II.

A Szentivánéji álom-ról írni mindenesetre nehéz föladat. Alig van műve Shakespearenek, mely annyira megpróbálja a kritikust, nem mintha ez volna a legremekebb vagy épen a legnehezebben felfogható. Oh nem, de e művet tulajdonkép érzeni, élvezni kell s egészen átadni magunkat annak az önkénytelen és naiv felindulásnak, a minőt csak egy bohó, de kedves álomkép, egy rég elhangzott, de folyvást visszhangó népmese emléke költ föl lelkünkben.

A kritikai eszmélet ily műnél sokfélekép árthat. Nem az élet tragikum- vagy komikumával van dolgunk, melyek a már tárgyul vett positiv viszonyoknál fogva is igénybe veszik értelmünk egész komolyságát, a bánat, a derültség felindulásai közt is. A könnyű, vidám, naiv képzelet űz itt játékot velünk; leigázza értelmünket, elvarázsolja kedélyünket, mint a népmesék bizonyos fajában. Ki fog a phantasia és kedély némi naivitása nélkül gyönyörködni a népmesékben, ki fogja csak magyarázatból, érteni és érzeni szépségöket? Ide nem elég az értelem, bármily mívelt legyen, nem elég az érzés, bármily nemes szívből áradjon, sőt oly phantasia sem, melynek csak a nagyszerű és fönséges iránt van érzéke. Ide bizonyos primitiv fogékonyság szükséges, vagy sokoldaluan kimívelt ízlés. A ki érzi a népmesék szépségeit, nem igen van szüksége magyarázóra, például a népnek; a ki nem érzi, az a legjobb magyarázót sem fogja megérteni. Így van a dolog a Szentivánéji álom-mal is. Ha bonczolni kezdi az ember e szeszélyes, játszi s mégis minden követelés nélkül mély értelmű álomképet, e mintegy oda lehelt tündéri látomást: úgy jár, mint a gyermek a pillangóval, letörölte minden fényporát s csak roncsolt szárnyakat szorít kezébe.

De minthogy szerencsétlenségem kritikát írni, megpróbálom a mit tehetek. Bizonyára most lesz legkevésbbé az én hibám, ha nem tudom kellő világításba helyezni ezt az anynyira sajátságos és ritka becsű művet. Tulajdonítsa ezt az olvasó Shakespeare csodálatos geniusának, mely annyiszor daczolt már a legkitünőbb kritikusok éleselműségével is, és e művében a vásott Puckként épen gunyt űzött bölcseségökből.

E műről is, mint Shakespeare mindenik művéről, sok mindent írtak már össze a Shakespeare-magyarázók, de nekem úgy tetszik, hogy bár sok szépségét kiemelték, az egész alapeszméjét és compositióját illetőleg egy pár lényeges dolgot mellőztek. Nem ismerem ugyan a Shakespeare-magyarázók mindnyáját, sőt negyedét sem, de néhányat, sőt egy párt a hiresebbek közül, megforgattam. Nem támaszkodhatom hát egészen reájok, bár inkább szeretném csak az ő fejtegetéseiket összeállítani s még részben sem tolni elő az enyémet. Egy pár pontban mindenesetre el kell tőlök térnem.

Úgy hiszem, az alkalom, melyre Shakespeare írta e szinművét és a népmese, mely részben alapeszméűl szolgált, nagyobb szerepet játszik az egész mű æsthetikai becse megitélésében, mint egyelőre látszik. Lássuk először, hogy az elsőre nézve mit mondanak Shakespeare életírói és magyarázói.

Némelyek szerint Shakespeare e művet 1594-ben írta, mert ekkor volt oly időjárás, a minőre a második felvonás első szinjében czéloz: hideg, esős nyár, terméketlen év; mások szerint 1598-ban, még pedig barátja Southampton lord tiszteletére, a ki ez évben kelt össze Miss Vernonnal. Sokan az 1597-ik évet vitatják benső okokra támaszkodva, mert e művében tehetségének oly fejlődését találják, mely költői pályájának csak második korszaka végére vagy a harmadik elejére eshetik s így 1591 – 1597-ik évekre. Annyi bizonyos, hogy e mű 1598-ban már ismeretes volt, 1600-ban már nyomtatásban is megjelent. Az is kétségtelen, hogy alkalmi szinmű volt, melyet a költő, valamelyik nagyúri pártfogója vagy barátja lakodalmi ünnepélyére írt. Minket ez utóbbi körülmény érdekel, az elsőt csak azért említettem, hogy megczáfoljam a Pesti Hirnök-öt mely e művet Shakespeare első gyarló kisérletének hirdeti. Tehát Shakespearenek alkalmi művet kellett irni, egy főúri ünnepély fényét emelni, vidám és szellemes lakodalmi népet mulattatni. Ez igen divatos volt akkor Angolországban, főúri körökben nem eshetett ily ünnepély drámai előadás nélkül, sőt a mesteremberek is játszottak a magok és mások mulatságára. A drámának egy egész új faja alakult ki, melynek épen úgy nem volt határozott formája, mint az akkor szintén divatos ugy nevezett históriáknak.

