ÁRMÁNY ÉS SZERELEM.

Szomorújáték 5 felvonásban. Irta Schiller, fordította Szenvey József. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1865 márczius 13-án.

Az olvasó észrevehette, hogy e rovat inkább csak a drámák birálatával foglalkozik s az előadásról rendesen hallgat. Nem annyira elvből történik ez, mint inkább szükségből, a nehézségek miatt. Az ember alig győzi az uj szinművek birálatát is, hátha még az előadásba is belé bocsátkoznék! E lap egész tárczája szinbirálatokkal telnék meg, mi se a szerkesztőnek nincs inyére, se az olvasó nem óhajtja. Lehetne ugyan könnyebb végénél fogni a dolgot s oly birálatokkal szolgálni az olvasónak, melyek lapjainkban annyira divatosak, például: a két főszerepet Lendvay és Lendvayné gonddal és szorgalommal adták, de mindkettőben kevés a természetesség és igazi mélység; Jókainé és Tóth művészien játszottak; Komáromy egyhanguságával untatott, – hanem hogy mi haszon van az ily birálatokban: teljességgel nem érthetni. Legfeljebb tarkítja a lapot, s a szinbiráló azzal dicsekedhetik, hogy ő minden előadásról ir és gyorsan, mi mind igen szép dolog lehet, de, fájdalom, semmi közük a dramaturgiával. A kritika feladata bonczolni, s vajon nem nehezebb-e a színmű előadását bonczolni, mint magát a színművet? A színművészet elmélete távolról sincs oly határozottan megállapítva, mint a drámai költészeté; de ha megvolna is, maga a boczolat tárgya áll-e előttünk oly állandóan, oly biztosan, mint mikor drámát birálunk? A költő műve ki van nyomtatva, vagy megtalálhatni kéziratban s egész kényelemmel és gonddal vizsgálhatjuk. A szinész műve az idő pillanataival elrepül, s kinek van oly hű és élénk emlékező tehetsége, hogy másnap egy előadás minden árnyalatát, a szinész minden hangját, mozdulatát, arczkifejezését lelkében visszavarázsolhassa s minden oldalról biztosan bonczolhassa. A kritikában, mint minden emberi dologban, a legjobb akarat mellett is tévedhetni, de a szinkritikában már maga a helyzet oly örvényeket teremt, hogy a legösszpontosítottabb figyelem s a legélénkebb emlékező tehetség is alig képes kikerülni. E mellett egy szini előadás szépségei vagy hibái egyrészt olyanok, melyeket nagyon bajos, majdnem lehetetlen, elég szabatosan és élénken feltüntetni. Valamely szerep felfogásáról ugyan sok érdekest és tanulságot irhatni össze, a siker vagy fogyatkozás feltünőbb pontjait kiemelhetni vagy megróhatni, de a szavalat, arcz- és tagjáték számtalan mozzanatait méltányolva vagy hibáztatva az olvasó elébe varázslani, oly fáradságos munka, hogy még akkor sem igen vállalkoznék reá valaki, ha a nehézségeket minden oldalról legyőzhetné.

