I.

Tartuffe-öt és Dandin György-öt kivéve, talán Molière egyetlen vígjátékát sem vádolták anynyira erkölcstelen iránynyal, mint épen a Fösvény-t. Természetesen nem annyira a közönség, mint a kritika, leginkább oly kritikusok, kik affectálták az erkölcsiséget, vagy ha mélyen érzeték is, olynemű elmélettel rontották meg izlésöket, mely szerint a költészet pusztán csak erkölcsi prédikáczió. Nem tudjuk Rousseaut hova számítsuk: az affectált vagy őszinte erkölcsbírák közé, de annyi bizonyos, hogy e nagy író, kinek, mint a színpad elvbeli ellenségének, kár volt színműveket bírálni, aligha hirdetett nagyobb előitéletet, mint akkor, midőn Molière Fösvény-ét erkölcstelen vígjátékának bélyegezte. Nagy bűn, úgymond, a fösvénység és uzsoráskodás, de nem nagyobb-e még meglopni az atyát s oly tiszteletlenül bánni vele, mint a negyedik felvonás ötödik jelenetében. Ezért nem haboz kimondani, hogy a Fösvény a rossz erkölcsök iskolája, mely a tiszteletlen és tolvaj fiút a nézővel megszerettetve, magát az erényt akarja nevetségessé tenni. Ily egyoldalú erkölcsi szempontból ítélni meg költői művet, Rousseau előtt is divatos volt, s most még divatosb, kivált oly körben, hol egyébiránt Rousseau a legkevésbbé kedvelt író. E divat természetesen a mi irodalmunkat sem kerülte ki. Nem szólok az Idők Tanuja és Pesti Hirnök-féle bírálatokról; kívülök is elég kritikus van, kik ha nem is oly nevetségesen, de szintoly tévúton keresik az erkölcsiséget a drámai költészetben. Hiszen, alig mult egy pár éve, hogy egyik vígjátékírónk akadémiánkra oly elmélettel köszöntött be, mely szerint Molière legkitünőbb vígjátékai erkölcstelenek, sőt általában a valódi komikum lehetetlenné válik. Az erkölcsi szempont ez egyoldalú képviselői hatását sok tekintetben elősegíti az a körülmény, hogy a művészeti szempont képviselői rendesen hasonló egyoldalúságban sinylenek. A művészet önmagának czélja, semmi köze a morállal – mondja az ellenfél; – a művész ecsete csak úgy adja vissza a rajzot igazán, ha logikája csupán a tárgyat tartja szem előtt s nem törődve sem jóval, sem rosszal, megy czélja felé. Ily egyoldalú általánossággal nem dönthetni el még csekélyebb érdekű kérdéseket sem. Ha a költészetben minden a morál, akkor tulajdonkép nincs szükség költészetre; ha a morál semmi, akkor a költészet nemcsak hűtelen rajza az emberi szívnek, hanem egész letében művészietlen is. Hogyan, tehát a költőnek semmi köze sem volna a morállal s épen a drámaköltő sérthetné erkölcsi érzésünket, az a költő, ki a szenvedélyek küzdelmét rajzolja az erkölcs, társadalom és állam nagy érdekeivel, s egyszersmind a tévedések és bűnök nemesise által rázza meg szívünket? Ha így áll a dolog, akkor a költői igazságszolgáltatás közönyös kérdés s csak a szeszély játéka; akkor a szenvedélyek kűzdelmét akár a véletlen döntheti el; a részben legművésziebb rajz véghatásába a legművészietlenebbé válik; s a drámai művészet, melyet Aristoteles a szenvedélyek tisztításának nevezett, a szenvedélyek felzavarásává válnék. A morál épen úgy része a drámai művészetnek, mint a lélekbuvárlat, jellemrajz, cselekvény, sőt úgy szólva egymásba játszanak. Holmi kevély phrásisokkal nem a morált kell kiküszöbölni a drámai művészetből, hanem a moralisták balga követeléseit, de annyiban küzdenünk a morál mellett, a mennyiben a drámai művészet alkatrésze. A moralisták ily balga követelése a többek közt mindjárt az, hogy a költőnek főszemélyeiben az erény képviselőit, az emberi tökély eszményeit kell rajzolni. A drámaköltő épen ily hősöket használhat legkevésbbé. Hová lesz a tragédia megrázó hatása, a tévedésbe vagy bűnbe sodort szenvedély rajza nélkül? Vagy ártatlan erényes