II.

Aesthetikai szempontból, a mennyire hibáztathatni Shakespearet e szinmű tárgyának választásáért, épen annyira dicsérhetni azt a módot, mely szerint azt feldolgozta.

Ha egyszer a tárgyon átestünk, el kell ismernünk, hogy azt csak így és nem máskép lehetett feldolgozni. Ha összehasonlitjuk Greene regéjét, mely a Téli rege alapjául szolgált, magával a drámával, egy pillanatra feltűnik, hogy Shakespeare épen úgy kizsákmányolta a tárgy minden drámai oldalát, mint folyvást szem előtt tartotta, hogy regét, népmesét dramatizál, melyet lehetetlen tragédiává vagy mélyebb tartalmú drámává alkotni, s melyet drámai formában sem lehet kivetkőztetni természetéből. Mindaz, a mit változtatott, kihagyott, megtartott, vagy hozzá toldott: épen úgy tanuskodik drámai ereje, mint tárgyilagossága mellett. Először is a regében Hermione (Greenenél Belaria) meghal, Leontes (Pandosto) belészeret feltalált leányába, s midőn ez kivilágosodik, kétségbeesésében megöli magát. Shakespeare mindezt megváltoztatta s az egész cselekvénynek szerencsés kifejlést adott. Érezte, hogy oly tárgyat, hol a véletlennek annyi szerep jut, hol úgyszólva két nemzedék hajtja végre a cselekvényt: lehetetlen oly egységbe hozni, oly bensőleg indokolni, a hogy a tragédia természete megkivánja.

A mű czime, a szenvedélyek nyilatkozása, a cselekvény menete, a felléptetett Idő monologja, részint előre sejtetik velünk, részint folyvást megerősítenek, hogy nem Othello, Macbeth, Coriolan óriás küzdelmével és katastrophájával akar hatni a költő.

Szorosan tárgyához alkalmazza a hangulatot, szövevényt és kifejlést. Greene regéjében a Leontes és Hermione gyászos története csak előjáték: a Perdita és Florizel (Greenenél Dorastus és Fauna) szerelmére és kalandjaira van fektetve a fősúly. Shakespeare e pontban lényegesen megváltoztatta a regét s épen ellenkező útat követett. Ő az előjátékra helyezte a fősúlyt, s a Florizel és Perdita történetét inkább kifejlésűl használta. E változtatás oka igen egyszerű. Leontes és Hermione története gazdag anyagot nyujt a drámai élet kifejtésére, míg ellenben a Florizel és Perditáé e tekintetben meglehetősen szegény. A regében annyira szereplő véletlen és kalandszerűvel is így bánt. Ott, a hol a szövevény benső folytonossága megengedte, vagy épen kivánta: lélektani erős motivumokat használt; a hol ez lehetetlen volt, követte a rege szellemét és meghagyta a véletlent vagy még jobban kiképezte.

Innen foly aztán az is, hogy a dráma nem játszik valamely határozott történeti korban. A költő az orosz czárt, a delphii oraculumot és Julio Romanót egy időben szerepelteti, a a régi pogány vallást és keresztyén szokásokat összezavarja és Csehországot tengerpartra helyezi.

