III.

Ma ötödikszer került színre e mű; e körülmény alkalmat szolgáltat nekem arra, hogy beváltsam igéretemet s még egy czikket írjak róla. Miért is ne? Ha divatlapjaink két-három czikket írnak a budai színház Genovevá-járól s lelkesülésökben nem tudják hová legyenek, talán nekem is szabad még egyszer visszatérnem a Nemzeti Szinház Szentivánéji álmá-ra. Igaz, amazt Jaime és Treffreu írták, emezt pedig csak Shakespeare, egy elavult költő; amahhoz a híres Offenbach írta a zenét, ehhez pedig csak Mendelssohn; de a Koszorú nem levén divatlap, nem köteles mindennemű divat szószólója lenni, sőt elavult dolgokat is kedvelhet minden önmegtagadás nélkül.

A Szentivánéji álom alkalmi mű, de kérdés: vajon az alkalmi mű alkot-e külön nemet a drámai költészetben s mennyiben jogosan? Hogy gyakorlatilag alkot, nem lehet tagadni.

Egész napjainkig fentartotta magát, s nagy költők is dolgoztak e nemben, például Goethe, sőt a mi irodalmunkban sem hiányoznak ily alkalmi drámák. Hogy többet ne említsek, ott van Vörösmartytól Árpád ébredése. Azonban az ily alkalmi művek, mint drámák, csekély becsűek, sehogy sem tudnak valódi drámává lenni, mint az alkalmi dal, óda, vagy elegia valódi dallá, ódává, elegiává. Rendesen nem egyebek dialogizált allegoriáknál, néha énekkel vegyítve. Sokszor van bennök költői alapeszme, de nincs drámai élet, ezért a drámai költészetnek inkább csak kinövései, melyeket az alkalomszerüség ment s az általában vett költőiség, később is olvasásra méltók, de mint drámáknak a szinpadhoz tulajdonkép nincs többé joguk. Épen az bámulatos Shakespeareben, hogy e sikamlós téren is valódi drámát tudott írni, oly drámát, melynek, mint ilyennek, alig van versenytársa: szóval az alkalmiságot szoros kapcsolatba hozta a drámai költészet belső igényeivel is. De minő drámát írt: tragédiát, szoros értelemben vett drámát, vígjátékot vagy bohózatot-e? Tulajdonkép egyiket sem. Leginkább bohózatos vígjátékot vagy jobban mondva a bohózat egy magasb faját tartalomban és formában egyaránt. Tudom, hogy a bohózat rossz hangzású szó irodalmunkban; emlékszem, hogy ezelőtt egy pár hónappal két politikai nagy lap, melyek semmiben sem értenek egyet, abban szépen megegyeztek, hogy a bohózat annyi, mint puszta semmiskedés s rendesen oly iró munkája, a ki képtelen jó vígjátékot írni, vagy a vasárnapi közönség ízléséhez aljasul. Íróink, kritikusaink, közönségünk jó része souverain megvetéssel tekint a szegény bohózatra, s ha néha mulat is rajta, mintegy szégyenli bevallani.

Honnan vettük e nézeteket, e szokást, e kedélyhangulatot? Aesthetikai míveltségünk hiányossága-e vagy a magyar természet sajátsága? Ez utóbbit nem merném állítani. Népünk igen jól mulat a maga bohózatos meséin. Úgy hiszem, másutt rejlik az ok. Sokáig a bécsi nagyrészt ízlés- és erkölcstelen lokal-bohózatok járma alatt nyögtünk s miattok megutáltuk a bohózatnakm ég a fogalmát is.