Ide járul még a szinészek érzékenysége, kik nem minden ok nélkül sokkal érzékenyebbek a költőknél. Részemről sohasem tudtam megfogni a költők, az irók érzekenységét szemben a kritikával. A kritika vagy igazságos, vagy igazságtalan, vagy pedig a kettő vegyítéke. Az egészben vagy részben igazságtalan kritika ellenében czáfolatul mindig ott az iró műve. Az olvasó itél, oly olvasó, kinek elég itélőtehetsége és izlése van, mert a gyönge itéletü és izléstelen olvasó tetszését egy önérző iró se ohajthatja. Az iró nyugodtan várhatja a közönség itéletét, vagy a körülmények szerint megvetheti ezt is, ott van számára az utókor, évtizedek, sőt századok itélete. Műve, ha csakugyan sokat ér, paizsként fedezi a kritika és közönség igaztalanságai ellen. De épen az szokott fájni a kritikában, a mi igaz. Megengedem, értem, de ennek nem a kritika az oka, hanem az iró, s ezen a csapáson előbb-utóbb át kell esnie még akkor is, ha a kritika hallgatna. Egészen más a szinész helyzete. Az ő műve nem marad fenn, összeomlik azon pillanatban, melyben bevégzi. Nem igazolhatja őt szemben a kritikával. Igaz ugyan, hogy a szinész minden este ujra teremti művét, de az nem egészen az lesz, a mi volt, sokszor rosszabb vagy jobb, de nagyon ritkán ugyanaz. A közönség, mely játékáról kritikát olvas, sok részben nem egy azzal, mely ugyanazon este látta, s köztök a legfigyelmesebb sem tehet oly biztos összehasonlítást, mint a költői mű kritikájával. A szinész műve nem marad az utókorra, jelenhez van kötve, nem ő éli tul a kritikát, hanem a kritika őt. Még más tekintetben is roszabb helyzete az irónál. Az iró akkor ir, ha kedve tartja, akkor adja ki művét, midőn megtehette rajta a végleges simitást is. A szinésznek játszani kell, ha nincs is egészen készen művével, akkor is, ha phantasiája kifáradt, s kedélye megzavarva. A kritika, a közönség nem tartozik erről semmit tudni. Az iró szembeszállhat közönségével s diadalmaskodhatik felette, a szinész kevésbbé. Tetszése, tapsai képezik egész dicsőségét. S e tapsok éltetik, fokozzák lelkesülését. A gunymosoly, sziszegés, avagy csak a hideg fogadtatás is, kioltják lelkesülését, mert épen az alkotás perczében zavarják meg, mi az irónál sohasem történhetik. Aztán a szinész folyvást és közvetlenül állván a közönség előtt s csak a jelenhez levén kötve, ambitiója könnyen hajlik a hiuság felé, s hiusága sokkal inkább fejlődhetik egész betegséggé, mint az irónál. Szóval a szinész érzékenyebb minden művésznél, s a kritikusnak vele szemben sokkal kellemetlenebb helyzete van, mint bárkivel, a mennyiben el kell ismernie, hogy érzékenységének van némi alapja is.

Ime az okok és nehézségek, melyek miatt az olvasó ritkábban találkozik e rovatban a szinészek játéka birálatával, mint a drámákéval, vagy ha igen, az nem oly részletes, mint a drámáké. Azonban, ha a körülmények engedik, ezután talán többször szolgálhatunk ezzel is, kivált az előadás oly pontjait illetőleg, melyeket biztosabban – s tegyük hozzá – könnyebben bonczolhatni. Az Ármány és Szerelem előadása több ily pontot nyujt, nemcsak azért, mert sokszor látta s jól ismerheti az ember, hanem azért is, mert a szinésznek elég tere van kitüntetni tehetségét. Divat ugyan Schiller e művét lenézni, s valóban e műnek vannak nagy hibái is, de az is bizonyos, hogy a németek ez óta sem irtak ennél jobb, ugynevezett polgári drámát, s a szinpadunkon annyira divatos ily faju műveket, mint Montjoy és társai, messze fölülmulja. Mindenesetre a szinésznek elég anyagot nyujt az alkotásra, s nem egy kitünő szinész és szinésznő vivott e szerepekben már koszorut. Hiszen nálunk s, hogy többeket ne emlitsünk, az id. Lendvai Ferdinandja és Szentpétery Müllere a régi közönség emlékei közé tartoznak.

