főműveit a forma és szerkezet tekintetében még ellenségei is mintaszerűknek ismerik el! Hát még az, hogy minden bonyolulat és megoldás a hallgatódzás simplex eszméjére van építve! Az tehát nem tartozik a dologhoz, hogy Tartuffe szerelmes Elmirába, hogy a férj vakon hisz Tartuffeben, hogy Elmira cselt vet Tartuffenek és elbujtatja férjét, ki aztán kihallgat mindent? Ez mind semmi, csak simplex hallgatózás. O beata simplicitas! Ha már a Magyar Sajtó Molière ellen akart írni, miért nem támadta meg azért, hogy inkább typusokat rajzol, mint egyéneket; legalább valami olyast mondott volna, a mi igaz, bár magában még nem dönti meg Molière nagyságát. Ha épen Tartuffe-t akarta megtámadni, miért nem támadta meg az utolsó jeleneteket, a végkifejlést, mely legalább vitás pont. Vagy végre, miért nem nyitotta föl Schlegelt, ki azt hitte, hogy második Lessing lesz, ha sárba tiporja Molièret; ő legalább a sok nem igaz közt mond igazat is, legalább nem logikátlan és ki tudja fejezni magát. Ha Magyar Sajtó kritikusa egy pár könyvet forgat, még egyebet is elkerül, nem fogja czikke végén a romanticismus vígjátékírójának nevezni Molièret, a mi nagy tudatlanság.

Moliére és romanticismus!

Úgy látszik, a Magyar Sajtó azt hiszi, hogy a görög és latin költészeten kívül a többi mind romantikus; úgy látszik, hogy semmit sem hallott a franczia költészet classikai iskolájáról, melynek Molière épen oly hőse, mint Racine és Corneille. És egy ily kritikus mer pálczát törni Molière Tartuffe-je fölött, egy ily tudós nevezi a Kisfaludy Társaságot tudatlannak! De legyünk csendesen. A Magyar Sajtó szerkesztője kimondta, hogy a politikában nincs szükség tudományra, tapasztalatra, elég a vak ösztön. Csoda-e, ha dolgozó társai mesterök bölcs mondását az irodalomban is követik?