Újabban a budai szinház a franczia bohózatok selejtesebbjeivel vendégli a magyart; a táncz, zene és látvány mulattatják ugyan a közönséget, de magoknak e műveknek csekély értéke nem igen hozhatja jobb hírbe a bohózatot. Talán maga az elnevezés is rossz, s az egyoldalú fölfogás könnyen hajlandó az úgynevezett bohóságot csak bohóságnak tartani, melyhez az æsthetikának nincs köze. A jobb bohózat nálunk már vígjáték számában megy; például Molière Botcsinálta doctor-át nem meri bohózatnak nevezni, talán már csak azért sem, mert a Théâtre Francais-ben adják, s ezt bizonynyal nem tennék, ha valósággal csak pusztán bohózat volna. Szóval közönségünk nem becsüli a bohózatot s a kritika általában véve elősegíti a fogalomzavart. Ez még ugyan magában nem oly nagy baj, sokkal nagyobb az, hogy nem volt s nincs költőnk, a ki kivívja a bohózat becsületét. Költészetünk a fajok tekintetében nagyon szűk körben mozog; majd mindenik költő ugyanegy úton jár, pedig a kezdeményezés és bátorság nemcsak a genie kiváltsága, hanem a talentumoké is.

Bárki bármit mondjon, a bohózat épen oly jogos nem, mint a vígjáték; s ha alsóbb komikumnak nevezik, ez nem azt teszi, mintha sokkal csekélyebb becsű volna a fensőbbnél, hanem inkább csak azt, hogy alsóbb körben mozog, kevésbbé korlátolt, erősebb vagy ha úgy tetszik durvább hatásra törekszik: mosoly helyett hahotára. Megengedem, hogy a mosoly tiszteségesebb a hahotánál, kivált szalonban, de azért a hahota kunyhóban, palotában mindíg drága kincse marad az embereknek. A bohózat tulajdonkép nem egyéb, mint a komikai jellemek és helyzetek túlzása; épen úgy meg kell lenni benne a komikai összeütközésnek, drámai életnek és költői igazságnak, mint a vígjátékban, csakhogy máskép. A bohózat nem a jellemrajz pontosságával hat, hanem a jellemző vonások éles kiemelésével, túlzásával, épen mint a torzkép. Kit nem hat meg egy jó torzkép komikuma, ki fogja tőle megtagadni a művészi igazságot, pedig egyetlen vonása sem hű a természethez? A hűséget és valóságot épen a pontatlanság, a túlzás fejezi ki, csakhogy a túlzásnak is van túlzása, a pontatlanságnak is pontatlansága, s épen abban rejlik a művészet titka, eltalálni az illő határt és mértéket.

A bohózat a cselekvényben is sokkal szabadabb, túlzóbb a vígjátéknál. A jellemrajz és viszonyok túlzásából önként következik a helyzetek és bonyodalom túlzása is, de természetesen soha sem a költői igazság rovására, mely nem mindíg egy a valószínűséggel. Ha az alapeszme és cselekvény az emberi szív és viszonyok komikumán alapul: akkor a túlzás úgynevezett valószínűtlensége a cselekvény folyamában sem igen jöhet kérdésbe. Ha a költő valóban tud hatni reánk, magával ragad s csakhamar otthon érezzük magunkat a tévedések, hibák és bohóságok ez eltorzult világában is, mely külsőleg kevéssé hasonlít az élethez, de bensőleg mégis egészen az.

A bohózat e sajátságából foly az is, hogy a drámai költészet egyetlen faja sem kedveli annyira a phantastikust, mint épen ez. A népmesék tündérei örömest mulatnak az emberi hibák és gyöngeségek legbohóbb képviselőivel. Nem műköltő találta föl az erősebb komikum és tündérvilág e vegyítését. Ott van minden nemzet népköltészetében. A műköltők csak átvették és fölhasznalták.

Érdekes, hogy a műköltészet hogyan osztozott meg mindazon, mi a népköltészetben csodás. A népmondákban nyilatkozó csodás az eposznak lett elválhatlan társa, mint a végzetszerűség fönséges kifejezője; a népmesei csodás legörömestebb a bohózattal és szatirával párosodik; a tragédia is megtartott valamit, a subjectiv csodást, a népballadák léleklátását, melyet Shakespeare oly megrendítőn használt föl Macbeth-ben, Hamlet-ben.