Shakespeare e tudatlansága mennyi gúnymosolyt, éles megjegyzést vont már maga után. Még legnagyobb tisztelői sem igen merik e tudatlanság ellen védeni, s a mi legcsodálatosb, éles elméjű kritikusok, nagy tudományú nyomozók csak átsiklanak a Téli rege e történelmi és földirati tudatlanságain s legfeljebb azt jegyzik meg, hogy Csehország tenger mellett fekvését Greene regéjében is megtalálhatni. De vajon ez adat Shakespeare ellen bizonyít-e s az a megjegyzés hallgatag vád-e, hogy tudniillik Shakespearenek ki kellett volna javítani Greene botlását? Bárminő véleménynyel legyünk Shakespeare szorosan vett tudományos míveltségét illetőleg, annyi csaknem bizonyos, hogy e tudatlansági vád legkevésbbé illik a Téli regé-re. Hogy Shakespeare a delphii oraculum s a keresztyén pünkösdi népünnep kora közti különbséget tudta: kitetszik a római korszakból vett drámáiból, hol ilynemű botlásokat nem tapasztalunk. Hogy nevezetesebb drámáiban történelmi és földirati tévedéseket kevésbbé találhatni s leginkább csak olyakat, melyek a míveltebb angol közönséggel is közösek voltak, szintén a mellett bizonyít, hogy Csehországnak, mint tengermelléki tartománynak emlegetése nem folyt szükségkép tudatlanságból. Shakespeare népmesét, regét dolgozott fel, s vajon a népmese, a rege, sőt a monda is, mikor tisztelte a történelem és földirat tisztes tudományát? Nem zavar-e mindent össze, s a jelent nem játszsza-e át néha a multba? Olvassuk bármely nemzet népmeséit, mindenütt fogunk ily tudatlanságra találni, annyira, hogy nem nevezzük tudatlanságnak, hanem csak naivitásnak. S vajon műköltők, kik népmeséket dolgoznak föl, nem követnek-e el öntudatosan ily tudatlanságokat, hódolva a népmese szellemének? Hogy tovább ne menjünk, ott van Petőfi János vitéz-e. Vajon Petőfi ne tudta volna, hogy Törökország nem fekszik Francziaország mellett s több effélét? Vajon érdemli-e Shakespeare e földirati botlásáért azt a súlyos vádat, melyet minden iskolás gyerek, piperkőcz száján hord, ki tanult egy kis földiratot avagy épen Prágát is megjárta?

Szinészeink Csehország helyett Bithyniát mondottak s a szinlapon is ez volt írva. Úgy látszik, gyöngédségből megakarták kimélni Shakespearet némely mívelt ember hahotájától, a ki népmeséből akar földiratot tanulni. Tiszteljük az indokot, bár magára a tényre nem volt épen szükség. Bizonyára Shakespeare sok oly dolgot nem tudott, a mit most a kontár író is tud, hanem szerencsére sok oly egyebet tudott, mit most nem tudunk, úgy hogy semminemű büszke gúnymosoly nincs igazolva, s legkevésbbé a Téli regé-ben, hol Shakespeare tudatlansága tulajdonkép naivitás s magából a tárgyból foly.

Talán e nehány vonás is eléggé kiemeli, hogy a tárgyválasztást s a belőle folyó hátrányokat kivéve, mily művészileg alkotta Shakespeare e regét drámává. A jellemrajz még inkább bizonyítja ezt. Mily lélektani mélység, mily erő, mennyi drámaiság Leontes és Hermione rajzában. Mennyi élet a mellékszemélyekben. Mennyi bájt lehel Perdita, s az idylli jelenetek hatását mennyire emelik, élénkítik s átalában nem engedik édeskéssé fajulni a részint komikai, részint humoros alakok.

Hermione és Perdita nem vallanak szégyent Shakespeare legkitünőbb hölgy jellemei mellett se. Leontes méltó Shakespeare többi hallatlan teremtményeihez, melyek által tükröt tartott a természet elébe. Leontesben a féltékenység szenvedélyét rajzolja, épen mint Othellóban, de mily különbség a két szenvedély közt. S a szenvedély e különbsége mennyire megváltoztatja nemcsak a jellemrajzot, hanem magokat a helyzeteket is! Csak abban hasonlít e két szenvedély egymáshoz, hogy mindkettő féltékenysége becsületéből és becsületességéből foly.

Mint becsületes ember féltékeny becsületére, hiszi a mit mások mondanak, mert másokat is oly becsületeseknek hisz, mint saját magát. Mily könnyű a Jago játéka, kivált, ha ide veszszük Othello heves vérét és kétkedését saját férfiúi előnyeiben. S mennyire elősegíti szenvedélye kifejlődését egész környezete, maga Desdemona is, ki naivitása által éleszti férje gyanúját. Leontes féltékenysége képzelődés, egy rossz pillanat szeszélye, melyet az ellenmondáshoz nem szokott érzékenység, zsarnoki hajlam egész rögeszmévé érlelnek.

