II.

Azonban ez örvendetes fordulat bajt is idézett elő, még pedig két oly főbajt, melyeket az a képzelt és dicsőített verseny a Nemzeti Szinházzal még inkább kiemel. Egyik az, hogy a Népszinház semminemű lendületet nem adott a drámai alsóbb nemek eredeti irodalmának; másik az, hogy néha nagyon is könnyelműen lábbal tapod minden ízlést és erkölcsöt. Ez utóbbin sokkal könnyebb segíteni, mint az elsőn. Az a körülmény, hogy három év alatt a Népszinház eredeti népszinművei, bohózatai, kisebb vígjátékai közül egy sem tett némi figyelemre méltó hatást, igen rossz jelenség. Úgy látszik, a Népszinháznak még nem születtek költői, pedig nélkülök nem fejlődhetik nemzeti alapon, s üvegházi növény marad. A Népszinháznak tulajdonkép eredetibbnek a magyarabbnak kellene lenni a nemzetinél, mert a nép mindig állandóbb és sajátságosb ízlésű, mint a szorosabb értelemben vett nemzet, mely több oldalú míveltségénél fogva inkább ki van téve az ízlés hullámzatának. E mellett egy Népszinház jórészt nemcsak a a hazai népélet, hanem a speciális fővárosi élet viszonyaiból szívja éltető nedvét. Közönsége kedveli a mindennapi élet komikumát, mely őt közelről érdekli; oly viszonyok költői feldolgozását, melyeket átélt, tapasztalt; egy jó tréfát, mely talán holnap vele is megtörténhetik, egy találó dalt, melyet eltanulva holnap műhelyében elmormolhasson. S mit találunk Népszinházunkban? A franczia operettek, vaudevillek és bluettek majdnem kizárólagos uralmát. Hol vannak a vidéki és fővárosi élet rajzai? Hol egyetlen eredeti komikai alak, mel a nép kedvenczévé válhatnék, mint a nép szellem hű kifejezése? Sehol. Mind ezt nem vádkép mondom. Tudom, hogy senkinek sem áll hatalmában költőket teremteni; az sem ismeretlen előttem, hogy drámaíróink megvetik a drámai alsóbb nemeket, még akkor is, ha több tehetségök van reá, mint a felsőbbekre; Pest vegyes lakossága nem csekély akadály egy önálló népszinház fejlődési folyamában; aztán elvégre a budai népszinház még fiatal intézet; mennyit küzdött Nemzeti Szinházunk is, míg néhány drámaíróra tett szert s az eredeti drámairodalomnak némi lendületet adhatott. Igaz, várnunk és rémélnünk kell, de egyszersmind szólanunk a dologról és folyvást szemünk előtt tartani a czélt, melyet elébb-utóbb elérni kellene. A kritikusnak épen oly kötelessége részvétet ébreszteni a drámaírókban a drámai alsóbb nemek iránt, mint magának a népszinháznak inkább keresni és becsülni a drámaírókat, mint eddig tevé. Évenként legalább egy pár kísérletet minden esetre lehetne koczkáztatni. Ott áll összegyűjtve egy csoport népmesénk; miért ne lehetne valamelyikből oly látványos színművet szerkeszteni, mely æsthetikai becsre nézve felülmúlja az Ördög pilulái-t. A vidéki és pesti életnek egy pár oly jellemző sajátsága van, mely kivált alsóbb komikumra igen alkalmas, hozzá kell nyúlni, ha ma nem sikerül, sikerül holnap. Van egy pár régibb, nem épen értéktelen bohózatunk, például a Garaboncziás diák; ártana-e, ha valaki ujra átdolgozná? E mellett hány oly franczia vaudevillet, bluettet olvashatni, melyekből az alapeszmét s egy-két helyezetet átvéve egészen új, a magyar és pesti viszonyokhoz alkalmazott műveket lehetne írni. Hát a zeneszerzők mit vétettek? Aránylag sok magyar zeneszerzemény jelen meg évenként Rózsavölgyinél. Nem lehetne-e a jobbakat hol ide, hol oda beszőni? Népdalaink gyűjteménye nem válhatnék-e a Népszinház valódi kincsbányájává? S hogyan van az, hogy a magyar operette sehogy sem találja meg útját a népszinházhoz?

A mi a másik főbajt illeti, ezen segíteni magától a színháztól függ, s ideje is, hogy segítsen. Nem a pietista, sem a szalonember szempontjából indulok ki, s jól tudom, hogy az alsóbb komikumnak æsthetikai kiváltságlevele van a nagyon is illedelmes és kényes ízlés követelései ellen. De jegyezzük meg jól, hogy a kiváltságlevél az æsthetikai érzésen alapszik s nincs semmi köze azon speculátióval, mely a nemtelen hajlamok hevületeinek hízeleg s pusztán csak az érzékiséget csiklandoztatja. Egy valódi komikai jelenetnek sokat megbocsáthatni, ha valamiben áthágja is az illedelmet, de a mi az æsthetikai gyönyörrel kapcsolatban sincs, annak épenséggel semmit. Íme példa rá Dunanan apó és fia utazása a népszínháznak e már régi darabja, de a melyet most először néztem meg figyelemmel. Maga a mű ellen nem szólok; elég kedves zenéje van; cselekvénye, kidolgozása több és mulattatóbb lehetne, de így is megjár. E mellett a szinészek épen nem játszottak rosszul, dicsérnem kell az élénk, sebes és összevágó előadást, mely a magyar szinészetben nem mindennapi jelenség. Igaz, hogy e darabot már szokszor adták s ennyi próba után akaratlanul is összevágó játszáshoz kell szokniok. De az reám nézve mindegy s nem csorbíthatja méltánylatomat. Azonban mirevaló a mű végén az a nyomoruságos cancantáncz? Tulajdonkép nem is tartozik a darabhoz; nem hiszem, hogy az eredetiben ezzel végződjék, alkalmasint csak későbbi találmány. E tánczot Páris egyetlen szinházában sem járják, csak oly nem épen jó hírben álló mulatóhelyeken, minő a Mabille és Jardin d’Hiver, de itt is ott áll a tánczolók körül egy pár sergeant, kik rendreutasítják az illetlenkedőket. S nekünk ezt a szinházban kell látnunk s nálunk még találkoznak hirlapírók, kik védelmök alá veszik. Nincs kedvem erkölcsi prédikácziót tartani; azt hiszem, hogy a közönség inkább csak kiváncsiságból s egy kis vásoltságból lel benne gyönyört, de azonban, bizonyára csekély az erkölcsi érzék, kik erre neki alkalmat adnak és ajánlgatják.