II.

De mit mond tulajdonkép Schlegel? Sajnálja, nagyon sajnálja, hogy Molière annyira elrontotta Plautust, kinek egyik művéből kölcsönözte tárgyát. Sokszor veti Molière szemére azt a léha vádat, hogy latin, olasz és spanyol elődeitől egyet-mást kölcsönzött, azonban itt megelégszik azzal, ha kimdndhatja, hogy a mit kölcsönzött, tökéletesen elrontotta. És mivel rontotta el? Szerinte épen azzal, mi a darab érdeme, hogy tudniillik alapeszmében, cselekvényben, jellemrajzban különbözik a Plautus vígjátékától. Schlegel dicséri Plautus egyszerű cselekvényét s hibáztatja, hogy a Molière-é bonyolultabb; tetszik neki, hogy Plautusnál az egész cselekvény központja a kincs ellopása, melyet a fösvény épen az által idéz elő, hogy gondosan rejtegeti; megrója Molièret, hogy a kincs rejtegetésére nem helyez oly nagy súlyt, mint Plautus, hogy egy pár felvonáson át a kincsről nincs is szó s Molière igen művészietlenül lepi meg nézőit, midőn a szolga az ellopott kincscsel belép.

Ez ellenvetés mind állana, ha Molière nem akart volna egyebet, mint Plautus vígjátékát reprodukálni. Azonban történetesen egészen új vígjátékot írt s mind alapeszméje, mint jellemrajza másnemű cselekvényt kivántak. Molière fösvénye harczban áll gyermekeivel fösvénysége és szerelme miatt, s így a jellem és helyzet e bonyolultsága szükségeskép bonyolultabb cselekvényt kíván, minő a Plautusé; a kincs rejtegetése is épen azért nem válhatik a cselekvény központjává s csak mint másodrendű dolognak kell szerepelnie. Schlegel oly követeléssel áll elő, mely szerint Molière kénytelen lett volna vagy csak Plautust másolni, vagy saját eredeti conceptióját megrontani. S vajon miért művészietlen meglepetés az a jelenet, midőn a szolga az ellopott kincscsel belép? La Flèche nem haragszik-e Harpagonra, Kleant nincs-e a legnagyobb szorultságban? A szolgát kettős indok ösztönzi e lépésre: a Harpagon elleni gyűlölet s a segítni kivánás urán, míg Kleant az ellopott kincsben eszközt talál arra nézve, hogy vagy elszöktesse a leányt, vagy pedig lemondásra kényszerítse atyját.

Azonban halljuk Schlegel fontosabb gáncsait, melyek ha állanának, valóban megdönthetnék Molière Fösvény-ét. «Molière – úgymond – a fösvénység minden nemét egy személyben halmozta össze, s mégis az a fösvény, ki kincsét elássa s az, ki uzsorára kölcsönöz, bajosan lehet ugyanazon személy. Harpagon éhezteti lovait, de hát miért van kocsija és lova? Ez csak oly embert illet meg, ki aránytalan csekély költséggel bizonyos rang tekintélyét kívánja megőrizni. A komikai jellemrajz hamat véget érne, ha Molière csak egy fösvény jellemét rajzolná. Molièrenek legnevezetesb eltérése Plautustól az, hogy hogy emez csak kincsőrzőt állít előnkbe, amaz pedig még szerelmessé is teszi fösvényét. A szerelmes vén ember nevetséges, az aggódó fösvény szintén az. Könnyű belátni, hogy az éles ellentétet szül, ha a fösvénység szenvedélyéhez, mely az embert különhuzóvá és zárkózottá teszi, a szerelmet csatoljuk, mely közlékeny és pazar szenvedély. Azonban a fösvénység rendesen jó óvszer a szerelem ellen. Hol a finomabb jellemzés, vagy erkölcsi hatás, minthogy itt erre kiváló súlyt helyeznek, Plautusnál-e vagy Molièrenél? Harpagont a mint végig nézi a fösvény és a vén szerelmes, mindkettő elégülten térhet haza a színházból. A fösvény azt fogja magában mondani: «Én legalább nem vagyok szerelmes», a vén szerelmes pedig: «Én legalább nem vagyok fösvény». A magasabb vígjáték az emberi bohóságokat, bármily feltünők legyenek is, a dolgok rendes kerékvágásában rajzolja; a mit csak kivételességeknek, a felfordultság idétlen szülöttének gondolhatni, csak túlzó bohózatba illhetik be».

