EGYIK SÍR, MÁSIK NEVET.

Szinmű 4 felvonásban. Irták Dumanoir és Keraniou, ordította Radnotfáy Sámuel. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 augusztus 8-án.

E mű nem ma került először szinpadra, egy párszor már adták s a közönség elég jól fogadta. Én ma láttam először, unalom nélkül néztem végig, sőt jól mulattam; oly jól, mint akármely társaságban, hol tisztességes emberek mulatnak, élénken, helyenként szellemdúsan, beszélgetnek a napi eseményekről, s egy-egy találó reflexióval, egy-egy sikerült élczczel fűszerezik társalgásukat. Ki unatkoznék ilyenkor? Hanem az is igaz, hogy az ember minden erősb benyomás nélkül tér haza, s midőn másnap fölkel, csak arra emlékszik, hogy tegnap itt s itt volt, elég jól mulatott és egyébre semmire.

Valóban sok franczia újabb szinmű hatása ilynemű. Semminemű ügyesség, találékonyság, mesterkedés nem pótolhat bizonyos varázst, a költészet varázsát, mely még némely nagyon hibás művekben is ellenállhatatlan hat lelkünkre.

A Hugo és Dumas-féle romanticismus szilaj, féktelen, de mégis költői s néha megrázó vagy legalább megdöbbentő teremtményeit, önmérséklő, csendes, szelíd, mondhatnám közönyös szinművek váltották föl a franczia szinpadon. Nem találkozunk többé nagy szenvedélylyel, vagy a nagy szenvedély affectatiójával; a phantasia nagy tévedései eltüntek, de magát a phantasiát is hiába keresed; nem panaszkodhatni többé a bonyolult, megriadt cselekvényen, mely szinpadi csínyekkel vadászsza a hatást, azonban a dráma nem akar már több lenni, mint egy hosszú beszély; regényi tárgyakat és motivumokat vesz föl s keveset gondol a dráma formájával. A történelem nagy tényei, alakjai többé senkit sem lelkesítenek, a dráma muzsája csak a jelenben él, utczai pletykákkal táplálkozik, mint egy grisette, vagy nagy szalonfecsegésbe merül, mint egy unatkozó úrhölgy. A költők írtóznak a nagy felindulástól, nem keresik az erősebb összeütközést, a mélyebb tragikumot, ha mindjárt kétes úton, groteszkkel vegyítve dissonans benyomást hagyva is hátra, mint azelőtt husz-huszonöt évvel; megelégszenek a mindennapi élet szenvedéseivel és gondjaival, oly bukással, melyet elviselhet az ember, oly diadallal, melynek nem mindig örülhetni. A szenvedély nyelve kiveszett a franczia szinpadokról; helyét szellemdús vagy elmés társalgás foglalta el vagy épen közönséges fecsegés, az idealismus realismussá változott át, vagy a mi megmaradt, nincsenek nagy eszméi, elszokott vagy fél a lelkesüléstől, nehogy nevetségessé váljék.

A franczia dráma ez újabb irányának, bár különböző oldalról, a fiatal Dumas és Feuillet a képviselői. Mindkettő tehetséges ember, de az a drámai genre, melyet mívelnek, nem nagy értékű. A fiatal Dumas vastag realista és cynikus, ki egyébiránt néha szeret az erkölcscsel kaczérkodni. Büszkesége, hogy a valódi életet másolja és fölmenti magát a phantasia, találékonyság és gondolkodás terhétől. Azt hiszem, nincs is elég ereje hozzá. Kikap valamit a mindennapi életből, a mit látott, hallott, tapasztalt, rendesen holmi botrányt, s leírja szélesen és hosszan, nem viseltetik alakjai iránt benső részvéttel, másolói szerepéhez híven közönyös hozzájok; cselekvényeit ritkán emeli eszmeiségig, vagy ha igen, az nem egyéb mint paradoxon; a legtöbbször egy pár adomai fordulat minden leleményessége, bon-mot az alapeszméje s holmi cynikus irónia egész bölcsesége. Ügyesen és elevenen másolja a való életet, tudniillik az úgynevezett demi-monde titkait, s azt hiszi, hogy az mindenkit úgy érdekel, mint őt; nem tartja magát erkölcsbirónak, költőnek sem; ő csak rajzol fecseg s néha szellemdúsan, egyébre nincs gondja; lássa a közönség, mit csinál, itéljen; óvakodik éreztetni meggyőződését, világnézetét, mely talán nincs is. S mégis művei drámai szegénységök mellett is, nagy részt feltünő sikert vívtak ki a párisi színpadokon. Rajzbeli tehetségének, elmésségének tulajdonítsuk-e ezt, vagy tárgyai botrányos ujdonságának? itéljék el a franczia műbírák. Annyi igaz, hogy kevesb specifikus drámai tehetséggel ritka költő vívott ki ily drámairói nagy hírt.

