MŰKEDVELŐ ELŐADÁS A SZÜKÖL-KÖDŐK JAVÁRA.

1864 márczius 21-én.

A főrangú műkedvelők rég várt előadása csakugyan véghez ment és jó sikerrel. Valóban szép esténk volt. Játszók és közönség egyaránt forró köszönetünket érdemlik; amazok, hogy minden eszközt megragadnak a szükölködők segélyezésére, még egy szinpadi előadás fáradalmaitól sem ijednek vissza, emezek pedig, hogy minden belépti jegyet elkapkodtak, bár egy páholy díja ötven, egy zártszéké hat forint volt. Két egy felvonásos vígjáték adatott elő. Az első czime: Hol töltsem estéimet? előadták: Gyürki Ábrahámné, szül. Orczy Sarolta bárónő, gr. Andrássy Gyuláné és Tisza Lajos úr. A második czime: Női könnyek, előadták: Csáky Melania grófnő, Vay Gizella bárónő, Beöthy Ákos, Kendeffy Árpád, ifju gr. Károlyi István urak. Az érdekeltség, vidám hangulat, tetszés, taps általános volt. Kivált a nők szünni nem akaró tapsokkal halmoztattak el. Mintha egy családi előadáson lettünk volna, hol csupa rokonság gyült össze, oly részvéttel, szeretettel csüggött a közönség főrangú műkedvelőinken, kik oly kitünő részt vesznek inséggel küzdő honfitársaink segélyezésében. Im a jó példának, a nemes tettnek minő hatása, olvasztó ereje van, s mennyire kedveli a magyar, ha aristocratiája helyét valóban betölteni igyekszik.

A két vígjátékot három tableau követte. Az első: Béla választ korona és kard között Geiger képe után. Előadták: Bohus László, gr. Festetics Leó, gr. Keglevich Béla, gr. Vay Alajos és gr. Zichy Manó urak. A második: Bornemisza Anna egy órai uralma Vizkelety rajza után. Előadták: gr. Károlyi Edéné, gr. Keglevich Béláné, gr. Pejacsevich Pálné asszonyságok, gr. Erdődy Henriette, gr. Degenfeld Berta, b. Révay Sarolta és b. Eötvös Ilona kisasszonyok; továbbá: gr. Esterházy István, gr. Fesztetics Pál, Kendeffy Árpád, b. Podmaniczky Ármin, herczeg Odescalchi Gyula, gr. Károlyi Gyula, gr. Szapáry Imre és Bohus László urak. A harmadik: Il decamerone Winterthaler festménye után, mely Bocaccio száz novellájának bevezetését tárgyazza. Előadták: gr. Zichy Jánosné, gr. Zichy Pálné, herczeg Odescalchiné asszonyságok, Wesselényi Róza, gr. Zichy Melánia, Königsegg Irma, Degenfeld Emma kisasszonyok, és ifj. gr. Károlyi István, Nyéki Gyula és Szögyényi László urak.

Mind a három igen sikerült, s az utolsó valóságos tündéries bájával, méltó befejezése volt az egésznek. A közönség a meghatottság és felindulása jelei közt hagyta oda a szinházat. Azonban e felindulást nemcsak a jótékony czél és nemes példa idézték elő. Nem csekély része volt abban azon körülménynek is, hogy főrangú hölgyeink ajkairól oly szépen, oly édesen hallotta zengeni nemzeti nyelvünket. Minő különbség most s ezelőtt egy félszázaddal, midőn egy magyarul is beszélő főrangú hölgy oly ritkaság volt. De miért mondjunk egy félszázadot? Ezelőtt csak húsz évvel is, minő fájdalommal töltötte el jobbjaink keblét főuri köreink idegenszerűsége. Im Vörösmarty, ki a mérsékelt magyar írók közé tartozott s oly ritkán szólt élesen bármiről, még 1841-ben ily keserű panaszban tör ki:

«Nem szólhatunk-e néha egy esdeklő, panaszos, vagy hosszu gyümölcstelen várakozás után elkeseredett szót magunkról, véreinkről, véreinknek – ha így szabad mondani – virágairól, kik még mai napig sem akarnak egészen megmagyarosodni, kiknek nagy száma csaknem minden nyelven jobban beszél, mint magyarul? kiknek töredezett magyar beszéde lélekharagként hirdetni látszik a nemzet haldoklását. Ne szóljunk-e nagy urainkról, főnemeseinkről, s kivált uri hölgyeinkről? Halld neveiket s véredet felforralja öröm és lelkesedés; mert a nevek nagyok, honiak, beirottak a nemzet történet könyvébe: mert hozzájok érdem: a szenvedés vagy diadalmak dicsősége van kapcsolva. De hallgasd beszédeiket, azon beszédeket, melyekben szivök szól, nem ünnepély, nem fitogtatás, vagy épen gúny, hogy a «csorda megengeszteltessék», hallgasd meg őket, elszomorodol, megszégyenülsz, elcsüggedsz; mert e megvetésben rövidlátás, gőg s egy jellemtelen kornak hitványsága van. Csak egy eltévedt magyar szót nem hallasz ajkaikról, ha magokban vannak. Hol itt azon kútfő, melyet nemzettisztelés – vagy honszeretetnek nevezhetnénk? Pedig ha tudnák e hatalmasok, mint lesi őket a magyar nép jó, lelkes, de szegényebb osztálya, mily örömteljes büszkeséggel mutatná be őket a világnak: ime! ezek a mi nemzetünk virágai; gazdagok, miveltek, nagylelküek, és magyarok! ezek a mi vérünk, atyánkfiai, rokonunk! De nem, ez örömben ők nem részesítenek. Nagy része – mert kivétel itt is van – csak farsangi divatból alakul magyarrá, hanem minden egyéb, mint az. Minden nemzetnek csak saját nyelvében vannak letéve kiirthatatlanul gondolkozása, érzelmei: lehetünk e biztosak felőlök mig ezt magokévá nem teszik? S ki fogja a diszesebb magyar társalkodást előteremthetni, ha ők nem? Hányat fog fényes példájok elcsábítani s a különben is hatalmas – a maga helyén minden tiszteletre méltó, de nálunk nemzetiség fogyasztó – németezés zászlója alá hódítani? Ne tegyünk-e kérdést koronként, vajon történik-e részben valami javitás? úgy neveltetik-e az újabb nemzedék, hogy a rég óhajtott kort elővarázsolni képes legyen? s végre, hogy a legsetétebb oldalt is lefátyolozzuk, nem fog-e ezen megvetésért gyülölet gerjedni? Gyülölet és irigység, hogy Magyarország harmadának urai, midőn nem mint őseiknek véröket, csak szivet, hajlandóságot kellene adniok a hazának, a haza féltendő kincsének a nemzeti nyelvnek, e helyett megvetésükkel, hanyagságokkal, idegenségökkel megmérgezik reményeinket, pusztulni engedik a nemzeti örököt, sőt azt magok, fényes és csábító példájokkal, rontani segítik. De türjünk és hallgassunk, nehogy a tulhajtás s idétlen avatkozás vétke rovassék ránk».

E panasznak most már alig van értelme. Hála istennek, csak a multat illeti, s többé nem a jelent. Mi akkor általános volt, most csak a kivételek közé tartozik. A fiatalabb nemzedék egészen magyar nevelést nyert, s kivált pesti főuri köreinkben, helyét újra visszafoglalta nyelvünk, s e változást lassanként mindinkább fogja érezni irodalmunk is. Kiszenvedt nagy költője hazánknak, vajha élnél még! «Annyi balszerencse közt» egy aggodalmaddal kevesebb lenne s azon búskomor felindulás, mely oly keserűn ékesszólóvá tett, mennyire enyhült volna e műkedvelői előadás alatt is.