De csodálatoskép épen a csodás elem az, a mit leginkább hibáztat nehány magyar kritikus a Szentivánéji álom-ban, s úgy látszik, általában pálczát akar törni minden oly költői mű felett, melyben a csodás szerepel, legyen az eposz, satira, népmese vagy ballada. Előszőr a Pesti-Hirnök mondotta ki e nagy igazságot, nem sokára akadt két társa is: egy tudományos s egy divatlap. Shakespeare művében kidobta lába alól a valóságot, mely nélkül nincs költészet – monda amaz. «Ez a mű képtelenség, melyet, ha ma írna valaki, csúful megbuknék» – tódítá a másik. Íme minő kritikákat kell olvasnunk, minő æesthetikai leczkéket hallgatnunk. Nem hiszem, hogy meggondoltátok volna, a mit mondotok. Együgyű bölcsei a magyar kritikának, tudjátok-e, hogy a Szentivánéji álom elleni ingerültségtökben a költészet fele birodalmát tagadjátok meg, a régi és újkor legkitünőbb művei felett törtök pálczát? Égessétek meg Homert, Virgilt, Dantét, Miltont, Goethét; vigyétek borstakarónak Swift satiráit: szakítsátok ki Shakespeareből mindazt, hol szellem vagy tündér jelen meg; törjétek össze a népköltészet legdrágább kincseit; tépjétek le a legnagyobb képírók műveit s bámuljátok a photograph arcz- és genreképeket, a realis ízlés e remekeit. Nektek nem a költői, a művészeti valóság kell, hanem a materialis, melyet kézzel lehet tapintani; nektek minden képtelenség, a mit együgyű józanságtokban fel nem foghattok. Ti itélni akartok a legnagyobb költők műveiről s még az æsthetika ábéczéjét sem értitek, mert íme összezavarjátok a művészet valóságát a mindennapi élet valóságával. Nincs itt helye a csodásról bővebben értekeznem. Legyen elég megemlítenem annyit, hogy a csodás túl teszi ugyan magát a természet törvényein, de nem a szellemén, ellenkezik ugyan a valószínüséggel, de nem az illusióval, a művészetben pedig ez a fődolog. S mi teremti itt az illusiót? Három oly elem, melyet, ha a költő sikerrel olvaszt össze, nem tévesztheti hatását.

Előszőr a jelképesség, mely az erkölcsi világrend eszméit igyekszik feltüntetni; másodszor az emberi szív és szenvedélyek rajza, mert a jó és rossz szellemek, tündérek nem egyebek, mint az emberi tulajdonok legmagasabb kifejezései; harmadszor a naiv hit, vagy ha ez hiányzik, a hagyományok és gyermekkori emlékek varázsa, mely csak oly ember phantasiájára nem hat, a ki egyoldalú ízlés rabja, s mintegy mesterséggel ölt ki magából minden ilynemű fogékonyságot. Mindebből önként következik, hogy eszmei valóság, lélektani igaz nélkül a csodás nem költői, s a legnagyobb költők is mindíg oly csodást használtak föl s alakítottak át szükségök szerint, melyet a hagyományokban találtak. E három elemben a valónak annyi alapja van, a mennyi az elégnél is több a művészeti való előállítására, ha a költő, valódi költő. Ki ezt nem érti, vagy legalább nem érzi, az általában bajosan értheti a művészet lényegét, s a művészeti valót, a költői igazat, a csodás nélküli művekben is nagyon anyagiasan fogja föl.