embereket szenvedtessen a költő, kiket végül megjutalmaz. Így lehetetlen tragédiát írni, legfeljebb csak érzékeny drámát s mellőzve a költői szempontot, csak tisztán erkölcsből is, melyik nagyobb hatású: az erkölcsi nemesis sujtó karja-e, melyet az élet majd mindennemű viszonyaiban többé-kevésbbé feltalálunk, vagy a gondviselés jutalmazása, mely ritkább az életben s melyet maga a keresztyén vallás is a túlvilágba helyez? E mellett az ilynemű drámák, melyek között alig találhatni kitünőt, igen hajlanak amaz erkölcstelen tan felé, hogy az erény ne önmagában keresse a jutalmat, hanem világi javakban. A martyrologia költői formája a legenda s nem a dráma, s erkölcsi túlbuzgalmunkban kár összezavarni a műfajokat. Hogy komédiát hogyan lehet írni erényes hősökről, épen nem képzelhetjük, mert azt csak föl nem tehetni a moralistákról, hogy az erényt akarják kigunyolni. A komikus költő még kevésbbé használhatja az erény hőseit, mint a tragikus. A moralisták követelései kifogyhatatlanok, de csak azt érintjük, mely némikép rokon a fennebbivel s a Molière Fösvény-e ellen emelt vádat alkotja. A drámában – így szólnak – a jónak kell győzni a a rossz felett; a tévedt vagy bűnös ember bukását az erényes diadalának kell követni akár a tragikum, akár a komikum alakjában. Az igaz, hogy mind a tragédiában, mind a komédiában valaminek győzedelmeskedni kell s ez nem lehet ellentétben a morállal, sőt széles értelemben maga a morál: de tulajkép eszmének kell győzni, nem személynek s hogy a személyek, kik erre befolynak, erényes vagy nem erényes emberek legyenek-e, inkább csak a tárgytól függ s épen nem absolut szükségesség, sőt a tragikum és komikum legjobb tárgyai közül sok épen meg sem türné. Mind a tragédiában, mind a komédiában a katastropha a megsértett erkölcsi érdek kiengesztelése s itt az a pont, hol az erkölcsi és művészeti elem legláthatóbban összeolvad. Ezt támadjátok meg, ha erkölcstelen, mert akkor művészietlen, de ne vessétek latra azok erényét, kik e katastrophát előidézhetik, mert akkor oly kevéssé vagytok lélekbúvárok, mint æsthetikusok. Ime Sophokles Elektrá-jában, Klütemnesztra, a férjgyilkos nő, fia kardja alatt vérzik el. Ti felsóhajtotok, hogy a férjgyilkosság nagy bűn, de az anyagyilkosság még nagyobb. Szerintetek talán idegen, de erényes embernek kellett volna végrehajtani e tettet. De az erényes ember bosszúálló-e? Vagy a tragédiákat törvényszéki itélettel akarjátok-e bevégezni, mely inkább külső, mint belsőkép büntet? De a költő nemcsak nagy bűnöket rajzol, hanem nagy tévedéseket is, s a nagy bűnök némely tárgyainál vajon miféle törvényszék fog ítélni a királyok és királynők bűnei felett. Ím ott van Shakespeare Brutusa, megbukik, nem azért, mert a szabadságot szerette, hanem mert nem okosan szerette, s oly körülmények alatt akarta visszaállítani a respublikát, midőn már hiányoztak a respublikai erkölcsök. Vajon a győzőknek hazafiság és erény képviselőinek kell-e lenni? Antonius és Octavianus nem azok, de az természetes az erkölcsi szükségesség fejleménye, hogy a szabadság nevében elkövetett politikai orgyilkosságot, a szabadsággal kaczérkodó zsarnokság kövesse, s a szabadságot nem érdemlő Róma végkép a cæsarismus karjaiba dőljön. Ebben rejlik a morál, a költői igazságszolgáltatás, kiengesztelés, s nem holmi erényes mesterkedésekben. A drámaköltő inkább csak felvett hőse pályáját rajzolja bukásáig s nem egyszersmind a többi személyeket is. A görög drámaírók ugyan trilogiákat írtak, hol a tévedések és bűnök egymásból folyó lánczolatát rajzolják külön főszemélyekben s így Orestes bűne egy új dráma alapja lesz, de arra a gondolatra soha sem vetemedtek, hogy a tragikai