Ferdinandot Lendvai játszta, Luizát Lendvainé. Lendvai a két első felvonásban sok tekintetben meglepő volt. Nem egy szinész állásán, járásán s tagjátékán vehetni azt észre, hogy valamelyik tagja tulnyomólag játszik, előtérbe nyomul és sokszor épen ugy megzavarja a mozgás öszhangzatos szépségét, mint gátolja a szenvedélyek erősb nyilatkozatát, midőn a mozgás öszhangja felbomlik ugyan, de a szenvedély nyomása alatt és természete szerint, s a kellem formái helyett a fönségéit veszi föl. Némelyik szinésznél a kéz játszik, a másiknál a nyak, harmadiknál a derék s igy tovább. Lendvainál a lábé a fő szerep, s némikép a nyaké, kivált ha nyakkendőjét nagy csokorra kötheti, mit, ugy látszik, igen kedvel. Ha Lendvai elfeledkezik magáról, lába oly erőt vesz egész testén, hogy az mintegy alakja képviselőjévé válik. Egy tagnak ily kiváló játéka folyhat a természetből, folyhat a megszokásból, de szükség, hogy a szinész minden erélyét összeszedje mérsékletére, lassanként elnyomja, s a mozgás öszhangjának kellemét kivivni birja. Lendvai eddig nem igen törekedett ide, de ugy látszik, hogy immár kezd, legalább e mű két felvonásában lába épen nem zavarta meg különben deli alakja mozgását. Lehet, hogy erre sokat tett az is, hogy Ferdinánd, őrnagyi rangjához hiven, kissé katonásan tartotta magát, lehet, hogy az öltözet is segítette, de ez nem változtat a dolgon. Lendvai erőt vett egyik hibáján, s óhajtandó, hogy máskor is, a külső és belső eszközök segélyével mindinkább igyekezzék legyőzni lába zsarnokságát. Kár, hogy a három utolsó felvonásban ismét erőt vett rajta a lábjáték, kivált az utolsóban, a halál jelenetében. Azonban hagyján, kezdetnek elég volt, s megérdemli a méltánylatot. Vajha ezt lehetne mondani Lendvainéról is, kinek szintén van ilynemű hibája. Nála a tagjátékban a fő lép előtérbe, melyet akaratlanul is igen sokszor megráz. A felindultabb helyeken fejének gyakori, bár változatos rázása annyira előtérbe nyomul, hogy uralkodik a kéz, derék s az egész test játékán. Nem tagadhatni, hogy e főrázás néha kellemes, csakhogy, az a baj, nem minden helyzethez való, s modorrá válik. Egyébiránt Lendvainét e szerepben nem kivánjuk birálni. Sokszor láttuk őt sokkal jobban játszani, mint ma este. Talán szükségből játszott, talán eléggé el sem készülhetett reá, talán nem is egészen neki való e szerep. Volt ugyan egy pár sikerültebb helye, de mindent összevéve nem tudott mélyebben hatni.

Lendvai más tekintetben is kitünt. Jól kiemelte Ferdinand ifju tüzét, nemes daczát szemben a társadalmi és családi viszonyokkal, a nélkül, hogy tulzásba esett volna. Nem igen hallottunk tőle oly bensőség nélküli kiáltásokat, minőket máskor nem egyszer hallottunk. Kivált az a jelenete, midőn atyjával összetüz, igen sikerült, kivált benső küzdése egész a kitörésig. Luizával való jelenetei már kevésbbé voltak sikerültek. A szerelem olvadékony ércze nem csendült meg szavaiban elég varázszsal, néha egészen hiányzott. Mindjárt az első jelenetben, midőn belépett s igy szólott: «Te halavány vagy, Luiza?» inkább a csodálkozás és szokásos részvét hangját hallatá, s nem tudta szerelembe olvasztani. Aztán e kérdést változatos arczjátéknak kellett volna megelőzni, mire maga a költő utasítja a szinészt, midőn zárjel közt azt mondja: Feléje rohan s előtte megáll, – egy ideig némán néznek egymásra. A rohanás, a viszontlátás öröme, a vágy heve, a megállás, a megütközés, a néma rátekintés, a részvét, fájdalmas sejtelem és szerelem összeolvadása az, mi a fennebbi szavakban tör ki. Legelhibázottabb volt a haldoklási jelenet. Meghalni nehéz, életben és szinpadon egyaránt, de nagy hiba, ha a szinpadon ugy akarunk meghalni, mint a hogy az életben szoktak az emberek. A testi fájdalom, a testi megsemmisülés rajza csak annyiban tárgya a szinművészetnek és költészetnek, a mennyiben lelkiállapotot tüntet fel általa. Az életben hány ember hal meg öntudatlan állapotban, drámában, szinpadon ez soha nem történhetik. Már e körülmény mutatja, hogy itt a szelleminek kell előtérbe nyomulni és teljes erővel uralkodni a testen. A halált soha sem szabad a szinésznek realis oldalról felfogni s oly hűségre törekedni, mely az orvosok tetszését megnyerje. Fő a lélekallapot, s a testnek ehhez kell magát szabni a megsemmisülés pillanatában is, nem megfordítva, s kerülni mindazt, mi amannak kifejezését gátolhatná vagy zavarná. Lendvai nem realisticus oldalról fogta fel a haldoklási jelenetet, de vegyített beléje egy realis vonás is, s az utolsó mozzanatban nem tudta kiemelni a szellemit. A kirivó realis vonás az, hogy egyszer hasához kapott, a méreg hatását kivánván kifejezni. A méreg hatását nem lehet-e máskép kifejezni, megrázkodással, a mellhez kapással, miért épen a hashoz kapni, ha mindjárt az orvosok azt tartanák is hűnek. Az utolsó mozzanatban Lendvai csak az összeomlott, gyöngülő, töredezett hangon beszélő Ferdinandot igyekezett ábrázolni, s nem egyszersmind azt, kinek a költő ezt adja ajkára: «Luiza, Luiza megyek. Isten veletek, hagyjatok engem, ez oltárnál meghalni». A Ferdinand halála az utolsó perczben már öröm, hogy Luizával egyesülhet, a halál fájdalmán a lélek diadala. Ezt kell kifejezni az arcznak, a lélek, a szenvedély hangnyomatának kell uralkodni a testi szerv töredezett hangjában.

