A CSAPODÁR.

Vigjáték 3 felvonásban. Irta Sardou Viktor. Fordították Berczik Árpád és Fésűs György. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 szeptember 16-án.

Majd minden újabb franczia dráma csak azt az állításunkat igazolja, melyet a minap mondottunk, tudniillik, hogy a franczia újabb drámai iskola kevesebbet ér elődénél. Hugo Victor, Dumas Sándor, Scribe Jenő helyét Feuillet, ifjú Dumas és Sardou foglaltak el. Minő különbség nem csak a tehetséget, de a szellemet és drámai stílt illetőleg is. Hányszor gúnyolták Scribet, hogy a bourgeoisie költője, de vajon szebb helyzet-e a demi-monde költőjének lenni? Szemére hányták a magasb idealismus hiányát, de vajon lehet-e czinizmussal vádolni, mint utódait, s gyakorlati józan esze nem többet ér-e az újabb költők paradoxonainál? Scribe leleményességét mindenki elismerte, azonban a jellemrajzot s a mélyebb indokolást senki sem tartotta erős oldalának. Igaz, de melyik újabb franczia vígjátékíró az, ki leleményessége hiányát csak valamennyire is fedezni tudja jellemrajzai erejével? Ím itt van Sardou, ki meglehetős hírre kapott, nálunk talán még inkább, mint Francziaországban. Jellemrajzai távolról sem állják ki a versenyt a Scribe-éivel; legjobb művében, a Jó barátok-ban is inkább csak a genreképi alakok, s mellék személyei sikerültebbek. Leleménye is ilynemű. Egy egész cselekvénynek soha sem ura, de vannak jó ötletei, és egy-két helyzetet szerencsésen megalkot. Inkább víg jelenetek, mint vígjáték költője. Ilyesmit tapasztalunk jellemrajzaiban is. Egy-egy jellemző vonást találóan kiemel, de a mint a cselekvény fordulóponthoz ér, főbb alakjai rendesen belé bicsaklanak. Azonban legnagyobb baj, hogy a specifikus drámai formát ő is épen úgy elhanyagolja, mint társai. Világos expositióval felkölteni a várakozást, a jól előkészített cselekvény gyors, de könnyen felfogható bonyodalmával folyvást ébren tartani a nézőket, nem áll hatalmában. Expositiói nehézkesek, bonyodalma egyenetlen: hol lassú, hol sebes, de kissé homályos s gyakran erőltetett. Vannak szükségtelen személyei, kikkel kezd valamit, de nem tud végezni. Cselekvénye vagy elnyújtott vagy túlterhelt; sokat markol, keveset szorít, s a mit megszorított is, úgy kizsákmányolja, hogy fele is elég lenne.

Sardou ez új művét leleményben majdnem szegénynek mondhatni. Egy férfi, ki megúnja a boldog házas életet és csapodárkodni óhajt, s kifáradva egy ostoba kalandban, újra visszatér nejéhez, ki épen azért vonult falura, s kezd kaczérkodni udvarlójával, hogy férjét visszaédesítse, meglehetősen elkoptatott gondolat. Azonban Sardou új formában, új fordulattal akarta feldolgozni. A kalandozó férjet nejének egyik rokona, kit ez a vasúton bizonyos olasz nő komornájának néz, az olasz nő helyett nejéhez viszi légyottra, hogy ott megvárassa, kiéheztesse, átfázassa, kellemetlenségekbe bonyolítsa, szóval megtérítse. Ez magában nem rossz, de rosszak az eszközök, melyeket e czélra használ s tulajdonkép ebben rejlik a mű leleményességének szegénysége. Egyik laptársunk sajnálkozik, hogy Sardou, e kiválóan nemes és komoly emelkedettségű költő – úgy hiszszük ilyesmit maga Sardou sem igényel magának – belé dobta magát a bohózat harlekin ruhás karjaiba. Bár dobta volna az Isten adta, oly kevéssé vált volna szégyenére, mint Shakespearenek vagy Moliérenek. Csak írt volna jó bohózatot, hanem épen az a baj, hogy egészben véve épen oly gyönge bohózatot írt, mint vígjátékot, azaz sem egyiket sem másikat. Tárgyából, úgy a hogy felfogta, lehetett volna egy igen mulatságos egy felvonásos farce-ot írni, e helyett három felvonásos vígjátékra törekedett, a czélt jól kigondolta, de leleménye cserben hagyta az eszközök megtalálásában, azért kipked-kapkod, s ez a minden biztosság nélküli kézzel-lábbal dolgozás művének valószinűtlenségeit, lélektani botlásait még kirivóbbakká teszi. A valódi leleményesség nem abban áll, hogy a száraz értelemmel bonyodalmat combináljunk, hanem hogy képzelődésünkkel képzelődésre hatva, a czélt hozzávaló eszközzel szolgáljuk s ez eszközöket mintegy önkénytelen leljük meg. Sardou tudta mit akar, de nem tudta, hogyan akarja; értelme látta a czélt, a képzelmében nem tudott megszületni a cselekvény és jellemrajz ikre. Nem várt utána, vagy talán hiába is várt volna. Törik-szakad, helyzeteket s hozzá személyeket combinált; akadt egy pár jó ötlete is; egy csoport szellemdús vagy legalább szellemdúsnak látszó reflexió, mint mindig, úgy most is szolgálatára állott.

