MONTJOYE.

Dráma 5 felvonásban. Irta Feuillet Octáv, forditotta Deák Farkas. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 deczember 12-én.

Az újabb franczia drámairókról szólván, már többször érintettem azt a különbséget, mely e nemzet régibb és újabb drámai iskoláját jellemzi, sőt nagyjában össze is hasonlítottam e két korszakot: Hugo Viktor, Dumas és Scribe korszakát, napjaink mozgalmával, melynek Feuillet, ifjabb Dumas és Sardou kiválóbb képviselői. Tehetek-e róla, hogy ez állítást semmi sem bizonyítja erősebben mint épen Feuillet Montjoye-ja, mert a legélesebben tünteti föl a franczia ujabb dráma fény- és árnyoldalait?

A régibb és újabb franczia dráma közt egyik legfőbb különbség az, hogy amaz kereste, sőt vadászta a hatást, ez mintegy megvetni látszik; amaz nagy súlyt helyezett a cselekvény gyors fejlődésére, emez egész regényi kényelemmel fejleszt; amaz a bonyolítás kedvéért sokszor mindent föláldozott, valószinűséget és jellemrajzot, s némikép az ellentétre és meglepetésre alapította rendszerét; emez a bonyolításra keveset ad, cselekvénye inkább szegény, mint egyszerű, de örömest foglalkozik a viszonyok rajzával; amaz nagy, néha igen durva vonásokat használt, emez kedveli a finom részletezést egész az elmosódásig; amaz barátja a páthosznak, bár másneműek, mint a Corneille- és Racine-é, és szerette minél élénkebben, minél vadabban festeni a szenvedélyeket; emez kerüli a nagy felindulást, s elemében találja magát, ha elmés társalgással, szellemes reflexiókkal gyönyörködtetheti hallgatóit. Montjoye tükörként sugároztatja vissza az újabb franczia drámának e sajátságait. Majdnem két hosszu felvonást foglal el az expositio. A mit Hugo egy pár felvonások jelenetben eligazított volna, arra Feuilletnek kellenek. A harmadik és negyedik felvonásban gyorsabb fejlődés következik s valóban drámai összeütközéseket látunk, de ime az ötödik felvonásban már semmi drámai, a személyek nem tesznek egyebet, mint elmondják, a mi a negyedik és ötödik felvonás között történt, oly nemű változásokat, melyeket a dráma szűk keretében nem is tárgyalhatni.

Ily katastrophát Hugo kevésbbé tehetséges tanítványai is elutasítottak volna, ily katastropha nem egyéb, mint hadat izenni a specifikus drámai compositiónak. Nem tudom, vajon Montjoye eregényből írt dráma-e, de azt a hatást teszi, mintha az volna. Általában az újabb franczia drámának jellemvonása, hogy csak annyiban tud dráma lenni, mennyiben a regény is az, melynek szintén vannak drámai mozzanatai. S épen ez a pont az, melyben a fraczia régibb dráma végtelenül felülmulja az újabbat. Az újabb drámának vannak ugyan negativ érdemei, melyeket abban foglalhatni össze, hogy kerüli a képzelet kicsapongásait, a szinpadi hatás mesterkéltségét; azonban elvből vagy erőtlenségből, de oly határozottan és annyira compositio ellen, hogy tisztán drámai szempontból, minden nagy árnyoldalai mellett is a régibb dráma részére kell állanunk.