E körülmény is mutatja, hogy Shakespeare kora mennyire kedvezett a drámai költészet fejlődésének. Népnek és aristocratiának kedvencz mulatsága volt a dráma, nem unalomból, divatból, hanem benső szükségből. Valóban ez a nép és aristocratia megérdemelte a nagy drámaírót; még a telivér democrata is elismerheti, hogy Shakespeare a mai fogalmak szerint sem alázta meg magát, midőn geniusa fényével tisztelte meg valamelyik derék angol lord lakodalmát. Már csak azért is örvendenünk kell, hogy nem vetette meg az alkalmi szinmű nemét, mert oly költőivé alkotta, a minő se előtte, se utána nem volt.

Shakespeare mint alkalmi költő is Shakespeare maradt; itt is követte és fölülmulta kortársait; átvette mások kezéből a rosszul vagy csak félig-meddig megírt művet, s jobbá alkotta; megrabolt mindent, a mire szüksége volt s egy új egészbe olvasztotta át. Ha most élne, bizonyosan epigonnak vagy plagiatornak neveznék mindazok, a kik azt hiszik, hogy a lángelmét nagy részt nem kora szüli, hanem megfordítva egészen ő szüli a kort, s az eredetiség nem a más vállain emelkedés, hanem fegyveres Minerva kiugrása Jupiter fejéből.

Shakespeare oly kevéssé találta föl az ily ünnepélyes alkalmakra írt szinműveket, mint akár a tragédiát. Készen találta e műfajt is, mint a többit, sőt itt is ugyanazon elemekből dolgozott, mint elődjei. Ily alkalmi szinmű természetesen nem lehetett se tragédia, se vigjáték, se szoros értelemben vett dráma. Kivált lakodalmi ünnepélyen ki fogja élvezni a tragédia megrázó jeleneteit, sőt ki fog igazán gyönyörködni oly komikumban is, mely mélyen az életbe vág s talán épen a házasélet köréből van véve? A bohozat az, a mi ilyenkor leginkább tetszhetik, s valóban a népies clown, az angol humor ez ősi képviselője nélkül nem is eshetett meg ily mulatság. De puszta bohózatot máskor is lát a közönség. Egy alkalmi műnek kapcsolatban kell lenni az alkalommal, melyet épen ünnepel. Ily körülmények között természetes, hogy allegoriai és jelképes elemeket kellett használni a költőnek, melyeknek leple fedezze és kiemelje az ünnepelt személyeket; jól ismert viszonyokra vonatkozó czélzatokkal és bókokkal átszőni művét, s mindenek fölött ügyelni, hogy az egész ne zavarja, sőt emelje az ünnepély hangulatát.

Íme, minő czélra s minő elemekből dolgoztak az ily alkalmi színművek költői Shakespeare idejében. Ő maga sem tett mást, csakhogy valamivel máskép. Ő sem írt ily alkalomra se tragédiát, se vígjátékot, sőt puszta bohózatot sem; ő is némi alkalomszerű allegoriához folyamodott, de az abstract tündéralakok vagy classikai reminiscentiák helyett, a népmesékhez fordult s itt is mint egész költői pályáján a népnemzeti elemnek adott magasabb emelkedést. Méltán mondja egy angol kritikus, Drake, hogy a Szentivánéji álom első oly műve Shakespearenek, melyben az idegen példányoknak már nem látszik nyoma s mely lángeszét már egész fejlődésében mutatja.

Az angol clown bohóságai természetesen az ő művéből sem maradhattak ki, de mélyebben olvadnak a mű organismusába, mint elődjeinél; valamint a czélzások és bókok is megszűnnek nála csak puszta diszítményül szolgálni. A terméketlen évre való czélzás önként következik a Titania és Oberon közti viszályból. A bűvös virág története, midőn, a mint Oberon mondja Pucknak, tegzes Cupido biztos czélba vőn

Egy vestaszűzet nyúgot tronusán.
Pattant az ívről a szerelmi vessző,
Átfurni képes százezer szivet;
De láttam a tűznyíl hogyan aludt ki
A vizenyős hold szűz sugáriban
S a fejedelmi papnő elhaladt
Szűz gondolattal szerelem ne’kül,

Erzsébet királynőre vonatkozik, a ki alkalmasint maga is jelen volt az előadáson. A költő bókot mond az általa annyira tisztelt királynőnek, mert ellentállott Leicester csábításainak, de e bók nem az udvaroncz hizelgése, hanem az önérző hazafi hódolata, a ki örvend, hogy királynője nem áldozta föl Angolország jóllétét a szerelem szeszélyeinek.