Feuillet egészen más ember. Távolról sem oly realista, mint a fiatal Dumas, s egészen más körben mozog, azonban idealismusa nem fenszárnyaló. Ő is őrizkedik a nagy felindulástól, a nagy szenvedély rajzától, de gyöngéd kedélye, választékos, finom ízlése jó hatást tesznek a lélekre, ha nem is mélyet és maradandót. Ő is inkább csak a mindennapi élettel foglalkozik, de nem a demi-monde, hanem a valódi salonélet körében. Nem veti meg úgy a phantasiát, mint Dumas, vagy jobban mondva több phantasiája van, de sem széles körű, sem erős. A romantikai iskola némi maradványa még meg van benne, de féktelenségéből semmi. Annyira önmérséklő, illemes, választékos, hogy néha mesterkélt és erőtlen. Csak a kecseshez, az érzelmeshez van érzéke; erkölcsi világnézetei elég józanok, de igen kitünteti őket. Költészetének jó oldalai egyébiránt beszélyeiben és regényeiben tünnek ki, melyek az újabb franczia regényirodalomban kitünő helyet foglalnak el: drámáiban nagyrészt árnyoldalait látjuk, mit különösen akkor vehetni észre, midőn regényeit és beszélyeit dramatizálja. Mily különbség a dráma és a beszély között! Bár sokban különbözik Dumastól, de abban egyezik vele, hogy a világos és biztos expositióhoz keveset ért, erősebb drámai helyzeteket nem tud teremteni, formája drámai szempontból laza, s cselekvénye, bár érdekesen, de vontatva halad: a specifikus drámai erő épen úgy hiányzik benne, mint Dumasban.

Dumanoir és Keraniou urak e drámája a Feuillet iskolájához tartozik, ha ugyan iskolának lehet nevezni Feuillet kisérleteit. Nincs benne semmi botrányos. Feuillet jóakaratteljes, gyöngéd szellemének, választékos ízlésének némi halvány visszfénye sugárzik rajta. Nem bajlódik heves szenvedélylyel, erős összeütközéssel – az újabb franczia drámák egészen oda hagyták e tért – nincsenek benne hatásos, megrázó helyzetek, a szenvedély nyelvét sem halljuk sehol, de hallunk élénk, elmés társalgást, láttunk egy pár érdekes jelenetet és fordulatot s némi könnyed kellemet, mely az egészen átvonul. Egyébiránt alapeszméje nem annyira meglett embernek, mint növendék leánynak vagy ifjúnak való. Az van benne kifejezve, hogy ne higyjünk a külszínnek, nem az a nő szereti férjét igazán, ki csak ruhával és bánatos arczczal gyászolja, hanem az, ki szívével, s ha kell, önfeláldozásában mosolyogni is tud. Ennyiért kár volt drámát írni s kivált oly gyönge alapon, mint Rey Jeanette története.