Schlegel, úgy látszik, épen oly figyelmetlenül olvasta el Molière Fösvény-ét, mint a mennyire nem érti vagy nem akarja érteni a complicált szenvedélyek lélektani és műveszi jogosultságát. Ellenkezést lát abban, hogy Harpagon elássa kincsét és mégis uzsorára kölcsönöz. De vajon Harpagon oly fösvény-e, ki abban találja örömét, ha a holt kincsben gyönyörködhetik; azért ássa el a tízezer tallérát, mert nem akarja uzsorára kiadni, vagy azért, mert még nem akadt erre jó alkatom? A mű minden sora ez utóbbi kérdést igenli. Harpagon tízezer tallérát azelőtt való nap hozták haza, melyen a mű kezdődik. «Mindamellett – mond (I. felv. 5-ik jel.) – nem tudom, tettem-e, hogy tízezer tallért, a mit tegnap meghoztak, kertemben ástam el». Már ebből is látszik, hogy ő nem igen szokott magánál pénzt tartani, hanem uzsoráskodik s épen a nagy uzsorával visszakerült pénze okoz neki nagy aggodalmat. Harpagon, hacsak a körülmények nem kényszerítik, nem szokott magánál pénzt tartani. «Bizony nem kis gondot ad – kiált fel (I. felv. 4-ik jelenet) – ha az ember egy jó csomó pénzt rejteget magánál s be boldog, ki jól elhelyezte vagyonkáját s csak annyit tart kezénél, a mi napról-napra kell». Molière az egész műben úgy jellemzi fösvényét, mint egy telhetetlen embert, ki minél több pénzre vágyik s ezt fösvénységgel és uzsorával igyekszik elérni, de sehol sem olyannak, a ki a mit bevesz, rejtegeti, elássa szenvedélyből. Mellőzve a Simon mesterrel való jelenetét, csak az első felvonás ötödik jelenetét említem, midőn fiának így szól: «Ha szerencséd van a játékban, haszonra kellene fordítanod, s a mit nyersz, kiadnod becsületes kamatra, hogy annak idején megtaláld. Egyébiránt, mellőzve a többit, szeretném tudni, mire való mind e szalag, mely tetőtől talpig elborít s nadrágot tartani nem elég-e egy féltuczat kapocs? Szükséges-e parókákra vesztegetni a pénzt, ha az ember saját természetes haját viselheti, a mi semmibe sem kerül. Fogadnék reá, hogy paróka és szalag husz pistolra rúg s husz pistol évenkint, csak 8% kamattal tizennyolcz livret, hat sout, nyolcz fillért jövedelmez. Azt tanácsolja-e fiának, hogy megtakarított pénzét elrejtse, vagy azt, hogy uzsorára adja? Nem az uzsorás fösvény szól-e belőle? Íme, mily alaptalan az egész ellenvetés. Nem Molière következetlen, hanem Schlegel nem fogta föl Harpagon jellemét s nagyfelületesen a kincsásást és uzsorát csak magában tekintve a legigazságtalanabb ítéletre vetemedett. Az az ellenvetés is, hogy miért tart a fösvény kocsit és lovakat, ha fösvény csak oly ellenvetés, mint a fennebbi. Molière vígjátékainak főbb személyei nagyrészt a nemesi osztályhoz vagy a vagyonos polgársághoz tartoznak. Hogy Harpagon úri ember, több körülmény mutatja, bár a cselekvény nem tette szükségessé, hogy a költő Harpagon társadalmi állásáról részletes felvilágosítást adjon. Harpagonnak szakácsa, cselédjei vannak, sőt fiának szolgát tart. Valér nem állhat vala be hozzá udvarmesternek, ha Harpagon holmi obscurus szatócs. Ha a társadalom alsó fokán állana, szabadon élhetne aljas szenvedélyének, de így kötve van, kénytelen megőrizni társadalmi állásának külszínét s a lehető olcsón úri házat tartani. Ez is egyik komikai vonás benne. Schlegel követelése itt is, mint mindenütt, csak rosszabbá tenné a vígjátékot.