hatást az erényes emberek győzelmében keressék s nem a tévedők vagy bűnösök bukásában. A fődolog az, hogy a tévedés vagy bűn magában hozdozza a nemesisst, mely végre eléri a viszonyok kényszerűségénél fogva: ez az eszme győzelme, ez a morál, a többi e tekintetben kevésbbé lényeges vagy épen lényegtelen. A komikus költő még kevésbbé fogadhatja el a moralisták eme tanácsát, mint a tragikus. A vígjáték hőse mindig olyat akar, mi helytelen, mi ellentétben van vagy saját tulajdonságaival, vagy az erkölcs, társadalom, életbölcseség, közszokás, illem követeléseivel. Személyiségénél vagy viszonyainál fogva már akarata is nevetséges, nem is érheti el, a mit akar vagy ha eléri, el kell vesztenie, pórul járnia, mit cselszövény eszközöl a többi személyek részéről. E cselszövényt önkénytelen maga a főszemély is elősegíti, mi emeli a komikai hatást, mind a jellemrajzot, mind a helyzeteket illetőleg. A komikai hős pórul jár, kijátszodják, megcsalják, csúffá teszik, meg is javul olykor, ha a körülmények engedik, de csak akkor, ha komikailag megszenvedett. Vajon erényes, jámbor emberek képesek-e valakit kijátszani, megcsalni, hogy czéljukat elérjék? Nem kell-e ide egy kis ravaszság, gonoszság, ha nem is épen bűn, de mindenesetre mégis annyi, a mennyi a szigorú moralisták kritikáját ki nem állja. Mit csináljon a szegény vígjátékíró erényes, jámbor személyekkel, kiket arra kell használnia, hogy komikai hősét tönkre tegyék? A cselekvény megindúl s ha a jámbor emberek nem gonoszodnak el egy kissé bizony a bohó, sőt bűnös ember fog győzedelmeskedni felettük, mi épen aztán épen oly művészietlen, mint erkölcstelen. Azonban van egy más körülmény is, mi a komikai cselszövők győzelmes ravaszságát nemcsak szükségessé teszi, hanem enyhíti is annyira, hogy épen nem sérti erkölcsi érzésünket. A valódi komikai hős maga idézi föl maga ellen a cselszövényt saját hibájával vagy bűnével kelti ki környezetében a ravaszságot, a megtorló szenvedélyt s így midőn pórul jár: azt az érzést kelti föl bennünk, hogy megkapta a mit keresett és megérdemelt, s távolról sem azt, hogy azok a gonoszok mily rútul bántak e szegény emberrel. Az erkölcsi érdek itt is a katastrophába olvad, a fődolog itt is az, hogy a hős magában hordozza nemesisét, mely eléri s nem az, hogy a kik befolytak bukására, hány próbás erényűek. Ha az igazság szolgáinak megengedünk egy kis ravaszságot a bűn üldözése, az igazság kiderítése körül, még inkább meg lehet azt engednünk személyeire nézve a drámaírónak, ki ugyan nem poroszló, de, ha valódi költő, minden törvényszéknél igazságosb.

Ily valódi, ily igazságos költő Molière. Az erkölcsi és művészeti elem összeolvasztását a komikumban senki se értette jobban nálánál. Főszemélyei magok idézik föl a cselszövényt és a szenvedélyekben lelik büntetésöket, bukásukat. Az a vád, mit Rousseau Fösvény-e ellen emel, a műnek épen egyik legfőbb érdeme. Harpagon fösvénységével kinozza egész családját, még a legszükségesebbet is megvonja gyermekeitől. Mi természetesb, hogy a fiú adósságot csináljon és tékozló legyen. Kell-e komikaibb valami, mint az, hogy a ki magától is megvon mindent, idegen uzsorásoknak gyűjti vagyonát? Mi utánozhatlan jelenet, midőn tudtán kívül, saját fiának akar nagy uzsorára pénzt kölcsönözni s óhajtja a gazdag atya saját maga, halálát! Nem vitatjuk, a tékozlás nagyobb bűn-e vagy a fösvénység, de vajon ki idézte elő e tékozlást s ki szenved miatta? Nem az-e, a ki megérdemelte. Tulajdonkép ez itt a kérdés s nem az, hogy melyik nagyobb bűn. Harpagon vén létére szerelmes is s egy fiatal leányt akar elvenni, kit fia szeret. Fia kijátsza atyja tervét, hogy házasodhassék, átveszi a szolgája