STUART MÁRIA.

Irta Schiller. Forditotta Szenvey József. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1865 november 8-án.

Egy uj szinésznő és franczia uj szinmü voltak a közelebbi két hét drámai ujdonságai. Nagy közönség gyült fel mindkettőre, taps is volt elég, talán kelleténél is több. Most már nem volna egyéb hátra, mint megbirálni mindkettőt. De miért birálni egy még kezdő szinésznőt, miért bonczolgatni egy már ismert franczia drámairó müvét, midőn annyi minden birálat nélkül suhan át irodalmi, sőt politikai életünkben is? Rendesen megbiráljuk a drámákat, de nagyrészt hallgatunk az irodalom másszemü termékeiről. Szigoru szemle alá veszszük a szinész jatékát, de a magyar politikai szinpad szereplőivel csak kivételkép foglalkozunk. Im most is öt-hatszáznál több szereplő lépett föl; mennyi beszédet hallunk, programmot olvasunk s mégis egyikre sem pazarlunk annyi analysist, a mennyit egy kis egyfelvonásos vigjátéktól sem szoktunk sajnálni. A drámairót keményen megleczkézzük, ha más czélt ér el, mint a melyet maga elé tüzött: de azt szó nélkül hagyjuk, ha valamelyik követjelölt a Lajtán inneni és tuli országok érdekeinek ellenkezését mutogatván, épen csak azokat az édekeket emliti, melyek legkönnyebben kiegyenlithetők. A szinészben megrójuk, ha nem tudja szerepét, ha elvéti az értelem vagy indulat hangsulyát: a követjelöltek összebeszélhetnek mindent, eltürjük, ha egyik esetenkénti érintkezés helyett esetlegest mond, a másik pedig, midőn bizonyos ügyek közösséget akarja kiemelni, had- és békejogot emleget, melyek tulajonkép fejedelmi jogok. A drámiróban kigunyoljuk a dagályt, a természetellenes képeket: a követjelöltek dagálya és rossz hasonlatai iránt gyöngéd tisztelettel viseltetünk s nem bánjuk, ha veszélyes betegségben sínlődő emberről beszélnek, ki a patikai kontó miatti aggodalmában nem meri gyógyittatni magát, vagy ellentétes evezőjü hajóról, mely legbiztosabban eléri a révet. A szinészt hibáztatjuk, ha tehetsegéhez nem illő szerepben lép föl, vagy ha untalan kiesik szerepéből: a követjelölttől nem vesszük rossz néven, ha akár Móze szerepében izetlenkedik, vagy ha követelő kevélységét sehogysem tudja eltakarni a szerénység palástjával. A drámairót csaknem üldözzük valahányszor nem müvészi eszközzel vadászsza a hatást s költőből szemfényvesztővé válik: a követjelölt kiméletre tarthat számot, még akkor is, ha teljesithetlen igéretekkel lelkesiti választóit; ha az elemi csapások által előidézett inség ellen is törvénynyel akarja biztositani az országot; ha minden indirect adót a magyar nép szellemével megférhetetlennek nyilatkoztat; ha annyi mindent igér, mennyit a legnagyobb ország budgetje sem bir el s mégis az adó leszállithatását erősiti. A kezdő szinészt szigoruan itöljük meg: a politikai pályára először is követjelöltként föllépett kezdő politikus iránt türelmesek vagyunk s azt sem kérdjük: adta-e tehetségének, jártasságának, vagy politikai jellemének valami bizonyságát a köz élet vagy irodalom terén? Oh boldogtalan drámairók és szinészek, kiket mindenki birál s mégsem tudtok nagy müvészekké válni! Oh boldog követjelöltek, kiket senki sem birál s mégis politikai notalibilitásokká emelkedhettek!

A politikai élet ez annyira kritikus s mégis kritikátlan napjaiban vajon helyes-e, hogy egyedül csak a szinkritikus kivánjon valóságos kritikus lenni? Vajon nem illő-e, hogy tanuljon egy kis türelmet, elnézést és kiméletet a polítikai kritika közlönyeiből? Vajon, ha a művé szeti dolgokban szigoruan járunk el s a politikaiakban enyhén, nem azt fogja-e hinni rólunk a külföld, hogy a művészetben haladunk, de politikai müveltségünk hanyatlóban? Kár volna ily igazságtalan itéletre bárkinek is ürügyet szolgátatni. Jó lesz, ha a szinkritikus leszáll triposzáról s türelmes és elnéző igyekszik lenni. Részemről megkisérlem s ha netalán nem sikerülne, ha kiesném szerepemből, szol gáljon ment ségemül, hogy nem akaratomon, hanem természetemen mult. Olvasóim bizonyosan megbocsátják; a kik annyi beszédet és programmot türelemmel végigolvastak, talán nem lesz nehéz megemészleniök ráadásul egy nem épen sikerült szinkritikát is.