Lady Milfordot Jókainé játszta. E szerep nemcsak egyik kiválóbb alak a műben, hanem alkalmasint a legsikerültebb is. Igaz, hogy a dráma könnyen el lehetne nélküle, de mennyivel erőteljesb rajz a Luizáénál. Schiller óta hányszor léptették föl a drámairók a courtisannet, védve, rehabilitálva, dicsőitve s mily messze maradtak a sentimentalisnak, abstractnak gunyolt német költő egyszerű és természetes felfogásától. Schiller drámai érdeket ébreszt lady Milford iránt, de nem igyekszik se dicsőíteni, se rehabitálni. A herczeg kedvese unatkozik és utálja helyzetét, oly férfiut óhajt, kit becsülhessen s ki őt is becsülje. Örömest beleegyezik az udvari cselszövénybe, mely őt férjhez akarja adni, mert szive is hajlik a választott férjhez.

S ime e férfiu megvetést dob szemei közé, nemcsak a nyakára tolt jegyest alázza meg benne, hanem a nőt is. A ki oly dőrén becsültetést ohajtott, a ki a tiszta szerelemre hitte magát méltónak, melyet örökre eljátszott, most érzi legérzékenyebben megalázott helyzetét, erkölcsi semmiségét. Mély fölindulásában menti magát és részvétet ébreszt épen ugy Ferdinandban, mint a nézőkben. Már nem remél többé szerelmet, de attól büszkesége visszariad, hogy az udvar, a világ előtt is megaláztatást szenvedjen. Ferdinandnak névvel kell őt megajándékozni, szerelem nélkül is. De e büszkeség is megaláztatást szenved, és vetélytársnőjétől, egy egyszerű, ártatlan leánytól. A szerelem válik a kaczér nő nemesisévé, s büszkeségét az ártatlanság töri meg. Minden vágyát lemondásba temeti s a vallás vigasztalásába menekül.

Mi más mindez, mint a franczia demi-monde-féle drámák tragikuma. Azonban e szerep nemcsak sikerültebb a többinél, de annyiban nehezebb is, a mennyiben valamivel complikáltabb. Itt több nemü s néha ellenkező indulatok küzdenek s az átmenetek gyorsak egyikből a másikba. Jókainé játékában jobbak voltak a részletek, mint az egész, nagy erővel fejezett ki nemcsak egyes mozzanatokat, hanem egy egész indulatot is, azonban a vegyitést nem mindenütt találta el s némely átmenetet mellőzött. Alakja, tartása és öltözete igen illett e szerephez. A vöröses szin, mely öltözetének jellemet adott, ugy látszik, nem történetből volt választva, hanem czélzatból. Jól eltalálta. Az öltözet szine épen ugy jellemezheti a személyt, mint befolyhat arra nézve, hogy a nézőben bizonyos hangulatot ébreszszen. Szinészeink öltözetöket sokkal jobban megválasztják a vigjátékokban, mint a tragédiákban; épen azért nem fölösleges Jókainé öltözetét méltányolnunk, annyival inkább, mert nálunk inkább csak a szép öltözetet szokták dicsérni s nem egyszersmind a jellemzőt is. Sajnáljuk, hogy mindjárt első jelenetét nem találhattuk oly sikerültnek, mint öltözetét. Nyugtalanságot fejezett ki, de nem rendkivüli, ugyszólva lázas nyugtalanságot. Sokkal jobb volt zavara, megdöbbenése, midőn Ferdinand belépett, s mindenek fölött kitünően sikerült az a rész, midőn elérzékenyülve, de méltósággal menti magát s mindinkább növekedő felindulásban tör ki.