által ellopott pénzes ládát s addig nem adja vissza atyjának, míg házasságába bele nem egyezik. Megint nem vitatjuk: vajon a lopás és fiúi tiszteletlenség nagyobb bűn-e a fösvénységnél és uzsoráskodásnál? De ismét kérdjük, nem oly embert ér-e, a ki ezt felidézte s megérdemli. Jól esik nevetnünk rajta, hogy ily pórul járt s e nevetésben több erkölcsi érzés nyilatkozik, mint Rousseau moralizálásában. Nem a tiszteletlen és tolvaj fiút szeretjük, de csodálnók, ha Harpagon nevelési rendszere máskép ütne ki s boszankodnánk, ha egy szerény, engedelmes fiút látnánk magunk előtt, ki eltűri, hogy atyja boldogtalanná tegye. Rousseau nem gondolta meg, hogy midőn a tékozló és tiszteletlen fiú miatt annyira feljajdul, okvetlen a fösvény és rossz atyát védi, s ha ő maga írta volna meg e művet, már conceptiójában is lélektani hibát követett volna el s épen úgy gyengítette volna az erkölcsi, mint a művéssi hatást. Ha a fösvény katastropháját nem családja tagjai idézik elő, kevésbbé lesz vala természetes és komikai. A fösvénység veszélye és nevetségessége sehol sem tünhet fel élénkebben és sehol sem szülhet oly könnyen más bűnt, s vonhat magára visszatorlást, mint épen a családi körben. Csak itt lehetett kifejteni erős komikai nemesist, vagy más névvel valódi drámai morált. Kell-e több morál, mint egy fösvény atya, ki tékozlóvá, sőt tolvajjá teszi fiát, egy vén szerelmes, ki, mert nem tiszteli magát, gyermekeitől sem tiszteltethetik, és semmit sem ér el, mire nevetséges szenvedélyében törekszik? Vajon lehető lett volna-e ez más conceptióval? Nagyon kétlem, de arról meg vagyok győződve, hogy a moralisták némely balga követelései a drámai művészetben épen úgy tönkretennék a tragikumot, mint a komikumot s velök együtt erkölcsi mélyebb hatást. Azonban a moralista Rousseau gáncsait sokkal inkább megbocsáthatni, mint az æsthetikus Schlegeléit.

Rousseau jól értette ugyan a zenét, de nem foglalkozott az æsthetika más ágaival, írt ugyan operát, sőt vígjátékot is, de mintha megbánta volna ez ifjúkori bűneit, megtámadta a drámai művészetet, a romlottság szüleményének nevezte, mi igen illett oly bölcshöz, ki civilisatióban csak a romlottságot látta s a természeti ősállapot után sóhajtozott. Schlegel kiválóan mint æsthetikus szerepelt s egy négy kötetes munkájában majd minden nemzet drámairodalmát megbírálta. Über die dramatische Kunst und Literatur czímű munkájának sok érdeme lehet, de semminemű érdem nem ellensúlyozhatja azokat a nyomorult kritikákat, melyekkel e könyvben Molièret sárba tiporni igyekszik. Valóban, más nemzetek a francziákat a költészet majd minden nemében felülmulják, de a vígjátékban nem mérkőzhetnek velök, s Molière, a komikus, majd oly magasan áll az európai irodalomban, mint Shakespeare, a tragikus. S íme, épen Németországon áll elő egy oly kritikus, ki Molièret lenézi, azon a Németországon, melynek maig sincs egyetlen kitűnő vigjátékírója; csak Kotzebueval dicsekedhetik, s egyik legnagyobb költője Goethe gyöngénél gyöngébb vígjátékokat hagyott hátra. Azt érthetni, hogy a francziáktól akkortájt a csatatéren annyiszor megalázott Németország örömujjongva fogadott egy oly kritikust, ki a legnagyobb franczia költő dicsőségében gázol, de az megfoghatatlan, hogy Magyarországon is találkozhattak oly kritikusok, kik Schlegel uszályhordozóivá alázták magokat. Ezelőtt tizenkét évvel Dandin György-öt Schlegel kardjával támadta meg egyik kritikusunk, ezelőtt két évvel egy másik szintén Schlegel Corpus Jurisából olvasott halálos ítéletet Tartuffe-re. Csodálatos, hogy most Fösvény-e ellen senki sem hívta segítségül Schlegel bölcseségét. Vagy talán meg is történt, csak én nem olvastam.