Oberon elbeszélésének mindjárt a föntebbiek után következő e helyeiben:

Szemmel kisértem az eső nyilat:
Egy kis virágra hullt az nyúgaton
Tejszin előbb, most bíbor sebben ég;
Hivják a lányok «égő szerelemnek».
Hozz ily virágot, hisz’ mutattam egyszer:
Alvó szemekre csöppenő leve
Nőt, férfit örjöngő szerel’mre gyújt,
Az ébren elsőbb látta lény iránt.

szintén czélzás rejlik. A nyiltól megsebzett virág alatt Essex Letice grófnét kell érteni, kivel Leicester titkos viszonyban élt s kinek ez idő alatt Irlandban mulató férje meggyilkoltatott.

Mindkét czélzás szoros kapcsolatban van a művel, mely a minden erkölcsi tartalmat nélkülöző szerelmi szenvedély tévelygéseit tárgyazza, s melyben e varázst épen a bűvös virág csöpjei idézik elő.

Az ünnepelt személyek is be vannak foglalva a műbe. Theseus és Hippolyta nem mások, mint a vőlegény és menyasszony, kiknek tiszteletére írta Shakespeare szinművét. Néhány vonással egy valódi angol gentlemant rajzol Theseusban; higgadt, eszes és vitéz férfiút, jó vadászt, nemes szívű s valódi műértőt, de Shakespeare nem hideg allegoriával akart kedveskedni pártfogójának és barátjának; Theseus, Hippolyta s kiséretök csak fényes rámája az egésznek, maga a lakodalmi ünnepély, a lakodalmas vendégcsoport, mely elébe a phantasia bűvös tükrét tartja a költő. S e napon mi inkább ilhetett inkább e tükörbe, mint ez álomképek csoportozata, az az ábránd és való, a szeszély és érzelem, a bohóság és bölcsesség e kedves játéka, melyen valami kimondhatatlan derültség ömlik el? A költő egy pár népmese töredékből czéljának megfelelő egészet alkotott és oly alapeszmével, mely épen illett az alkalomhoz, de egyuttal, mint minden költői gondolat, örök időkre szól.

Mi az alapeszme? A tőlem ismert Shakespeare-magyarázók érzik, érintik, sőt félig-meddig ki is fejtik s még se mondják meg világosan. Gervinus, ki majd minden angol magyarázót felhasznált s ő maga a németek közt leghiresb magyarázó, szintén mellőz valami olyant, a mi nélkül az alapeszme magyarázata sem elég természetes, sem elég világos. Ő álomképnek tartja a művet, csodálkozik, hogy Coleridge, a ki szintén e véleményben van, e felfogással nem tudott behatolni a mű belsejébe, holott e mű nem csak külső szinezetére és alakjára nézve álom, hanem benső jelentőségében is. A szerelem szeszélye űz itt játékot. A vak szenvedély e csalódásai, az érzékiség szemfényvesztő játékai, az «égő agy» változékonysága és tévelygései, a szeszély és ábránd ez eszmélet nélküli fél-éber varázsa, e minden magasabb szellemi és erkölcsi központot nélkülöző cselekedetek, mind álomhoz hasonlítanak, mely szorongató bonyodalmakkal húzódik el előttünk, melyből nincs más szabadulás, mint az ébredés, az öntudat helyreállása. Minden oda mutat, hogy a költő nem czélzott egyebet, mint az érzéki szerelmet az álomélettel allegoriailag összehasonlítani.