Itt Jókainé elemében volt, mert ő inkább csak a nagy vonásokat emeli ki, ritkábban árnyal s néha annyira átengedi magát valamely felindulásnak, hogy egy másba nem könnyen siklik át. E jelenet végén is valami ilyest tapasztaltunk, midőn igy szól ott Ferdinandhoz: «Összeköttetésünkről már tartományszerte beszélnek. Minden szem, a guny minden nyila reám van szegezve. Meggyaláztatásom eltörölhetlen, ha a herczegnek egy jobbágya rólam lemond. Pörlekedjék ön atyjával, védje magát a mint lehet! Én mindent elkövetek, hogy czélhoz jussak». Ez a kihülés pillanata, a reflexió erőt vett az érzéseken. Büszkeségének ereje visszaadta nyugalmát; mintegy harczot izen Ferdinandnak és gyorsan távozik, hogy véget vessen minden vitának. Jókainé itt se elég büszke nyugalmat, se elég hideg határozottságot nem tüntetett föl s még az előbbi jelenet hatása alatt állott.

A negyedik felvonásban sem volt Jókainé játéka egyenlő, bár utolsó jelenete művészibb volt mindeniknél. Midőn találkozik Luizával, az urias és tettetett hidegséget találóan emelte ki, de nem egyszersmind a titkolt kiváncsiságot, meglepetést, boszus felindulást szemben vetélytársnőjével, holott mindez néha ki is tör belőle. Azonban az utolsó jelenet kárpotlást nyujtott e hiányokért. A megtört, lemondó, de önmagán vett győzelmében mintegy gyönyörködő lady Milford leginkább sikerült Jókainénak. Az a megvetés és guny, melylyel Kalbhoz szól, az az elhatározottság, mely erkölcsi erejét egészen visszaadja, az az önvádló elérzékenyülés, melylyel cselédeitől bucsuzik, s végre az a büszkeség és gyülölet, mely a herczegnek küldött izenetét oly hatásossá teszi, mind megelevenedtek Jókainé arczán, mozdulatain, szavalatában. S mégis volt valami Jókainé játékában, még a legsikerültebb helyeken is, mi éreztette a nézővel, hogy Jókainé többre képes. Némi kedvetlenséget vehetni észre rajta, mintha művészi ambitiója nem találna elég táplálékot. Talán szomoruan hat reá, hogy a magyar tragédia képviselői, kikkel egykor diadalait ünnepelte, majd mind kihaltak mellőle, hogy a közönség izlése egészen a modern franczia dráma felé fordult, mely nem igen nyujt neki szerepeket, hogy a régi művekre, melyekben nagyobb szerepei vannak, csekély közönség szokott begyülni, s a hirlapok, akár jól játszik, akár nem, csak egy obligat bókkal tisztelik meg. Ohajtjuk, hogy e kitünő művésznő ambitiója minden oldalról több táplálékot nyerjen, de egyszersmind meritsen önmagából is.