Bognár Adél Stuart Mária szerepében első kisérletét tette a nemzeti szinpadon. Némely lap már előlegesen ugy mutatta be e kezdő szinésznőt, mint a tragikai muzsa rendkivüli kegyenczét. Nem szoktunk az ily előleges dicsérgetésnek hinni, de most az egyszer nem csalódtunk. Termete valóban deli s majdnem vetekszik a Jókainééval. Hangjában sem csalódtunk annyiban, a mennyiben rekedt lévén, nem itélhetünk róla s igy remélhetni, hogy e tekintetben is igazolható lesz amaz előleges bemutatás. Nagyobb baj az, hogy szavalata egyhangu, hangsulyozása olykor hibás, arczjátéka nem változatos, hanem ez alkalmasint csak a gyakorlatlanság jele, melyen majd segit az idő. A müvészetben épen ugy nincs ugrás, mint a természetben, de a gyors fejlődést olykor remélhetni. Némelyek igen méltánylandónak találták, hogy kezdő szinésznő elfogultság nélkül, sok önmérséklettel játszott s egy pár érzékeny lyrai helyet bensőséggel fejezett ki, de hibáztatták, hogy a szenvedély egyetlen hangját sem hallatta s a tragikai páthosz teljesen hiányzott játékából. Ez igaz. De vajon az Athenaeum kora óta nem üldözi-e a magyar kritika az álpáthoszt oly szenvedélyesen, hogy végre a valódit is öszszetévesztette vele? Nem vezette-e félre kritikánk e tekintetben az ujabb szinészi nemzedéket s vajon most egy kezdő szinésznőt tegyünk felelőssé mindezért? Részemről ily igazságtalanságot nem követek el. Némelyek azt jegyzik meg, hogy Bognár Adél szerepének egyetlen oldalát sen emelte ki, s bár játszott volna kevesebb önmérséklettel, ejtett volna nagyobb hibákat, csak törekedett volna valami jellemet alkotni Stuart Máriából; a jellemalkotás a szinészet főfeladata, szavalni a szónok is tud, a mozdulat és taglejtés szep formáit a világfiak is könnyen elsajátitják, de hanggal szóval, arczczal, mozdulattal egy más élő személyt, egy egyént állitani elő, ez egyedül a szinész feladata s az ide való törekvést a kezdőnél is megvárhatni. De vajon oly könnyü-e Stuart Mária szerepe, vajon nem oka-e annak félig-meddig Schiller is, hogy e szerepet kész és kitünő szinésznők sem mindig ábrázolják eléggé találó felfogással. Stuart Mária hálás szerep, mert szenvedő nőt ábrázol a martirság gloriájában, de nem elég drámai és tragikai. Erzsébet sokkal drámaibb alak. Mária jelenetei, kivévén a kertit, mind szenvedőlegesek és sorsát a tragédia folyama alatt nem annyira maga vonja magára, mint inkább mások áldozata. Az előadásban valamivel drámaibbá és tragikaibbá kell tenni e szerepet, a költő által megadott, de eléggé ki nem emelt vonásokat erőteljesebben kiemelve és összhangzásba hozva. Ha a szinésznő csak egy szerencsétlen szenvedő s önmegadó nőt játszik benne, e különben annyira szép drámának csak árnyoldalára emlékezteti a nézőt. Éreznünk kell, hogy Mária szépségében valami démoni van, mely mind őt, mind környezetét az örvény felé vonja, hogy e nő egykor a szenvedély pillanatában nagy vétket követett el s a féktelen szenvedélyek most is csak nyugszanak benne, de ki nem aludtak. Minderre a Mortimerrel és Erzsébettel való jelenetei tág tért nyujtanak s még akkor is, midőn a vérpadra indul s Leicestert meglátja, a vallásos lemondás pillanatában is, föl kell ébrednie benne a szerelem szenvedélyének, hogy mintegy végküzdelmét ábrázolja. Szóval a szinésznőnek részvétet kell iránta fölkelteni, de bizonyos rejtélyes félelmet is. Azonban ily felfogást, ily ábrázolást nem igen várhatni egy kezdőtől, midőn a legjelesb német szinésznők is főleg érzelmes oldalról fogják föl e szerepet s először Rachel és Ristori mutatták meg a világnak a szép, a bűnös, a vezeklő és szenvedélyes Máriát. Bognár Adél második föllépte bizonyosan sikerültebb lesz, kivált ha oly szerepet választ, mely egyéniségéhez alkalmasb s könnyebben is felfogható. Azért e szerepből nem itéljük meg, hanem várunk és remélünk.