Ez röviden összevonva Gervinus véleménye a mű alapeszméjéről; nagyrészt igaz, de csak így felfogva, hol marad a mű alkalomszerűsége, mi szükség Theseusra és Hippolytára s általában miért választott Shakespeare ily alapeszmét épen egy oly művének, melyet egy boldog mátkapár lakodalmi ünnepélyére írt? Gervinus ugyan említi, hogy e mű lakodalmi ünnepélyre iratott, de nemcsak mint történelmi adatot, s az alapeszme kimagyarázásával semmiféle viszonyba nem hozza. A dolog pedig igen egyszerű és világos. Theseus jellemzése mindent megmagyaráz. Shakespeare benne egy higgadt férfiút rajzol, ki túl van a fölületes szerelem bohóságain s érett a valódi szerelemre, a házas életre. Nem ábrándozó, megvetéssel szól a képzelgő szerelemről, nem indítják meg a nagy hangú szerelmesek panaszai, de valóságos férfiúi hévvel szereti menyasszonyát, s épen úgy tudja élvezni az élet reális örömeit, mint a művészet báját. E férfiú az ünnepelt vőlegény képe, és Shakespeare mivel dicsőíthette volna jobban házasságát s általában a házasságot, mint azzal, hogy ellentétül egy tündér álomképben oda rajzolta a könnyelmü és éretlen, az ábrándozó és érzéki szerelem minden bohóságát?… Ki előtt kedvesebb és nevetségesebb az ifjukori illusiók emléke, mint a ki már tul van rajtok és boldog valóságra ébredt? S kell-e költőibb bók, szellemesebb üdvözlet, bölcsebb tréfa, melyet a költő pártfogójának és barátjának nyujt? Mennyire eltalálta Shakespeare alapeszméje megérzékítésének formáját is. A mindennapi élet rajza akár komoly, akár komikai vagy épen bohózatos oldalról igen komoly vagy igen víg lett volna ez ünnepély derültségéhez és méltóságához képest, s még sem fejezte volna ki épen azt, a mit akart. Mindennek vegyülete kellett, a phantasia könnyű játéka, a szeszély, a kedvcsapongás költészetének bizonyos neme, melyben kár nélkül sokat lehet merni s mindent összeolvaszthatni. A népmeséhez folyamodott, melynek lényege épen a csodálatos és köznapi vegyülete, mely túlteszi magát a természet törvényein, de nem a szellemén, mely a naivitás burkában gyakran egyszerű, de mély bölcseséget rejt.

De magának az alapeszmének is ide kellett vezetni őt. Az ifjukori ábránd, érzékiség, melynek ingere és szeszélye, makacssága és változékonysága, bohósága és tévedései a legnemesebb szívet is megejtik, nem hasonlítanak-e a mesebeli varázshoz? S míg rabjai vagyunk, életünk nem álmodozás-e, melyben csak beteg képzelődésünk és hő vágyaink vezérelnek s ha szükség, daczolunk minden physikai és erkölcsi lehetetlenséggel? Mindennek költői feltüntetésére mi alkalmasabb, mint az elfek, az éj e mystikus álomtündérei, kik könnyelmű szerelem tündérei is? S a bonyodalmak előidézésére kell-e jobb alak, mint Puck (Robin Goodfellow), az angol népmesék e bohócza, ki az északi parasztot és vadászt annyiszor megtréfálta; e kissé napégette arczu parasztos, tündér, ki részint kujonságból, részint ügyetlenségből annyi furcsa bajt idéz elő, s kinek szájába Shakespeare e szavakat adja:

… Én vagyok az éj víg vándora
Ki Oberont is megnevettetem,
Ha a zabszúrta mént rá-rászedem
Nyerítve hozzá, mint szép kanczaló,
Vagy, ha tű-tűzget holmi vén anyó,
Vaczkor gyanánt rejt a kancsó-fenek
Iváskor én ajkához billenek,
Hogy a sör mind aszú keblére fut.
Mesél egy néni szörnyű szomorút,
S engem néz háromlábu zsámolyul:
Kibiczczenek alóla, felborul,
Óbégat és majd megfúl, úgy köhög;
A többi oldalához kap, röhög,
Tüszköl, csuklik nevettében s hitet
Mond rá, hogy ily jól sohsem nevetett.

Ime, az alkalomszerűség és népmeséi alap legjobban megmagyaráz mindent, magát a czimet is, a Szentivánéjet, mint a melyen a szellemek leginkább szoktak játékot űzni a halandókkal. Ebből kiindulva minden rész egy organikus egésznek fog feltűnni s nincs szükségünk erőltett magyarázatra, melyhez nem egy német æsthetikus kénytelen folyamodni.

Így egy a cselekvényre vetett futó pillanat is mindent megértet velünk. A mű egész drámai összeütközéssel kezdődik s híre-hamva sincs a tündéreknek, de a négy szerelmes kedélyén már nyilatkozik a bohó ábránd, a lángoló, de felületes szerelem egész varázsa, melyet aztán Oberon bűvcsepjei annál természetesebben valódi örjöngéssé változtatnak. Hermia összetűz atyjával Lysander miatt, kibe halálosan szerelmes, könnyelműen széttépi a szülői köteléket s kész elszökni vele. Demetriust üldözi, ostromolja szerelmével. Íme a szerelmi ábránd, mely nem ismer physikai és erkölcsi lehetetlenséget, íme az érzéki erős mámor, mely nem tisztel semmi szentet s benső ürességét hiányzatos phrásisokkal takarja.

