KIADÓ SZÁLLÁS.

Vigjáték 3 felvonásban. Irta Kövér Lajos. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 márczius 11-én.

Sajnáljuk, hogy Kövérnek ez az új vígjátéka teljességgel nem jelöl haladási pontot pályáján, sőt meg kell vallanunk: a Kiadó szállás-ból még az is hiányzik, a mit eddigi jobb vígjátékaitól legszigorúbb birálói sem tagadtak meg. Értjük az elevenséget élénk menetet s a technikai jártasságot.

E művében is van ugyan egy pár élénk jelenet, jó ötlet, de csak úgy mellesleg, az egész nagyon vontatott, lassú menetű s oly epizódokkal terhelt, melyek legfeljebb regényben lehetnek helyökön, de nem drámai műben. Ilyen például a Stahlmajerné titkára és cselédei közötti jelenet, mely egy lépést sem viszi a cselekvényt előre, sőt még csak nem is világosítja. A szobaleány és Gombási is szükségtelen személyek, s bohóskodásuk, mely a cselekvényre semmi befolyással nincs, igen sok tért foglal el. Magában a főcselekvényben is sok a szószaporítás, nyújtás; a nagybátya első átöltözködése elmaradhatott volna, elég lett volna a második is, természetesen ahhoz idomított változtatással. Szóval abból, a mit e műben valódi cselekvénynek lehet nevezni, legfeljebb egy egyfelvonásos vígjáték telt volna ki.

Kövér régebbi műveiben sok szinpadi jártasságot tanusított, a jellemzés soha sem volt ugyan erős oldala, a mélyebb komikum felé sem törekedett, de értett a mulatságos helyzetek föltalálásához, tudta a jeleneteket arányosan felosztani, s a cselekvényt sebes folyamban peregtette le, ha mindjárt nem erős lélektani alapon is. E vígjátékából mindez hiányzik; e mellett úgy tetszik nekünk, mintha régibb hibái megnagyobbodtak volna. A Kiadó szállás jellemrajzáról alig lehet szólani. A költő egy csoport egyént kapott föl az életből, de még nagyjában sem tudta átalakítani s félig-meddig sem lehelt beléjök benső életet. Attól a hordártól, kit a rendezőség az utczáról hivott be, hogy a szinpadon a nagybácsi után vigye holmiját, a költő személyei csak annyiban különböznek, a mennyiben némelyik jó vastagon egy kis regényes vagy bohózatos mázzal van bevonva. Néha azt hittük, hogy az utczán vagyunk, csak holmi Veszedelmes nagynéne-féle átöltözködések s némi torzképes tréfák juttatták eszünkbe a szinházat.

Azonban mindez sokkal megbocsáthatóbb, mint az, hogy a szerző Rejtei urat, a szerelmest, az írót, a kit oly szép színben kiván felmutatni, meglehetős hitvány fráternek festi. Ez az ifju Stahlmajernétől, a kivel viszonya volt, Csillagné javára, kit el akar venni, kierőszakolja azt a százezer forintot, mely Stahlmajer szinlett csődje miatt fizetetlen maradt, még pedig azzal a fenyegetéssel, hogy különben hozzá írt szerelmes levelét közölni fogja férjével. Szóval Rejtei lovagiassága nagyon gyanús vagy már egyáltalán nem is gyanús, hanem ellenkező színben tűnik fel.

Az iró legkedveltebb alakjának jellemzésével nem azt éri el, a mit akar, hanem épen az ellenkezőt. Így vígjátéka sem igazi vígjáték, csak néhány mulatságos jelenetnek sorozata.