I.

A magyar irodalom és szinészet is megűlte a Shakespeare emlékünnepét. A Kisfaludy-társaság e napon adta ki Shakespeare minden munkái fordításának első kötetét; a lapok tárczái tele vannak Shakespearet dicsőitő czikkekkel; a Nemzeti Szinház fényes előadást rendezett és Shakespeare egy új művét hozta szinre; a közönség omlott a szinházba, annyira, hogy az előadást egymásután még kétszer kellett ismételni. Íme Kelet népe is leróvta adóját Nyugat legnagyobb költőjének. Lehet, hogy e lelkesülésbe a divatnak is volt része, hogy e zajba affectatio is vegyült. Lapjaink megkoszorúzták Shakespearet versben és prózában, üdvözölték a Kisfaludy-társaság Shakespeare-vállalatát, de vajon szivökön fekszik-e mindíg a drámai művészet és irodalom valódi érdeke? Vajon szépirodalmi lapjaink ezelőtt egy pár hónappal nem gunyolódtak-e a Kisfaludy-társasággal, mert holmi eredeti regények helyett Moliére és Shakespeare fordításokat ad ki? Vajon politikai nagy lapjaink nem gondolnak-e napról-napra kevesebbet az irodalommal és művészettel? Szinészeink igyekeztek emelni az ünnepély fényét, de vajon igyekeznek-e mindnyájan azon, hogy évenként egy pár Shakespeare drámát lehető gonddal adjanak elő s a régi rossz fordítások helyett, melyek a repertoire szégyenei, jobb újakat tanulják be? A közönség nagy számmal tisztelte meg a költőt, de vajon megtiszteli-e máskor a szokottnál valamivel számosabban, s a Shakespeare drámák adatásakor nem épen páholyaink üresek-e, honnan méltán várhatnánk egy kis Shakespeare-cultust.

E kérdések önkéntelen jöttek tollam alá s lehetetlen volt őket elnyomnom, de távolról sem állítom, hogy irodalmunk és szinészetünk csak divat és affectatióból ülte volna meg Shakespeare emlékünnepét. Az őszinteségnek és valódiságnak is volt abban része. Nem dicsekedhetünk ugyan oly Shakespeare-cultussal, mint a németek, nem mutathatunk föl gazdag Shakespeare-irodalmat, mint ők, kik közül némelyek már oly nevetséges állításokra is vetemedtek, hogy a német nemzet elébb méltányolta és jobban érti Shakespearet, mint az angol, de annyi bizonyos, hogy negyven év óta folyvást érezhetni Shakespeare hatását irodalmunkban.

Katona Bánk bán-ja e hatás első szüleménye. Katonát, ki hivatva volt megalapítani a magyar tragédiát, Shakespeare szelleme gyujtá lángra. S minő erőteljes kezdemény, erőteljesebb, mint Goethe és Schiller első kisérletei, kiket szintén Shakespeare lelkesített. Költészetünk ujjászületése harczaiban is részt vett Shakespeare szelleme. Az a két legnagyobb magyar költő, kik végkép megdöntötték a classikai észményt s leghathatósban eszközlötték költészetünk nemzeties ujjászületését, az uj kor legnagyobb nemzeti költője Shakespeare tanítványai voltak, ki először rázta le Hellasz és Róma aranyos igáját, először hirdette a gondolatot és képzelet szabadságát, először olvasztotta össze a népiest és nemzetit az uj kor míveltségével.

«Shakespeare jó fordítása a leggazdagabb literaturának is fölér legalább felével» – kiált föl Vörösmarty: «Shakespeare egy maga fele a teremtésnek» – mondja Petőfi. S a két költő ajándékozta meg egyszersmind nemzetét először Shakespeare egy pár művének oly fordításával, mely méltó e nagy névhez.

Szinészetünk emelkedése, művészibb fejlése is Shakespeare nevével van kapcsolatban. Legszebb korszaka épen azon évekre esik, midőn szinészeink, kivált Egressy és Lendvay, vetekedtek Shakespeare drámái szinrehozatalában s érdeket tudtak gerjeszteni Hamlet, Lear, Coriolán, Richard, Romeo és Júlia iránt, oly időben midőn még kritikánk igen keveset tett a Shakespeare-tanulmány fölébresztésére nézve. Shakespeare vezette vissza szinészeinket a természethez s bár a shakespeare-i szenvedélyek erőteljes ábrázolata s a magasabb drámai szavalat még nem ülhette teljes diadalát, mégis szinészetünk a fejlődés oly stádiumát érte el, hogy már némi büszkeséggel tekinthetünk reá. Nem ok nélkül ünnepelte hát Shakespeare emlékét a magyar irodalom és szinészet, s a ki ismeri nemzeti költészetünk és művészetünk történetét, a kit áthatottak fejlődésünk reményei és aggodalmai, nem divatból s affectátioból vett részt az ünnepélyen. Vajha e nap Shakespeare nyomosabb és átalánosabb tanulmányának volna kezdete! Vajha Shakespeare műveinek átültetése, melyet a Kisfaludy-társaság annyi küzdelmek után végre megindított, a közönség részvétével találkoznék! Valóban így ünnepelnők legméltóbban Shakespeare emlékét.