A nagy német kritikus megvetően néz le a törpe franczia költőre, a fösvénység és szerelem között is ellenkezést lát s lehetőségét csak a legritkább kivételességnek hirdeti. S ezt Schlegel mondja, ki bámulja Shakespearet, azt a Shakespearet, ki a drámaírók között leginkább használ bonyolúlt szenvedélyeket, vagy jobban mondva, különböző szenvedélyekből összeolvasztott jellemeket. Miért csak Molière kontár, miért nem Shakespeare is? Miért csak Harpagon kivételes szörny, miért nem Shylock, Macbeth is és így tovább? E szempontból kiindulva, Schlegelnek Shakespeareről szóltában először is Shylockot kellett volna megtámadni ilyformán: Könnyű belátni, hogy az éles ellentétet szül, ha a pénzvágyat, mely ravasz és tartózkodó szenvedély, összekapcsoljuk a boszúval, mely meggondolatlan és koczkáztató; a nyereség áhítozása rendesen jó óvszer a boszú ellen. Macbethet így kellett volna megtámadnia: Mily össze nem illő dolgokat kever össze ez a Shakespeare; a nagyravágyó azért nagyravágyó, mert merész, azért merész, mert nem hajt senkire, legkevésbbé a feleségére s ezt a Macbethet, ki áhítja a koronát, feleségének kell a véres tettre ösztönözni. Papucshős és királygyilkos, minő szörnyű kivételesség. Így lehet végigmenni az egész Shakespearen s csodálatos, hogy Schlegel a bölcs szempontot, az éles analysist nem alkalmazza Shakespeare is. Vagy talán mérsékelni kellene magát, mert Shakespeare angol s az angolok szövetsegesei voltak azon német fejedelmeknek, kiket Schlegel szolgált s kik nem kevesebb szerencsével harczoltak a francziák, mint ő Molière ellen. Schlegel tulajdonkép azért hibáztatja Molièret, mi egyik ok arra nézve, hogy sokkal nagyobb költőnek tartsuk őt, mint tragikus társait, Corneillet és Racinet, kik nagyrészt egy uralkodó szenvedélyt rajzolnak, míg Molière több szenvedélyt vegyít egy főszemélybe, hasonlóan Shakespearehez, bár nem tudja épen oly életteljesen összeolvasztani, mint a nagy britt költő. Innen van, hogy Molière typusai némileg hajlanak az egyénhez és sokkal közelebb állanak az élethez, mint a franczia classicismus bármely teremtménye. Csaknem elmondhatni, hogy Molière jellemrajza mintegy középet képez az egyéni és eszményi közt. Ha Molière Fösvény-ében hiba van, az nem a fösvénység és szerelem vegyítése, a mi épen oly természetes, mint komikai, hanem az, hogy nem mindenütt olvad egy életteljes egészszé. Harpagonban ugyan van hiúság, fiatalabb óhajt lenni, szeretne tetszeni a hölgyeknek, e mellett azért házasodik, hogy gazdagabb legyen, felesége hozzon valamit a házhoz, azonban mindez talán élénkebben és természetesben olvadhatna be a jellemrajzba. De ki tehet róla, hogy Molière nem épen Shakespeare a jellemrajzban? Így is nagy költő marad s egyedül méltó az európai drámairodalomban, hogy Shakespeare mellett foglaljon helyet.

A mit Schlegel a fösvény erkölcsi hatásáról mond, az épen nevetséges. Ő úgy látszik, azt hiszi, hogy a fösvényről, nagyravágyóról vagy féltékenyről írt művek csak a fösvények, nagyravágyók és féltékenyek számára készülnek s az író erkölcsi hatása egyedül az, ha a fösvény, nagyravágyó vagy féltékeny egészen magára ismer, azaz a színpadi fösvény egészen ő. Így egyetlen tragédiának, egyetlen vígjátékának sem volt és lesz soha erkölcsi hatása. A közönség nagy része azt fogja mondani Schlegel szerint: én nem vagyok se féltékeny, se fösvény, se nagyravágyó, nem tartozik reám az egész; a valóságos fösvény, nagyravágyó, vagy féltékeny, kik nem találják a rajzon minden szőrszálakat, rosz photografnak nevezik a költőt s erkölcsi épület nélkül hagyják oda a szinházat, a kritikus pedig előáll és ír ilyforma kritikát: Othellónak nincs erkölcsi hatása, mert sok féltékeny lesz a színházban, ki így fog szólani: «Én legalább nem vagyok szerecsen»; ha pedig szerecsen találna lenni, ez így vigasztalja magát: «Én legalább nem vagyok féltékeny»; Macbeth hatása olyan, mint Othellóé, mert a nős ember így fog szólani: «Reám ugyan sok hatása van a feleségem ösztönzéseinek, de legalább nem vagyok nagyravágyó»; a nagyravágyó pedig így kiált fel: «Én ugyan nagyravágyó vagyok, de nem hallgatok nőmre, sőt nincs is nőm!» E szempontból tönkre lehet tenni az egész drámairodalmat s az a hatás, melyet a moralisták követelnek a drámából, sokkal többet ér, mint az, a mivel Schlegel épen oly bárgyun, mint nagy garral elő mert állani.

Szolgáljanak Molière Fösvény-éről e hevenyében összeírt polemikus jegyzetek némi elégtételül, szemben azon igazságságtalan kritikákkal, melyeket Schlegel nyomán nem egyszer olvashattunk irodalmunkban.