AZ ERDŐ SZÉPE.

Dráma 5 felvonásban. Irta Feuillet Octáv. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1865 november 19-én.

Feuillet Octáv nem tarthat igényt ily várakozásra és reményre. Régi ismerősünk, nem először lép fel, azonban a türelmes hangulat, melybe beleringattuk magunkat, inkább védelmére készt, mint gáncsolására. Feuillet tehetséges regényiró, s mint ilyen lépett a drámairói pályára. Csoda-e, hogy kevés tisztelettel viseltetik a drámai forma iránt, mely nem kedveli a regény detailrajzát, sőt épen nagy vonásokat és gyors cselekvényt kiván. Aztán Feuillet rendesen tárgyát előbb regénynyé dolgozza fel, s ha tetszést nyer, csak akkor alakitja drámává? Csoda-e, ha a eetailrajzból kivetkőzött regény még nem válik drámává, ha csak egy pár oly részletben mutat fel drámai mozzanatokat, melyek a regényben is drámaiak voltak? Bizonyára mindez természetes, valamint az is, hogy mig az iró kettős nyereséget préselhet ki ugyan egy tárgyból, nem fog felhagyni vele s bármit beszéljen az idealista kritika, egyaránt zsebredugja a regény tiszteletdiját s a dráma tantièmét. A franczia uj dráma e drámaitlan hajlamának csak a kormány vethetne véget, ha megtiltaná a regényiróknak a drámairást, vagy legalább azt, hogy saját regényeikből drámát irhassanak, azonban a franczia kormány sokkal szabadelvübb, sokkal inkább tiszteli az egyéni jogot, a gondolat szabadságát, mintsem ily zsarnoki rendszabályra szánhassa el magát. Feuillet a valódi tragikumot vagy komikumot épen oly kevésre becsüli, mint sok más társa Francziaországban. Nem emlékszem, hogy egyetlenegy tiszta tragédiát, vagy vigjátékot is irt volna. Az érzékeny drámát kedveli, mely jól végződik; hőse majd sohasem bukik meg, hanem majd mindig megtér. Mintha a franczia drámaköltészetet Kotzebue és Iffland szelleme szállotta volna meg, mintegy boszuló viszonzásul a franczia klasszikai dráma igájának, mely alatt Németország oly sokáig szenvedett. Csodálatos! a restauratio és a juliusi trón idejében, a béke árnya alatt, a franczia dráma kedvelte az erős felindulást, sőt a borzalmast is: most a forradalom és háboruk benyomása közt óhajtja az érzelmes nyugalmat, az idylli hangulatot. De mégsem csodálatos. A tiszta tragikum és komikum erkölcsi mély meggyőződéseket kiván s bár Francziaország tizenöt év alatt sokat nyert, de abból, mit I-ső Napoleon ideolog szellemnek nevezett, sokat veszitett, pedig ez táplálja a költészetet költőben és közönségben egyaránt. Épen azért természetes, hogy Feuillet oly drámákat igyekszik irni, melyek a közizlésnek leginkább megfelelnek. Emellett ő az udvar kegyelt költője, a ki kénytelen a hivatalos lapok vezérczikkeit drámáiba szőni s oly cselekvényeket gondolni ki, melyek bizonyos irányokat népszerüsitsenek. Feuillet kitünő tehetségü iró, de helyzete olyan, hogy gyönge drámairóvá kell válnia. Hibái helyzetéből s nem tehetségéből folynak s azt épen nem vehetni rossz neven tőle, hogy többre becsüli az udvar kegyét, mint a kritika bókjait s inkább szereti a szerencsét, mint a halhatatlanságot. Jelen drámájának hibái is mind helyzetéből folynak, legfeljebb csak azt róhatni meg, hogy ez uj drámájában helyzete kényszerüségének inkább alávetette magát, mint a régebbiekben. E drámáját is alkalmasint regényből irta, vagy regénynek gondolta. Egy franczia marquis és egy gyáros-családot rajzol, melyek egy bretagnei faluban élnek és egymást ki nem állhatják. A marquis szegényedik, a gyáros gazdagodik, amaz aristrocratia képviselője, emez a democratiáé. E két család hanyatlását és emelkedését, torzsalkodását és kibékülését mily könnyen lehetett volna keresztülszőni a regény detailrajzán. Megismerkedtünk volna az emberekkel és viszonyokkal s megértettük volna talán azt is, hogy a marquis kevély testvére hogyan szeret bele a gyárosba, a kit alig ismer és megvet, a marquis pedig a gyáros testvérébe, kit oly neveletlennek talál; igy az előttünk folyó drámai cselekvényből bajosan okosodhatunk ki. Ime a regényi elemek drámaiatlan nyomása! A tragikumnak érzékenységbe és megtérésbe fulladása is nagy mértékben jellemzi e drámát. Egy aristocrata bukása, ki nem akar megalkudni az ujabb kor szellemével, küzd ellene erényei nemességével, előitéletei szenvedélyességével, megható és tanulságos lehet egyaránt. De ha az aristocrata csak azért békül ki a democratiával, mert elpazarolta vagyonát, mert szegénységre jutott, mert demcorata jóltevője segélyére szorult, kinek hugát el is veszi vagyonával együtt, ez nevetséges. A jó Scribe bizonyára vigjátékot csinált volna e tárgyból, nevetségessé tette volna az aristocratát, ki megveti a polgárságot, de szereti vagyonát, kigunyolta volna a democratát, ki gyülöli az aristocratiát, de nem élhet, ha nem marquise lesz a nője. Ily feldolgozás illenék e tárgyhoz, nem pedig holmi Kotzebue-féle érzékenykedés. Talán Feuillet tudta volna ezt igy is feldolgozni, de helyzete nem engedte. Neki egy csoport vezérczikket kellett beleszőni az aristocratiáról és a democratiáról s hirdetni mint kormányparancsot: «Szegényedő franczia aristocraták, vegyétek el a gazdag polgárok leányait, gazdagodó democraták, házasodjatok az aristocratiába, s mindketten támogassátok a kormányt.»