Shakespeare a csodás használatában is felülmul minden drámaírót. Másnemű csodást használ tragédiáiban, mint vígjátékaiban. Tragédiáiban a csodás sohasem hat külsőkép magára a cselekvényre, se akadályozón, se elősegítően; nagyobbára subjectiv csodás, a küzdő hős lélekállapotjának kifejezése, még pedig annyiban drámai módon, a mennyiben visszahatván a kedélyre mintegy motivumul szolgál. Macbeth boszorkányaiban a belső megkisértés van megtestesítve: Macbeth dæmoni álmodozása. A boszorkányok viharban jelennek meg, légben tűnnek el, mintegy jelképezve a lélek felindulását, s a nagyravágyó képzelődés rémes árnyait. Mi természetesebb, mint hogy az, a ki a legféktelenebb nagyravágyással a bűn magvát hordja keblében, a szél zúgásában, a vízesés morajában is a nagyravágyás és bűn suttogását hallja s épen akkor, midőn saját érdemei és a szerencse kedvezése már oly magasra emelték, a hol könnyen megszédülhetni? Ily lélekállapotban lép fel Macbeth a tragédia expositiójában. Hamlet-ben a lélek megjelenése nem egyéb, mint magának a természetlen és iszonyú bűnnek sejtelme, mely a királyi udvarban minden becsületes ember kedélyét kínozza, leginkább pedig Hamletet, kiben ez mély meggyőződéssé érik s boszúra ingerli. S valóban a lélek csak vele áll szóba, ki leginkább hiszi a bűnt. Azonban Shakespeare e csodást nem csak jelképesen, s hősei kedélyállapotának költői kifejezésére használja, hanem egyszersmind úgy használja, hogy lehetlen képzelődésünkre nem hatnia. Hamlet atyjának lelke az éjfél óráiban, elhagyott helyen jelen meg s akkor, midőn az iszonyú bűn sejtelme Hamletből a közönségre is elragadt. Macbeth viharos időben, egy magános pusztán találkozik boszorkányokkal. Mindkét műben a szellemek nem annyira magokban hatnak, mint inkább a tragédia hősei lélekállapota s a hely és körülmények által, a hol és melyek közt megjelennek. Sehol sem gátolják vagy segítik elő a cselekvény külső folyamát, mint az eposzban, de igen bensőkép, a mennyiben Hamletben a sejtelem hitté érlelődik, Macbeth-ben pedig a dicsvágy és bűn csirázni kezd.

Szóval Shakespeare tragédiáiban a csodás a szereplő egyének subjectiv körében marad s belküzdelmeiket fejezi ki.

Máskép van vígjátékaiban. Itt a szellemek nem a sejtelem és bűn rémes árnyai, kiket csak az illető lát, s kik mindjárt eltűnnek, mihelyt a felindulás, a szenvedély mámora csillapul. Itt egészen önállóan szerepelnek s befolynak a cselekvény külső folyamára is, sőt magok intézik, mint a gondviselés eszközei, a véletlen képviselői. Épen a vigjátékba illenek, hol az események véletlensége nagyobb szerepet játszik, mint a tragédiában, de leginkább a bohózatba, hol a jellemek és bonyodalmak művészi túlzása a fődolog, s hol némely esetben a komikai túlzást csodák nélkül nem is lehetne eléggé költőileg megérzékíteni Természetesen itt csak derült, vidor, néha könnyelmű szellemekkel van bajunk, kik mulatnak az emberi gyarlóságokon, megtréfálják a bohókat, de az okos, jó és derék emberek felett tulajdonkép nincs hatalmok. E jellemző vonás, melyet némely népmesében is feltalálhatni, adja meg tulajdonkép a bohózatbeli csodás jelképességét.

Minél szeszélyesebb, bohóbb az ember, annál inkább elveszti maga felett az erkölcsi uralmat s válik a véletlen játékszerévé; lassanként ösztönei, vágyai szeszélyei, képzelődései rabjává lesz s minden megtörténhetik rajta.