De nem csak formára nézve különbözik az új franczia dráma a régitől, hanem tartalomra és felfogására nézve is. A régibb dráma a történelemből szerette szedni tárgyait, s csak később merült a jelen társadalom birálatába, midőn a romaticismus a socialismussal vegyült; de Hugo és Dumas, mint drámairók, nem csatlakoztak a romanticismus e fordulatához. Az új dráma épen nem kedveli a történelmet, csak a jelen élethez fordul előszeretettel, de már nem socialista, sem köztársasági, csak democrata, s ragadt valami reá a napoleoni korszakból, némi könnyelmű élvezetvágy, egy kis tág lelkiismeret; nem idealista, józan, de szeret moralizálni, nem tudhatni, képmutatásból-e vagy szívből; mindamellett elnéző, engedékeny, sőt néha cynikus is a maga finom módja szerint. Hugó és Dumas csak drámáknak nevezték műveiket, hogy megkülönböztessék magukat Corneille- és Racinetől, de tulajdonkép leginkább tragédiákat irtak. Az újabb drámairók nem igen irnak tragédiát; feldolgoznak ugyan egyet-mást a romanticismus hagyományaiból, de a magok rendszere szerint, s lehetőleg őrizkednek az erős felindulástól. Különösen Feuillet a polgári, vagy a mi Francziaországban mindegy, a szalondrámákat kedveli. Úgy látszik, ellenszenve van a tragikum iránt. Nála a befejezésben jóra fordul minden, az összeütközések kibékülnek, a hős megjavul, s azzal a kétes becsű vigaszszal bocsájtja el hallgatóit, hogy tévedéseink és bűneink nemesise épen nem kiengesztelhetlen. Csak elérzékenyítni kivánja közönségét, de nem tragikailag meghatni. A tévedt vagy bűnös szenvedélyek bünhődését, a kérlelhetlen nemesist, mintegy száműzték a franczia ujabb drámából, s épen ez a második fő különbség a régibb és újabb franczia dráma közt. Hugó és Dumas kedvelték a tragikumot, bár majd mindig vegyítettek bele valami bizarrt, groteszket, s a véghatást néha megzavarta a kegyetlenség vagy iszony. Lehet, ez abból is folyt, hogy a tragikumnak, oly neme iránt viseltettek nagy előszeretettel, mely jogos ugyan, de kevésbbé természetes, s épen azért nehezebb, mint a szokottabb. Nem a tévedők vagy bűnbe sodortak tragikuma volt igazi elemök, hanem a nagy bűnösöké, úgyszólva szörnyeké, kik kész bünösökként lépnek föl, s mint III-ik Richard, merészen haladnak pályájokon, míg végre a siker pillanatában minden ellenök fordul és semmivé lesznek; avagy oly bünösöké, kik egy nemesebb érzés hatása alatt javulni kezdenek, részvétet keltenek magok iránt, de már késő, a multat jóvá nem tehetik, s épen a fölébredt nemes érzés bonyodalmai készítik elő nemesisöket. Kivált Hugo a tragikum ez utóbbi nemét kedvelte. Ilyen a többek között Borgia Lucretiá-ja; ilyen, noha más árnyalattal, a Király mulat czimű drámájában Triboulet. Mindkét műben sokat lehet hibáztatni; az elvetemültség és erény vegyületének rajza, a lélektani legnehezebb feladatok egyike, kivált oly költőnek, mint Hugo, ki az ellentétből egész drámai rendszert alkotott; de azt el kell ismernünk, hogy mindkét mű tragikai hatásra törekszik s a költőnek sokkal több érzéke van a nemesis iránt, mintsem feltartóztassa a viszonyok kényszerűségét, s az ily hősöket megjavítani s az ellenök küzdő szenvedélyeket kibékítni merje. A mit a régibb franczia dráma nem mert, nagyon ismeri az újabb. Eddig csak kerülte a tragikumot s oly tárgyakat választott, melyeket többé-kevésbbé tragikai katastropha nélkül is tárgyalhatni: mert, a mint Montjoye mutatja, divatba jő előszedni a romanticismus kedvencz tárgyait, oly tárgyakat, melyeket szükségképpen tragikailag kell feldolgozni, és feldolgozzák tragikai katastropha nélkül.

Montjoye egy erkölcsi szörny, sőt annyiban felülmulja mind III-ik Richardot, mint Borgia Lucretiát, a mennyiben III ik Richardban a testi rútság gonoszságának egyik forrása; Borgia Lucretiát pedig a női féktelen szenvedélyek tették elvetemültté. Montjoye nyugodt ember, hideg számító, és negatiója minden erkölcsnek, minden idealismusnak. Nem annyira szenvedélye ragadja, mint rendszere, elvei vezérlik. Csalással veti meg vagyona alapját, gúnyt űz a házasságból és barátságból, eszköznek tekint minden embert, még saját gyermekeit is, s gazdagodni, élvezni minden törekvése. Igaz, nem gyilkol mint III-ik Richard, nem mérgeztet mint Borgia Lucretia, s finom modor alá rejti elvetemültségét: de az a dolog lényegén keveset változtat; Montjoye épen úgy hadat izen az egész erkölcsi világrendnek, mint amazok. S mit mível Feuillet? Polgári tragédia helyett egy Kotzebue-féle érzékeny drámát ir: ezt a rettentő embert megjavítja és boldoggá teszi, csak azért, mert neje, kit nem szeretett, oda hagyja; mert leánya, kit eszköznek tekint, elájul sebesült kedvese mellett, kit ő sebesített meg egy párbajban. Egy franczia kritikus épen ugy csodálkozik Feuillet merészségén, hogy nem félt ily rettentő embert rajzolni, mint azon, hogy a közönség és kritika nem találta hűtelennek, mert ily ember nincs Francziaországban. Legyen nekem szabad még nagyobb csodálkozással kérdenem: nem kigunyolása-e ez a lélektannak, erkölcsnek s mindenek felett a tragikumnak? Ha ily tragikai összeütközést ki lehet békiteni, akkor nincs tragikum; akkor nem csak Coriolán, Brutus tragikuma kegyetlenség, hanem az III-ik Richárdé és Borgia Lucrétiáé is. Feuillet ki fogja javítani: mily megható lesz, midőn Richárd kibékül népével és ellenségeivel s egy derék öreg ur válik belőle; Borgia nem fog elveszni saját fiától kapott sebében, hanem összeölelkezik vele s holtig boldogul élnek. Feuillettől egy Don Juant is várhatunk, ki megjavulva, mint boldog és engedelmes férj végzi pályáját. Feuillet finom érzékenysége ki nem állhatja a nemesis kérlelhetetlen bosszuját; elég merész rettentő alakot rajzolni, de nem elég bátor azt rettentően lakoltatni is.

