AZ ÁLDOZAT.

Tragédia 5 felvonásban. Irta Vörösmarty Mihály. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 november 18-án.

A költő halála évnapjának előestéjén adatott e tragédia és nagyszámú közönség jelenlétében. Örömest jegyezzük fel mind a szinház mint a közönség kegyeletének e nyilatkozását. Vörösmarty ugyan nem mint drámairó nagy, de az ő korszakot alkotó költői géniusza hatását, kivált nyelv és szellem tekintetében, érezte a szinpad is. E mellett ő volt a Nemzeti Szinház első kritikusa, a ki a szinház megujításától fogva éveken át fáradhatlan figyelemmel kisérte az előadásokat s jeles kritikáival nem csekély mértékben segíté elő a szinészek és drámairók művészibb törekvéseit. Ő az első magyar szinkritikus, ki megérdemli e nevet, s az Athenaeum nagy befolyását a drámairókra és szinészekre senki sem tagadhatja, ki ismeri akkori viszonyainkat. Sajnáljuk hogy e kegyeletes nap ünnepélyességét némi gáncscsal kell megzavarnunk. Egyik laptársunk azt jegyezte meg, hogy kettős világítással és jobb zenével kellett volna a szinháznak megünnepelni e napot. Mi szivesen elengedjük mind a kettős világítást, mind a jó zenét, de nem engedhetjük el Vörösmarty jámbusainak csonkítását, változtatását, mely az egész előadás alatt többször sértette fülünket. Nem mondhatni, hogy szinészeink ne igyekeztek volna emelni azt est ünnepélyességét. Kivált Jókainénak volt egy jelenete (III felv. II jelenet), melyhez hasonlót mostanság nem igen láttunk tőle, midőn Szabolcs lábához omlik, s a fájdalom, félelem, önvád és enyhület érzései közt kiált fel: «Oh ég, Szabolcs!» Felekiné is jól betöltötte helyét, mint Csillár, bár meggyilkolt mátkája holtteste mellett több szenvedélyt és kétségbeesést óhajtottunk volna. A többiek igyekezetét és készültségét sem akarjuk tagadni, azonban e szép nyelv és versek megrontását egy Talmának sem tudnók megbocsátani, kivált oly műben, melynek legfőbb ereje épen a szép nyelvben rejlik. Különösen Lendvaira kell panaszolnunk. Többször megvontatta a jámbusokat s néhol a legszebb sorokban. Élénken emlékezünk, hogy e sort:

Igen, hazátok dús, nagy büszke hon,
Méltó hazája bátor férfiaknak,

így mondotta:

Méltó hazája jeles férfiaknak

s mindjárt alább öt–hat verssort hagyott ki. Az és és az kihagyása vagy odatétele, a hol nem kellett volna, többször előfordult. Felekiné nem egy ily kisebb hibát ejtett például:

Aggódva várom, a mint szólni fogsz,

így mondotta: szólani fogsz, másutt az egyaránt-ot egyiránt-tal cserélte föl. A többi szereplők is mindnyájan követtek ily hibát. Nem anynyira szerep-nemtudással vádoljuk szinészeinket, mint inkább azzal, hogy a jámbus zengése iránt nem igen van kifejlődve érzékök. Egy szótag hiányát vagy fölöslegét nem érzik meg, pedig ha éreznék, a vers zengésével a szavak is inkább emlékökbe tapadnának. Semmit sem lehet könyv nélkül jobban megtanulni, mint a verset, ha értjük és érezzük rhythmusát.

A mű tapintatos scenirozását dicsérnünk kell, de figyelmeztetjük a rendezőséget, hogy az utolsó felvonást maga a költő megváltoztatta, még pedig igen helyesen és igy nyomatta ki. A szinház birtokában levő első kidolgozás kéziratát a nyomatott szerint kellene módosítani. A költő e felvonásban oly lényeges változtatásokat tett, melyek mind a cselekvényt gyorsabbá teszik, mind a jellemrajzra befolynak.