Vágyaink, rögeszméink és képzelődésünk e csodássága, képtelensége összhangzik az események csodásságával és képtelenségével, s a csodásság és képtelenség az emberi gyarlóságok és bohóságok való képévé alakul. Így fogta föl Shakespeare a komikai csodást a Szentivánéji álom-ban. Íme Theseus, Hippolyta, Egeus, nem jutnak a tündérek hatalma alá, míg a képzelődő szerelmesek egészen az alatt állanak, s itt is némi fokozat van, a heves férfiak inkább, mint a szelidebb nők. A mesteremberek között is egyedül Zuboly jár pórul, a legképzelgőbb és legbohóbb társai közt.

De a csodást e műben nem csak e jelképesség olvasztja a mű organismusába, hanem még egyéb is. A mű egy álomkép s a szereplő egyének mintegy álomból ébrednek föl, miután megszenvedtek és nevetségessé váltak. S kik e mű tündérei? Az elfek, az álom tündérei, kik hajnalban szétoszolnak. Az álom és szenvedély, az ébredés és kijózanulás, egymásba játszanak s a hajnal elűzi az éj látomásait vagy ha úgy tetszik, a való a képzelődés képtelenségét. Mi könnyen szállhat képzelmünk a költő után! Kell-e teljesb és művészibb illusio?

E mellett mily költőileg és lélektanilag vannak rajzolva e tündérek. Mellőzöm a tündérdalokat, melyeket az angol kritikusok a hangzatosság és báj példányainak neveznek, csak a jellemrajzról szólok valamit. Shakespeare készen találta a mondákban és mesékben, sőt magában az irodalomban is az elfeket. Szokása szerint átvette és szüksége szerint átalakította őket. Letörölt róluk minden dæmonit és kisértetest s vidorabb, kevésbbé ártalmas viszonyba hozta az emberrel.

Shakespeare elfei kiválón az ábránd, szeszély és álom tündérei, kik a holdnál sebesebben kerülik meg a földgolyót, nem kedvelik a napvilágot, szeretik a homályt és holdfényt, de leginkább a félhomályt, az éber alvó álmadozás idejét; hatalmuk is csak ez időre szorítkozik. Íme e tündéri tulajdonoknak is meg van lélektani alapjok, de még inkább az embereiknek. Ők nem az ember jó vagy rossz tulajdonainak összpontosított kifejezései, mint más szellemek.

Tulajdonkép se jók, se rosszak, szorosan véve nincs erkölcsi világuk, mint némely nagyvilági gavallérnak vagy delnőnek, kik kellemesek, elmések, szeretik a szépet, utálják a rútat, de életök csak táncz, mulatság, tréfa, bohóság. Titania és Oberon nem rossz szívűek, legfeljebb egy kis féltékenység és méreg bántja őket, hamar összevesznek, megtréfálják egymást, de egy vidám tánczban hamar is kibékülnek.

A mily légiesen könnyű alakjok, épen oly felületes kedélyviláguk. A emberek iránt nincs mélyebb részvétök, nevetnek rajtok és sajnálják őket, de nem erős rokonszenvből, sem rosszaságból.

Leginkább a phantastákhoz és bohókhoz vonzódnak, s tulajdonkép csak felettök van igazi hatalmuk. Varázsaik alapja az emberi kedélyben rejlik. Természetes, hogy Demetrius és Lysander oly könnyen hatalmokba esnek, s bizony nem csoda, hogy Zuboly a szamárfej külalakját is megkapja. A gondviselés eszközei, hogy megtréfálják és csúffá tegyék a bohót s ha lehet kijózanítsák. Puck valamivel durvább a többinél: ő a tündér-udvar bohócza, van benne valami dæmoni is, de ez alig több a vásottságnál.