Két Jeanette áll előttünk, Rey és Vanneau Jeanette. Emez gyászolja, siratja férjét, de örömest férjhez menne, sőt gyásza, nagy bánatja tulajdonkép nem egyéb, mint kaczérság. Nem tudjuk ugyan a kire számít, de csak akad valaki, a mint hogy akad is mindjárt az első felvonásban, Borel Móricz orvos és törzstiszt, ki épen Algirből jő haza, s kivel a fiatal özvegynek még lyánykorában némi viszonya volt. Hát a másik Jeanette? Ez épen nem gyászolja Algirban elesett ezredes férjét, mindíg nevet s férje testvérével, Laurence kisasszonynyal, minden mulatságban részt vesz s kivált a bálban majd halálra tánczolja magát. Vajon miért teszi mindezt? Bizonyára se kitalálni, se megérteni nem fogja az olvasó. Kissé kivételes helyzete van, de a melyet a szerzők minden mesterkedésök mellett sem indokoltak eléggé. A nevető Jeanette férjének tudniillik egy vak és idegességben szenvedő anyja van, ki előtt titkolja fia halálát, minden héten költött leveleket olvas föl neki fiától. Tehát Jeanette azért nem gyászol, azért nevet, jár a bálba, s veszi magára az egész világ rágalmát. Ez mind jó, csak az a kis baj van, melyet akármely növendéklyány vagy ifju kritikája is észrevesz, hogy mi szükség a Rey Jeanettnek vak napa előtt nem gyász, hanem világos színű ruhát fölvenni; mi szükség napa körén kivül is vígnak lennie s annyira bálozni csak azért, hogy napa fia halálát meg ne tudja, melyet az egész világ tud? Vajon nem jobb volna-e otthon ülni, nehogy valaki idegen látogassa meg az öreget, s beszédközben kipattanjon a titok? Szóval a szükség vagy is szűkölködés nem a viszonyokban rejlik, hanem az írók leleményességében. Nem tudták tovább szőni drámájokat, azért volt szükségök Rey Jeanette vígságára, bálozására a házon kívül is. Ugyanis Borel orvos úr, meghallván az ő elesett kedves ezredese nejének bálozását, szörnyen megbotránkozik, hamar belé esik a másik Jeanette hálójába s nem akar semmit tudni ezredese végső óhajtásáról, hogy tudniillik vegye nőűl testvérét Laurence-ot s legyen védje családjának. Azonban látogatása alkalmával történetesen tanuja lesz Rey Jeanette vígsága és bálozása okának, látja, hogyan titkolják az anya előtt fia halálát, hogyan olvasnak neki a levegőből Algirban kelt leveleket. A hályog leesik szeméről, tisztelni kezdi e nevetve gyászoló nőket, örömest elvenné Laurence-ot, de már minden késő, mert a másik Jeanettenek, a gyászoló özvegynek szavát adta. A bús Jeanette sietteti is a házasságot; szerencsére férje halálát nem tudja hitelesen bebizonyítani, sőt a mint Bidaut jegyző úrtól halljuk, az meg sem halt, csak a hajó sülyedt el, melyen elvitorlázott, de nem egyszersmind Ő is. Borel föl van mentve szava alól. Ha már az egyik holtnak vett férj megkerült, miért ne kerülne meg a másik is? Rey ezredes csakugyan levelet ír, hogy hála Istennek kiszabadult az arabok fogságából s mint tábornok tér haza. Képzelhetni az anya nő és testvér örömét. Borel eljegyzi Laurence-ot s a dráma azzal végződik, hogy Rey Jeanette belépő férje karjaiba omlik, ki az egész darabban most jelenik meg először, de nem hallhatjuk szavát, mert a függöny hirtelen legördül.

Istenem, ha csak ennyi baj és ily szenvedés volna az életben, ha az emberi tettek szigorú nemezisét ily jóakaratú véletlen váltaná föl? Istenem, ha ily drámai rajz mélyebben fel tudná indítani a szívet, mi könnyű volna költőkké válnunk! De nem panaszolok, a darab teljességgel nem unalmas, ügyesen van írva, elég jól mulattam, oly jól, mint akármely theaestélyben, hol sok mindent kellemesen összefecseg az ember; igaz, reggel midőn írni akartam róla, alig emlékeztem már reá s épen nem merném részletesen megbirálni. Mindegy: nem unatkoztam, s várjunk-e többet a franczia drámairodalom újabb irányától?