A drámai összeütközések kibékéltetése bizonyára nehéz, de nem lehetetlen, s ha ritkán sikerül, oka rendesen az, hogy az összeütközés sokkal erősb, mintsem kibékíteni lehessen. Ezért rossz hirűek a tragikai katastropha nélküli drámák. A drámairók rendesen nagy tévedéseket, erős összeütközéseket vesznek föl, mert hatni akarnak; de nem veszik észre, hogy a véghatást épen azzal rontják el, hogy az előzmények ellenére a katastropha olyan, mely az összeütközést mintegy erőszakosan állítja meg s nagy tévedés következményeit, bocsánat és bűnbánat által, némi hamis sentimentálismussal jóra fordítja. De merjen bármit e tekintetben a drámaíró, talán még eltürhetni, de a nagy bűnök drámáját derült katastrophával végezni, művészeti lehetetlenség. Montjoye nem egyes tévedés vagy bűn képviselője, hanem az egész erkölcsi világ negatiója. Ily embert oly kevéssé változtathat meg egy ájulás, ha mindjárt saját leánya ájulása is, mint nem békíthet ki se velünk, se az erkölcsi nemesítéssel az a körülmény, hogy szét osztja millióit, elűzött nejét visszaveszi s fiával vitézen harczol Magentánál. A ki annyi szivet megmérgezett, annyi viszonyt széttépett, ki gúnyt űz mindennel a mi az emberi szívnek szent – egy pillanatnyi szenvedéssel, vagyis inkább ellágyulással vásárolja meg boldogságát, s millióival vált magának bűnbocsátó czédulát. Az erőszakos Hugo a könnyelmű Dumas ilyet nem mertek volna, s már magában ez is mutatja, mennyire felülmulja a franczia régibb dráma az újabbat. Sokat merhet a költő, lángeszétől függ a siker, de kettő a leglángeszűbb drámaírónak sem fog sikerülni: az ártatlanok szenvedtetése s a nagy bűnösök boldoggá tétele. Ha Feuillet és társai nem kedvelik a tragikumot, ám legyen izlésök szerint; de aztán ne fogjanak oly tárgyhoz, mely tragikai katastrophát kiván, s kivált a romanticismusok erkölcsi szörnyeit ne rajzolgassák. Úgy látszik az újabb franczia drámát javítási düh szállotta meg, de csak hőseik javulnak s nem egyszersmind közönségök. Az erkölcsöt, a javulást prédikálják s akaratlanul is a könnyelműséget és erkölcstelenséget bátorítják föl. Tulajdonkép nem azt hirdetik: javuljatok és boldoggá lesztek; hanem azt: tévedhettek, bünöket követhettek el, azok következményei nem épen oly félelmesek, az erkölcsi világ nemesise nem boszuló cherub, csak jámbor nagybácsi, a ki mindent megbocsát a gyermekeknek, ha felfogadják, hogy jók lesznek; űzd el nődet, ne félj, visszajő, mihelyt egy bünbánó arczot vágsz; csald meg barátaidat, de légy bőkezű, engesztelékeny s megbocsátanak; neveld rosszul gyermekeidet, nézd őket eszközöknek, s egy kis összeütközés után nyakadba borulnak s áldani fognak; becstelen ember lehetsz és tagadhatsz minden erkölcsi eszmét, majd elismered később, egy kis vért ontasz Magentanál, s a világ épen ugy fog, becsülni mint te saját magadat.

S különös, az újabb franczia drámának ezt az erkölcsös erkölcstelenségét épen Feuillet fejezi ki a legerősebben, kit mint regényköltőt méltán tartanak a mérséklet és jó izlés emberének. S vajon megütközött-e Montjoye-én a közönség? A mű nagy hatást tett Párisban s nálunk is elég tetszéssel fogadtatott. Igaz, a részletekben sok olyan van, a mit méltányolni lehet, de az egésznek conceptiója és compositiója a legélesebb megrovást érdemeli. Ez az irány nem vezethet egyébre, mint a drámai költészet felbontására, a tragédia megbuktatására, ha ugyan nem csupán egy átmeneti korszak zavara és reactio a romantikusok tulságai ellen. Bármint legyen, feltünő, hogy a franczia kritika oly engedékenységgel viseltetik e mű iránt. Montégut, a Revue des Deux Mondes kitünő kritikusa, lapokon át fejtegeti e mű érdemeit; s nagy hibáját mely az egészet tönkre teszi, csak érinti egy pár sorban. Pedig e hiba olyan, mely iránt a kritika nem lehet eléggé szigorú, sőt kegyetlen, mert a dráma lelkét vesztegeti meg. De miért polemizálni egy franczia folyóirattal? A magyar kritikus szava nem hallik át Francziaországba; boldognak érezné magát, ha legalább hazájában meghallgatnák.