E vázlatból is láthatni, mily bajosan játszhatni jól e szerepeket. A tündérek jellemzőbb vonásait fölfogni bizonyára nem nehéz, de megérzékíteni a kecs, kellem, naivitás phantastikus alakjában nagyon nehéz s kivált szinésznek, még a legjobbnak is, csaknem lehetlen. Honnan vegye a gyermekies termetet, rendkívüli könnyedséget, kecset, vidorságot, melybe mégis bizonyos méltóságos és királyi vegyül? Oberont Egressy játszotta, Puckot Szerdahelyi, Titaniát Szigligeti Anna. Két legjobb szinészünk kezében volt a két főtündér; mégis nem csodálkozom, hogy játékuk nem sikerült, inkább azon csodálkozom, hogy ezen némely lap csodálkozik, az Ungarische Nachrichten pedig épen ebből itéli meg a Nemzeti Színház egész művészetét. Csodálatos, hogy az Ungarische Nachrichten német létére nem tudja: mennyire nem sikerült e mű a legelső német színpadokon is.

Tieck, midőn 1843-ban Dresdában új rendezéssel előadatta, rövid és szelíd kritikájában sem állhatta meg, hogy a Puck szerepét játszó szinésznőt keményen meg ne rója. Bécsben szintén rosszul adják. Gervinus nagy elégetlenséggel nyilatkozik a berlini előadásról s egyenesen kimondja, hogy a német szinészet mostani hanyatlásában legkevésbbé remélhetni e mű sikerét. Pedig ott nők játszották a két főtündért, nem pedig mint nálunk, szükségből férfiak, kiknek alkalmasint soha sem fog sikerülni. Shakespeare idejében inkább sikerülhettek e szerepek; korán a szinészetre képzett gyermekek adták s így ha tehetségök volt, sokkal hívebben tükrözhették vissza a szerep lényegét, mint akár a jobb szinésznők is.

E körülményeket a legszigorúbb kritikának is számba kell venni. Részemről méltánylom mind Egressyt, mind Szerdahelyit azért, hogy elég önmegtagadások volt szükségből e szerepeket eljátszani.

Egressy mindent megtett, a mit megtehetett; kevésbbé Szerdahelyi, ki némely franczia vígjátékban is vidorabb és vásottabb tud lenni, mint a vidorság és vásottság e tündéri szerepében.

Sokkal jobban sikerült a négy szerelmes szerepe. Hermia (Prielle Kornélia), Helena (Lendvayné), Lysander (Lendvay), Demetrius (Paulai). Kár, hogy nem öntöttek szerepeikbe több hevet, szerelmi lázt egyéni jellemök árnyalatai szerint, kivált a bűvös csöppek után, midőn a szenvedély majdnem az őrjöngésig emelkedik, melyet aztán oly természetesen követ az elbágyadás. Az est koszorúja minden esetre a mesterembereket illeti, kivált Szigetit, ki Zuboly szerepét sok kedvvel, eredetiséggel s néhol igen sikerülten játszotta, de a túlzás nem keveset rontott, kivált az utolsó felvonásban.

Szigeti igen jó volt az első felvonásban, midőn minden szerepet el akar játszani, de midőn szamárfejet kap és Titánia nyájaskodik vele, kissé mérsékelni kellett volna magát. Már magában oly nevetséges a helyzet, hogy nincs szükség erősb szinezésre s Titania nyájaskodásának komikuma egészen elvész, ha Zuboly fölébred álmából; azt is igen jól játszotta Szigeti, tulajdonkép ez fénypontja játékának, azonban a szini előadás igen túlzott volt. Értsük meg egymást. Nem arról van szó, hogy a bohózatos, túlzott jellemet nem kell túlozva adni, hanem arról, hogy a túlzást nem kell még túlozni is s főleg megtartani a túlzás komolyságát. Szigeti és Szathmáry (Dudás) úgy játszottak a fejedelem előtt, mintha tréfálnának, pedig akkor lettek volna igazán nevetségesek, midőn legtúlzottabb erőlködéseikben is látszott volna rajtok, hogy komolyan tetszeni akarnak.

E tekintetben legjobb volt Tóth (Vaczkor) és Sántha (Ösztövér) Azonban úgy látszik, hogy Szigeti különben derék játékának e hiányát sejteni is kezdi, legalább az ötödik előadáskor sokkal kevésbbé túlzott az utolsó felvonásban.