Nincs kedvünk e mű cselekvényét és jellemrajzát elemezni. Fogyatkozásai oly szembeötlők, hogy akárki észreveheti. Sokkal örömestebb foglalkozunk azzal, mi az újabb franczia vígjátékok sajátságosb betegsége, s mely már a miénkre is elragadt. A kritikus is kedveli, mint az orvos, az érdekes betegségeket, a szép sebeket, bár nem oly nyegle, hogy meggyógyításukra vállalkozzék.

Az újabb franczia vígjátékban gyakori eset, hogy komikai főszemély kigyógyul hibájából és bűnéből. Tulajdonkép ez a komikai összeütközés, a küzdelem végczélja. Néha mintha alapeszmében gyermekbeszélkéket hallanánk, hol a hazug Feriből s a nyulánk Jánoskából derék fiuk válnak, miután pórul jártak, vagy a mama és tanító bácsi megbüntették őket. Ez a gyógyítási düh a mi vígjátékíróinkat is megszállotta. A mult héten a pályavígjátékok majd mind ilyenek voltak. Nem mondjuk, hogy az ily conceptióból nem válhatik jó vígjáték, de azt állítjuk, hogy a komikumnak rendesen csak könnyedébb nemét képezhetik. Bezzeg Molière és Scribe nem gyógyítgatták komikai főbb személyeiket, megelégedtek azzal, hogy megbuktatták és csuffá tették.

Valóban, a rögzött hibának, komikai erősebb szenvedélynek nem természete, hogy átváltozzék, ha az emberekkel és viszonyokkal összeütközik; sőt ellenkezőleg még rögzöttebb, hevesebb lesz, s mikor pórul jár sem hiszi el, hogy nevetséges volt, legfeljebb csak azt, hogy kijátszották, most az egyszer tévedett, de máskor nem fog. Rosszul fognók fel a komikai főszemély drámaiasságát, ha azt hinnők, hogy szükségeskép át kell változnia. Ez egy bizonyos tekintetben inkább illik a tragikai hősre, kit szenvedélye mind inkább ragad ballépésről-ballépésre, míg végre a csak nagyravágyó Macbethből gyilkos és bitorló lesz. A komikai hős inkább állandó jellem, mint a tragikai, de abban mindenik egyezik, hogy nem annyira a gyógyulás, hanem inkább a bukás felé sietnek. A kigyógyítást vígjátékban leginkább ifjaknál lehet használni, avagy oly hibánál vagy szenvedélynél, melynek csak küszöbén vagyunk s úgy szólva most kezdünk bele esni. S épen az a baja a legtöbb gyógyító vigjátéknak, hogy rögzöttnek festi a hibát, erősnek a szenvedélyt, s mégis nagyon könnyen és hirtelen gyógyít. Azt értjük, hogy Shakespearenál jó indulatú, s csak elkényeztetett makranczos hölgyet a szerelem fokozatosan meggyógyítja; de azt teljességgel nem értjük, hogyan térhet meg Sardounál, egy kis éhezés és átfázás után egy oly csapodár férj, ki neje iránt még külsőleg sem viseltetik gyöngédséggel, ki már csaknem roué s egy alig ismert szép hölgy után mérföldeket bekóboról.

