I.

A Nemzeti Szinház zárva lévén, megragadom az alkalmat, hogy a Budai Népszinházról is szólhassak valamit. Ezt eddig is örömest tettem volna, ha körülményeim engedik, mert elismerem a Budai Népszinház fontosságát, bár távolról sem tartozom azok közé, a kik erőnek erejével nemzeti ügygyé kívánják varázsolni. Csodálatos, hogy a nagyközönség józan belátását néha épen a journalisták rontják meg. Midőn a Budai Népszinház építése és megalapítása szóba jött, néhány lap oly hühót csapott, mintha egy nemzeti intézetről volna szó. Még csekélyebb ügynek is, mint a Népszinházé, megvan a maga fontossága a magyar társadalmi életben s a journalistika jól teszi, ha részvétet ébreszt iránta, de nemzeti nagy ügygyé emelni mindent, a mi a nemzetiséggel többé-kevésbbé kapcsolatban van, éretlenség. Egy valóban nemzeti intézet virágzása vagy bukása mindíg a nemzeti becsület kérdésébe vágó ügy; s mi lenne az, ha egyesek, társulatok, községek, városok mindennemű vállalatai a nemzeti becsület paizsa alá helyeztetnének? Küzdjön mindenki a maga becsületére, használjon hazájának a hogy tud s vegye figyelembe, mit Vörösmarty Ősz bajnok-jában Toldi mondott egy pár meggondolatlan ifjú embernek, kik az ország czímerét koczkáztatták:

Máskor – úgymond – e szent jelnek,
Ha erőtök nem felel meg,
Békét hagyjatok.
Küzdjön a ki mer, czímére
S tűrje – kit mily végzet ére…

E fogalomzavar nem hogy tisztult volna, hanem még nevekedett. A journalisták egy része szembe állította a budai szinházat a nemzeti szinházzal s a versenytárs szerepére unszolta, sőt még ma is találkoznak némelyek, kik úgy mutatják fel a budai népszinházat, mint példányt, hova a nemzeti szinháznak törekedni kellene. Soha sem olvastuk, hogy találkozott volna franczia journalista, ki valamely Vaudeville szinházat a Théâtre Francais-val állított volna szemben, ha mindjárt helyes oka volt is az utóbbira neheztelni. De nálunk az ilyesmi nem ritkaság, csak bátorság kell hozzá s ha valakinek ily gyönge ítélő tehetsége van, nem csoda, ha tovább megy, s az anyagilag s szellemileg annyira sülyedt városi német szinházat is untalan dicsőíti a nemzeti szinház rovására. De hagyjuk ezt. Elég az hozzá, hogy Molnárnak csak annyi belátása volt, mint kritikusainak, elfogadta e nevetséges helyzetet s a drámai alsó nemek helyett, a mi nélkül a népszinháznak nincs értelme, a drámai felsőbb nemekben próbált szerencsét s úgy látszik, azzal kecsegtette magát, hogy egymaga oly nemzeti szinházat alapít, minő egy egész országnak sem sikerült. Azonban csakhamar belátta ez iránynak ha nem is nevetségességét, de anyagilag káros voltát. Fölhagyott a tragédiával, felsőbb vígjátékkal, s leszállott a drámai alsóbb nemekhez: az operettehez, népszinműhöz, bohózathoz, kisebb vígjátékhoz s látványos szinművekhez. Ez volt legörvendetesb fordulat a népszinház történetében, legalább öntudatára jutott hivatásának s oly tért foglalt el, melyen egyedül lehet jövője. Mi szükség is két nemzeti szinházra? Bár egyik tudna megfelelni feladatának. Oly számosak-e nálunk a drámai magasabb nemek költői és szinészei, hogy nem férnek meg egy házban? Oly nagy-e a közönség, hogy egy második főszinházra is szüksége van? Oly gazdag-e a közönség, hogy két szinházat dotálhasson? Vajon nem azt óhajtotta-e évek óta minden józan kritikus, hogy lassanként szoruljanak le a nemzeti szinpadtól a drámai alsóbb nemek s mint főszinház egészen csak a főnemeknek szentelje erejét? S mi különös! Midőn egy Népszinház áll elő, Nemzeti Szinházzá akarjuk alakítani, s midőn némi balkísérlet után saját kerékvágásába zökken, fennen hibáztatjuk. Valóban a Népszinház emez örvendetes fordulata néhány journalistának tetszett legkevésbbé. Előbb sajnálták, hogy elejti az úgynevezett dráma ügyét, azután abban nyugodtak meg, hogy ez csak átmeneti állapot s ha a szinház megerősödik anyagilag. Újra áttér a jó útra s a Nemzeti Szinház versenytársa lesz. Mindamellett az állítólagos átmeneti korszak operettei, bohózatai annyira megnyerték tetszésöket, hogy közülök némelyek az Ördög pilulái-ért Bécsbe is felrándultak. A Népszinház szembe állítása a Nemzeti Szinházzal később sem szünt meg; törik-szakad; így is úgy is meg kellett lenni a párhuzamnak, nemcsak véleményekben, hanem tényekben is. Tavaly néhány író kérvényt vitt fel Bécsbe a Nemzeti Szinház választmánya és igazgatója ellen; az idén sem maradhatott el a bécsi út, néhány írónak fel kellett oda rándulni, hogy a Budai Népszinház igazgatójának mintegy diadalmenetét képezze.