Miért épen a Szentivánéji álom-mal ünnepelni meg Shakespeare emlékét, miért nem Macbeth-tel vagy Othelló-val, valamelyik első rendű tragédiájával, mondák némelyek, kik csak hiréből ismerik e művet, vagy ha ismerik is, egyoldalu izlésöknél fogva képtelenek méltánylatára. Valóban én is féltem ez ünneptől, nem mintha Shakespearet féltettem volna, mert e műve is méltó nagy nevéhez, hanem féltettem közönségünket, s kritikánk némely képviselőit. Tartottam tőle, hogy közönségünk előtt épen a Shakespeare-ünnepen fog megbukni Shakespeare, mert nehézkesebb, ünnepélyesb természetü, mintsem ilyenkor a legköltőibb bohózaton is gyönyörködjék. Féltem, hogy Puck a földszinten épen úgy megtréfálja valamelyik tisztes kritikusunkat, mint Zuboly uramat a szinpadon, s másnap olvasni fogunk egy pár oly kritikát is, mely Shakespearet annak rendi szerint ledorongolja. Hála Istennek, csalódtunk. A közönség, bár eleinte vontatva, de mégis csakugyan átadta magát e mű varázsának. Kritikusaink majd mindnyájan méltánylattal szólnak róla, habár kissé mérsékelt lelkesüléssel. Csak egy lap akadt, mely illőnek találta Shakespearet ledorongolni – a Pesti Hirnök. Tudniillik azt mondja, hogy e mű csak azoknak tetszhetik, kiknek minden jó, ha Shakespearetől jő, a mint ez a nagy költőnek igen sok felületes ismerőivel így van, kik félnek valamit remeknek el nem fogadni tőle, nehogy az által tudatlanságot áruljanak el. Puszta vasárnapi darabnak tartja az egészet, mely komoly birálatra nem érdemes s a budai szinház Ördög pilulái-val és Szamárbőr-ével teszi egy sorba. Ime a Pesti Hirnök hogyan tiszteli meg Shakespeare születésének háromszázados emlékünnepét. Hja! ennek így kell lenni, mert a Pesti Hirnök egy idő óta æsthetikára adta fejét. Ugy látszik, hogy Széchenyinek herolddá alázott képe, melyet e lap homlokán visel, lassanként æsthetikai jelvénynyé alakul át; nagy buzogányával nem azokat fogja többé ijeszteni, kik a szerkesztőt sehogy sem akarják Széchenyi tanítványának elismerni, hanem azokat, kik nem hódolnak ízlésének. De van-e a szerkesztőnek ízlése, adta-e jelét irodai tanulmányának, kritikai lelkiismeretességének bármily csekély részben csak mint szerkesztő is? Ezelőtt kilencz évvel megfeleltem a kérdésre, midőn az akkor általa szerkesztett Pesti Napló irodalmi eljárását birálat alá vettem, furcsábbnál furcsább dolgokat mutattam ki benne, különösen oly irodalmi elvtelenséget, melyhez hasonlót alig találunk journalistikánk történetében.1) S vajon ily szerkesztő, ily lap ellenében kell-e védenünk Shakespearet? Képes-e a Pesti Hirnök Shakespeareről írni vagy általában a drámai költészethez hozzá szólani? Hiszen csak ezelőtt néhány nappal is a dramaturgiában való járatlanságának oly jelét adta, mely még a mi irodalmunkban is hallatlan. E számában az akadémia dráma biráló-választmányának tartott leczkét s a tragikumot úgy határozta meg, hogy az tulajdonkép nem egyéb, mint azon egymásból folyása a drámai cselekvényeknek, melyek által egyik esemény a másikat mintegy kényszerűleg követi. E tan szerint minden dráma tragédia, még a vígjáték is, mert ebben is meg kell lenni ez egymást követő események kényszerűségének; e szerint a történelem és élet minden oly eseményei, melyek egymással szoros kapcsolatban állanak, már tragikum; e szerint, ha a Hirnök szerkesztője elveszti kalapját, aztán bemegy a boltba s mást vásáról, az is tragikum, mert e két esemény közt kényszerű kapcsolat van. Ily fogalma van a Hirnök-nek a tragikumról. Ily lap meri Shakespeare egyik ritka becsű művét silánynak nevezni! Minő fogalma lehet a Hirnök-nek Shakespeareről, mutatja az hogy a midőn dicsérni akarja is, olyanokat mond, melyek lélektani képtelenségek. Romeo és Júlia hő képzeletű írója – mond a Hirnök – valóban nem ismeré az érzelmeket; hidegen, anyagi gondok közt folyt le élete, mindazon indulatok és gerjedelmek nélkűl, melyek a nagy költők műveit sugallták.» Ilyeneket mondanak 1864-ben a magyar irodalomban Shakespeareről és ily írók merik birálni Shakespearet! Valóban kedvem volna a Pesti Hirnök Shakespeare czikkei bonczolásával tölteni meg e hasábokat, hogy megtoroljam Shakespeare szelleme ily megcsufolását. De egyéb dolgom van. A Szentivánéji álom-ról kell írnom s már kifogyok a térből, bár hozzá se kezdtem.