Tóthra épen nem lehet panasz, hogy művészi ambitiója apadoz: ellenkezőleg nőttön nő, sőt igen is megnőtt. Annyit beszélték a lapok, hogy ő nem is játszhatik rosszul, hogy roppant tanulmányt fordít szerepeire, hogy mindig és mindent művészien alakit, hogy immár megvetni látszik azt a szakmát, melyben valóban kitünő, és szivesebben fog olyanba, melyre kevésbbé vagy épen nincs hivatva. Ő jeles némely cselszövő és komikai szerepekben, igen kitünően ábrázol némely genrealakokat, de Richarddal, Leonteszszel, s több más ily szerepekkel csak fél sikerrel vagy épen siker nélkül birkózik. Azonban legyen elég ezt most csak érintenünk, s térjünk vissza oda, hogy Tóth valódi szerepkörét mintegy elhanyagolni látszik. Legalább mai játéka ezt mutatta. Nekünk ugy tetszett, mintha nem tartotta volna magához méltónak a Vurm szerepét. Lehetlen, hogy oly gondolkozó szinész, vagy a mint a bécsi magyar lap nevezi, a legnagyobb magyar szinész, ha valóban figyelmet fordít szerepére, észre ne vegye azt, hogy Vurm nemcsak a gonosz tett iránti előszeretetből szövi cselszövényét, hanem leginkább azon kettős indokból, hogy urának szolgálatot tehessen, s Luizát nőül vehesse, kit szeret, már ugy a hogy, de mégis szeret, a maga módja szerint. Tóth Vurm szerelmét sehol sem emelte ki, sőt nem is sejtette, pedig a költő még utasításaiban is czéloz reá. Például az első felvonás ötödik jelenetében, midőn Vurm dicséri Luiza szépségét, még pedig hévvel, midőn a jelenet végén jó kedvüleg meghajtja magát az elnök azon igéretére, hogy őt feleséghez segíti. Tóth egyik mozzanatot sem emelte ki; meghajlása pusztán szolgai alázat volt, melyet tulzott is, mert kétszer háromszor oly mélyen meghajolt, hogy nevetést idézett elő. Itt a jó kedvnek, a siker örömének kellett volna tulnyomónak lenni s a szolgai mély alázatnak annál kevésbbé volt helye, mert ha Vurm függ az elnöktől, az elnök is függ tőle mint büntársa, s ezt oly jól tudta Vurm, hogy a mű végén épen ennél fogva buktatja meg az elnököt. A harmadik felvonás végén Tóth oly némajátékot nem vett igénybe, mely Vurm belsőjét fölleplezve, érthetőbbé tette volna e jellemet. Midőn Luiza a kezeit megcsókolni s megkérni akaró Vurmot gunyosan visszautasítja, Tóth egy arczvonással, egy mozdulattal sem éreztette a megvetett szerelem dühét, melyet elnyomni igyekszik, hogy nyugodt maradhasson, inkább csak mosolyogni látszott a leány felindulásán. Szóval Tóth Vurm jellemét annyiban érthetlenné tette, a mennyiben egy minden indok nélküli gazembert állított elő. Ezt jól adta, de mi a Schiller Vurmját óhajtottuk volna látni. Egy szerepet sokfélekép lehet felfogni, de ha érthetlenné teszszük, az mindig hibás felfogás.

A többi szereplők ezek voltak: Komáromy (Walter), Szilágyi (Miller), Benedek (Kalb.) Komáromy nem arathatott sikert a kemény, zord jellemű elnök szerepében; őt természete, hangja, mozdulatai inkább a lágyabb, szelidebb jellemek ábrázolására teszik alkalmassá. Igazságtalanok volnánk, ha e szerepből itélnők meg. Szilágyi játékát sem akarjuk bonczolni, mert félünk, hogy igazságtalanok leszünk hozzá is. Miller határozottan az ő szerepköréhez tartozik ugyan, azonban valahányszor Szilágyit Szentpéteri fő szerepeiben látjuk játszani, hajlandók vagyunk kevesebbre becsülni játékát, mint a mennyit talán valóban ér. Lehet az az oka, hogy Szilágyi Szentpéteri némely külső fogásait eltanulta, mindjárt eszébe juttatja az embernek Szentpéterit, s ez emlék oly kedvezőtlen Szilágyira nézve, hogy könnyen elfogulttá teheti itéletünket. Egyébiránt vannak Szilágyinak oly szerepei is, melyekben semmi se zavarja élvezetünket, méltánylatunkat. Ilyen például Szigligeti Lelenczében a notárius szerepe, melyet Szilágyi igen jól játszik. Ő is mint szinészeink legtöbbje, némely genre szerepben legjobb. A genre uralkodik most drámában, szinészetben egyaránt, s átalában az ujabb szinészi nemzedék egészen ide szegődik. Benedeknek is ebben van főereje. Mai játékának nem volt valami feltünőbb fény- vagy árnyoldala. Csak egyetlen egy jelenetét kell élénken hibáztatnunk. Midőn Ferdinand rá támad, mellbe ragadja, vallatja, oly nevetségesen rángatózott, oly hahotára fakasztotta a közönséget, hogy Ferdinand jelenetének el kellett veszni, még akkor is, ha Lendvai valami rendkivül szépen játssza. Ha valaha, ilyenkor kell mérsékelni magát a szinésznek. A Ferdinand dühe a fő, s nem a Kalb félelme. Legfeljebb mosolyt idézhet elő, de azt is mi hamar el kellene nyomni a Ferdinand iránti részvétnek. E megjegyzés egyébiránt nemcsak Benedeket illeti, hanem szinészeink legtöbbjét is. Az ily jelenetek ritkán sikerülnek szinpadunkon s mindig a fennebbi ok miatt.