A franczia újabb vígjáték e gyógyító szenvedélye egyébiránt távolról sem oly baj, mint az, hogy a drámai szorosb forma iránti érzék kezd tompulni a franczia drámaíróknál. A nehézkes expositió, laza szerkezet, szükségtelen személyek, hosszan elnyújtott okoskodások, szóval mindaz, mi Scribe idejében kivétel volt, most mindennapi jelenség. Mily nehézkesen tud exponálni Sardou is, kinek épen élénkségét szokták dicsérni. Az első jelenetben Fridolin és két kárpitos áll előttünk. Ebből megtudjuk, hogy a falusi lakás újra butoroztatott s így azt is, hogy falun vagyunk, Champignac nejénél, ki nem rég költözött ide Párisból. Fridolin az árjegyzék utalványozásakor szórakozottságból a maga neve helyett Constance a Champignac neje nevét írja alá. Ez által az író tudtunkra adja, hogy Fridolin szereti Constance-ot. A kárpitosok elmennek és többé nem térnek vissza. Fridolin magára marad s elmondja, hogy szereti Constance-ot, ki aztán betoppan és rendelkezik valamiről. A negyedik jelenetben megérkezik Camilla, elmondja utikalandját, Constance szin én elbeszéli, hogy a mióta nem látták egymást, mi történt, hogy férje elhanyagolja. Camilla okoskodik, elmélkedik s tanácsokat ad neki. Az ötödik jelenetben bejő Champignac, nem tudva, hogy kalandozásában tulajdon nyaralójába érkezett; elbeszéli a közönségnek, s Fridolinnak, hogy ő minő ember, mily kalandja volt; Fridolint hasonló kalandokra bátorítja. Ekkor belép Camilla, kit Champignae komornának vél, s itt aztán valahára megkezdődik a cselekvény.

Mennyi az ismétlés, nyujtás, s mily kevés a biztosság, világosság ez expositióban! Egyik kerékvágásból nehezen zökken a másikba és sehogy sem tud megindulni. Hát vajon bonyodalomban és kifejlésben oly ügyesek-e a mostani franczia vígjátékírók, mint a régiek? Távolról sem. Sardounak épen az a szokása, hogy ha a bonyodalomban egy-egy jó ötlete van, mintha nem tudná hasonló jóval tovább fűzni, egész az unalomig kizsákmányolja. Példa rá Camilla szembekötősdije, mely elég mulatságos jelenet, de minthogy hosszúra nyúlik, egészen bele lankadunk. Hát a mű kifejlése mennyire el van nyújtva, sőt rontva. Midőn Champignac kiéhezik, átfázik, Riveroltól megszalad, a bonyodalom legfőbb fokát érte el, s a kifejlésnek gyorsan kellene bekövetkezni. Azonban még egy egész felvonást kell látnunk. A szerző még itt is bonyolítani akar, de minthogy nincs mit, csak mesterkedik, s épen úgy megrontja cselekvénye, mint jó kedvünk folyamatosságát. Hátha még ide veszszük Fridolin szerelmét, melyet a költő sehogy sem tudott a mű organismusába olvasztani; Constance-ot, ki henye jelenetei miatt sehogy se tudja érdekelni a közönséget! Vajon nincs-e jogunk állítani, hogy a franczia vígjátékban épen az kezd romlani, mivel eddig a francziák minden nemzetet felülmultak, a forma szabatossága, a technika virtuozitása. Épen azért teljességgel nem ajánlhatjuk vigjátékíróinknak ez új iskolát s óhajtjuk, hogy a régibb franczia vigjátékírók művei többször kerüljenek színpadra.