A tündérudvarban is hasonló felfordultság uralkodik. Oberon és Titania, e két könnyelmű házaspár, viszálykodásban élnek egymással. A szenvedély és könnyelműség e mindinkább emelkedő mámorában oly természetes az az örjöngés, melyet a bűvös virág cseppjei később előidéznek. Lysander odahagyja Hermiát és Helénába lesz szerelmes; Demetrius hasonlókép. Hermia most arra a sorsra jut, a melyben az előbb Helénát kigunyolta. A két szerelmes ifjú párbajt akar vívni. Egy emberélet legkevesebb, a mit szerelmi szenvedélyünknek áldozhatunk. A földi szenvedélyek bohósága lépést tart a tündérekével. Titánia, a szép finom és ragyogó királyné egy szamárfejűvé bűvölt mesteremberbe szeret bele. A bűvölet a legfurcsább bonyodalmakra ad alkalmat, míg végre tünik a varázs, a mámor, az álom s mindnyájan megenyhülve, kiszenvedve szép valóságra ébrednek. A két ifjú pár kiocsúdva elvakult szenvedélyből, mint menyasszony és vőlegény Theseus lakodalmi ünnepélyéhez csatlakozik; Oberon és Titánia is kibékülnek s megáldják a hármas házasságot. Mindez a legerősebb kapcsolatban van az alapeszmével; még az is mi, csak groteszk tréfaként látszik közbe szőve; a mesteremberek szinelőadása.

Pyramus és Thisbe története, a mint ezt a jó mesteremberek kidolgozzák és előadják, nemcsak a Shakespeare idejebeli műkedvelők és rossz szinészek kiparodiázása, de egyszersmind azon nagy és üres szenvedélyé is, mely az egész mű tárgyát teszi, s melyben már Pyramus személyesítője mint szamár szerepelt is.

Való, hogy a negyedik felvonásban már be van fejezve a cselekvény, s az utolsó felvonás, melynek e parodia szinhelye, szorosan vett drámai szempontból hibás. Bizonyára Shakespeare, a drámai művészet e nagy mestere, ki a kritikának törvényt szabott, jobban érezte ezt bármely kritikusnál. De minthogy alkalmi művet írt s az ünnepély hősét nem léptethette föl drámailag, lehetetlen volt drámailag leléptetnie is. Foglalványnak használta s e fényes foglalványt be kellett fejezni. S mivel fejezhette volna be méltóbban, mintha lakodalmi ünnepélyén láttatja egész méltóságában; e költött lakodalmi ünnepélyt mintegy összeolvasztja a valódival, saját maga művét a mesteremberekéivel, s a mű alapeszméjének néhány pillanatnyi groteszk föltüntetése után a tündérek áldásával és saját szerény engedelem kérésével bocsátja el a közönséget. E szempontból minden dicséretet érdemel a befejezés. Különben is a mesteremberek előadására már rég kiváncsiak vagyunk, s ha magában a műben be is van már fejezve a drámai élet, az övékben most kezdődik és Shakespeare elég ügyes arra, hogy e drámaitlan és mégis drámai fogással lekösse figyelmünket.

Sokat akartam írni e műről s alig tettem többet, mint azt, hogy talán némi kulcsot nyujtottam alapeszméje és compositiója helyes fölfogásához. Még mennyi mindenről kellene írni, ha ugyan képes volnék száraz bonczolással e mű szépségeit éreztetni; ha ugyan a közönség örömmel olvasná a hosszabb kritikai dolgozatokat.

De Shakespeare mindig megérdemli a kivételt. Közelebbről hát bátor leszek visszatérni e műre s az előadást birálva elmondani egyet-mást mit most tér hiány miatt is el kellett hagynom. Örömest elszenvedem Shakespeare-ért, és emlékünnepén azt a szemrehányást, hogy a magyar kritikusok között én gyönyörködöm leglelkesültebben Shakespeare ez úgynevezett sületlenségében. Van egy-két oly magyar kritikus, ki Molièret letette trónjából, most néhány másik Shakespeare-rel birkózik; hadd legyen olyan is, ki védni meri e nagy szellemeket. Ma holnap oda jutunk, hogy még ehhez is egy kis bátorság kell.