Sérti, hogy neje Polixenessel oly nyájasan beszél, eszébe jut, hogy a midőn neje kezét megkérte, az hónapokig váratott reá s ime most egyszerre mily nyájas egy idegenhez. Azt hiszi, hogy már rég viszonyban vannak egymással s csak ő nem vette észre. Vizsgálja gyermekét, s kétkedik, hogy saját vére lenne. Igy ébred föl féltékenysége, melyet senki sem szít, csak saját maga. Az egész udvar elakarja oszlatni gyanuját, de ezzel csak jobban megerősödik rögeszméje. Királyi természete nem tűri az ellenmondást, s ingerli, felbőszíti az a körülmény, hogy nem osztoznak gyanújában. Neki igazának kell lenni, ezt csak azért is megmutatja. Nem rohan megölni nejét, mint Othello ő király, ki elitéltetheti a hűtelent becsülete sérelme nélkül, neki az oraculum helyeslésére, törvényszéke itéletére van szüksége, s azt a fájdalmát, melyet nejének képzelt hűtlensége okoz, fölülmulja az az ingerült, lázas törekvés, hogy gyanuját, rögeszméjét igazolja a világ előtt.

E mellett Leontesben van némi gyávaság is, mely jól összehangzik gyanakodó természetével, s melyet a költő aztán is a harmadik felvonás végén fordulópontul használ. A féltékeny király egyik főembere által meg akarta mérgeztetni király társát, Polixenest; minthogy ez elárulja szándékát, még inkább megerősödik gyanujában s még eszeveszettebben rohan a maga útján, de midőn ez is neje ártatlanságát bizonyítja, fia halálát jósolja, ki aztán nem sokára meg is hal, erélye megtörik, többé nem száll szembe a sorssal, megadja magát s bűnbánó melancholiába sülyed. Kétségbeesése oly kevéssé az Othellóé, mint szenvedélye. Ugyanez áll Hermionéról is, ki semmiben se hasonlít Desdemonához, csak abban, hogy ő is egy féltékeny férj áldozata. Desdemona képzelődése élénk, érzései naivok. Megszeretve Othellót, tüstént szakít atyjával és követi kedvesét. Hermione sokat várat magára, míg elhatározza, hogy Leontesé legyen. Desdemona épen oly eszélytelen, mint Hermione eszélyes, ennek lényegében több a fenség, amazéban a kellem. Desdemona szerény együgyűségével ingerli férjét, Hermione büszkeségével. Mily meghatón nyilatkozik e fönséges büszkeség, midőn a törvényszék előtt áll s magát védi. Sértett nő és királyné egyszerre, a nő fájdalmát a királyné büszkeségét mérsékli de ím egyszerre csak az anyát látjuk magunk előtt, ki fia halála hírére összeomlik.

E jelenet szépségével vetekszik szoborjelenete is. Gyermeke nevében és feltalált gyermekéért bocsát meg férjének, s midőn előlép, mily megindító az a néhány szó, melyet férjéhez intéz. Perdita hasonmása anyjának, Hermione másodszor születve ifjúsága virágában. Mennyire rokon a többi pásztorleánynyal, s mennyire kiválik közülök. Királyleány pásztor ruhában, pásztorleány egy királynő emelkedettségével. A vendégekkel szemben mily nyájas, elmés affectatio nélkül. Szerelme Florizelhez mily egyszerű, igaz és mély s a sors csapásai alatt mennyi bátorságot, fönséget tanusít. Erről ismerünk Hermione leányára.

Egy ily művet lett volna kár lefordítani s előadni, mely fogyatkozásai mellett is annyi kincset rejt? E kincsek közül csak a ragyogóbbakra mutattam, de figyelmes olvasás, tüzetes analysis mennyi kincset emelhetne még ki ez annyira szegénynek állított műből, melyben Shakespeare gazdag ere szintén nem tagadja meg magát. Van-e ennyi azokban a híres művekben, melyeket oly hévvel fogad a közönség s egy pár hónap mulva egészen elfelejt? Részemről köszönetet szavazok az igazgatóságnak, hogy e szinművet szinpadra hozta s fényesen állította ki. Shakespeare el nem avul, s kevésbbé sikerült művei egyetlen jelenetében is több költőiség nyilatkozik, mint hogy egy közel eső példát hozzak fel, a Sardou Ideges-eiben, mely oly nagy hatást tett szinpadunkon, s melyet napi sajtónk nem épen megérdemelt magasztalásban részesít. Igaz, az Ideges-eket nagyon jól adták színészeink, a Téli regé-t pedig igen rosszúl.

De mit bizonyít ez? Azt, hogy ne hibáztassuk a szinészek helyett a költőt, s ne dicsértük miattok ismét csak a költőt.