A GÁLYARAB.

Szinmű 5 felvonásban, Hugo Victor Nyomorultak czímű regénye után színre alkalmazta Németh György. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 márczius 13-án.

E dráma nem költői mű, csak csinálmány, mindamellett el kell ismernünk, hogy Hugo nagy terjedelmű regényét, ha nem is a legsikerültebben, de elég ügyesen alkalmazta színre a szerző.

Egy darabig alkalmasint fenn fogja magát tartani a színpadon. Minden esetre van olyan, mint Birchpfeiffer Notredam-i harangozó-ja, mely a maga idejében fővárosban és vidéken annyi tetszésben részesült. Nem szeretjük, ha drámaíróink Birchpfeiffer koszorúiért versenyeznek; az sem örvendetes jelenség, hogy ez évben majdnem mindnyája a melodráma oltárán áldozott; de azt nem hiszszük, mit sokan állítanak, hogy valamely regény alapján épen lehetetlen volna jó drámát írni. Regény alapján drámát írni s regényt dramatizálni két különböző dolog, s épen az a baj, hogy a drámaírók rendesen inkább ez utóbbit teszik.

A görög drámaírók mondákból, eposzokból dolgoztak, sőt Horatius ezt egész tanná emeli, midőn így szól: Rectius Iliacum carmen deducis in actus, quam si proferres ignota indictaque primus. Shakespeare szintén mondákból és novellákból dolgozott. Miért ne lehetne az újabb kori költőnek a regényeket és novellákat épen úgy használni, mint használták a régiek a mondákat és eposzokat? Miért ne szolgáltathatna a drámaírónak tárgyat valamely regény, mint szolgáltat a történelem? Azonban értsük meg egymást, itt csak tárgyról, egy pár félig kész részletről, vagy jól alakítható anyagokról van szó; a drámai conceptio, compositio és jellemzés egészen a drámaíró dolga. Neki egészen új művet kell teremteni, épen oly függetlenül, mintha csak történelmi adatokkal volna dolga. Sophokles nem dramatizálta az Iliász-t, de írt belőle nehány művet s minő különbség van a Homer s az ő hősei és hősnői közt, pedig az események nagyrészt ugyanazok.

Azonban azt nem tagadjuk, hogy a régibb költő helyzete e tekintetben kedvezőbb volt. Azt csak mellékesen említjük, hogy a régi mondát és eposzt közkincsnek tekintették, melyhez mindenki hozzányulhatott a reminiscentia vagy plagium vádja nélkül. A regény nem ilyen s az újabbkori költő és kritikus nagyon is hajhászsza az eredetiséget. Nagyrészt inkább a tárgyban keresik, mint az alkotásban és szellemben. Láttunk eredetinél eredetibb műveket, de mit ér, ha a tárgy bizarr, kivételes vagy ha nem is az, de a szellem és feldolgozás nem eredeti. Mi hajlandók vagyunk az annyira követelt eredetiség helyett egy nem épen tisztességes, sőt tolvajszabályt ajánlani költőink figyelmébe: a mit loptál jól eldugd, vagy csinálj belőle valami egyebet, hogy még gazdája se ismerhessen reá. Az eldugás és mássá csinálás elméletét senki se értette jobban Shakespearenél és Moliérenél, kik bizonyára eredetiebbek napjaink legeredetibb lángeszeinél is. A nem eredetiség vádjánál sokkal fontosb az a körülmény, hogy az úgynevezett modern regény, egyes drámai jelenetei mellett is, a legdrámaiatlanabb valami. Rendesen alapeszméjét nem igen használhatni drámában, de különösen jellemfejlesztése oly nemű, hogy drámába áttéve nagyrészt elveszti mindazt, mi főszemélyeit élő egyénekké tette. Egyebet nem is említve, a drámában elesvén a részletek, melyek a regényben életet öntöttek beléjök, általánosság, abstractio vagy mesterkéltség, vagy épen érthetlenség fog előállani. Épen azért regényiróknak nem tanácsoljuk, hogy saját regényöket drámává dolgozzák. Alkalmasint ők legkevésbbé képesek arra, hogy már egyszer megalkotott személyeiket drámaiakká alakítsák át; hozzá szokván regényi módon fejleszteni a jellemet, legnehezebben akkor tagadhatják meg vérré vált szokásokat, midőn saját regényök befolyása alatt állanak. Általában mindenkinek azt ta nácsoljuk, hogy ha regényt vesz drámája alapjául, egészen tetszése szerint bánjék vele, tekintse tárgynak, melyet épen oly szabadon, sőt szabadabban alakíthatni, mint a hagyományt és történelmi adatokat. Csak így lehet jó drámát írni regényekből, kivált az újabb kor regényeiből s ily szempontból nem mindig szükséges az egész regényt felölelni. Lehet, hogy csak egy pár főszemélyre vagy eseményre van az embernek szüksége, csak a cselekvény egyik szálára, vagy épen valamelyik episodra. Minden attól függ, vajon a regény minő drámai conceptiora ihli a drámaírót, mert hogy itt két külön és eredeti műről van szó, a fennebbiek után mondanunk is fölösleges.

Némethy nem írt külön és eredeti művet, csak dramatizálta Hugo regényét, vagy jobban mondva scenirozta. Ezért mondottuk, hogy ez nem költői mű, csak csinálmány bár elég ügyes csinálmány. Minden esetre Némethy színpadi jártasságának nem épen mindennapi jelét adta. Óhajtottuk volna, hogy más regényt válaszszon. Az irányregények legkevésbbé valók drámai compositióra s Hugo e részletekben kitünő, de egészben véve elhibázott regényéből tehetségesb drámaíró sem igen alkothatott volna valami jeles művet. Némethyt egy pár lap nemcsak lelketlen feldolgozónak nevezi, hanem még a szinpadra való alkalmazás ügyességét is megtagadja tőle. Mi nem tartjuk ugyan e drámát költői műnek, de a színpadi jártasságon kívül még valami egyebet is méltánylunk benne, mi elkerülte kritikusaink figyelmét, kik nagyon engedékenyek Hugo irányában, mert nagy költő s igen szigoruan itélik meg Némethyt, mert csak ügyes scenirozó. Hugo regénye szenvedélyes polemia a társadalom ellen; benne a támadó syllogismusok lánczolatát oly események vagy jellemek képezik, melyek nagyrészt vagy kivételesek vagy nem épen valószínűek. De a valószínűtlenséget nagy ékesszólás támogatja. Némethy átvette a regény egész főcselekvényét, sőt a mellékcselekvényekből is egyet-mást, mit bátran kihagyhatott volna, de az egész regény irányát vagy nem értette, vagy nem akarta érteni, teljességgel nem törekedett arra, hogy az irányt kitüntesse. Hugo ékesszólása sem bájolta el, minél kevesebbet vett át színművébe. A cselekvény a regényben és drámában egy ugyan, de a dráma Valjeanja nem úgy tűnik föl, mint a társadalom áldozata s izgatás a társadalmi intézmények ellen.

A színmű Valjeanja inkább oly hatást tesz a nézőkre, mintha a bűn vagy tévedés a javulás után is folytatná nemezisét, s bár az ég megbocsát a tévedt- vagy bűnösnek, de az események véletlene, az emberek szenvedélyei előidézik a kikerülhetlen visszatorlást. Szóval a scenirozás és scenirozó közönye a regény iránya iránt, a cselekvény összes hatásának némi más színezetet adtak. S ezt nekünk már csak azért is méltánylanunk kell, mert nem vagyunk nagy barátjai Hugo társadalmi elméleteinek.