A BENOITON CSALÁD.

Vigjáték 5 felvonásban. Irta Sardou Victor, forditotta Csepregi Ferencz. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1866 május 16-án.

Sardou az ujabb franczia vigjátékirók között kétségkivül a legjelesebb tehetség, de nekünk ugy tetszik, hogy ez se neki, se a franczia költészetnek nem válik nagy dicsőségére. Semmi sem bizonyitja annyira a franczia költészet hanyatlását, mint az, hogy vigjátéka is hanyatlik. Ebben mindig kitünő volt a franczia, legkitünőbb az összes európai költészetben; másban az olasz, spanyol, angol és német mindig tudott hasonló vagy nagyobb költőt szembeállítani a francziával, de Molière minden vigjátékirót felülmul s általában a franczia vigjátékot egy nemzet költészete sem multa felül. Emlékezzünk csak vissza a franczia költészetnek 1848 előtti korszakára. Scribe nem állott egyedül, jeles társak környezték. Sokban gáncsolhattuk őket, de el kellett ismernünk bennök a találékonyság gazdagságát, az önkénytelen vidámságot, s a forma erős érzékét. Ideálismusok nem volt fennszárnyaló, a molièrei mélységet egyik sem közelitette meg, de nem hiányzott bennök se az eszmei tartalom, se a józan tapintat. Most mind ennek napról napra kevesebb nyomaira találhatni s valóban irigyelnünk kell azt a boldog együgyüséget, mely egy magyar tárczairóval a napokban azt mondatta: «Ha Sardounak ideje volna hozzá, kétségtelenül Molière volna.»

Mi most a franczia vigjáték? Egy csoport genreképnek cselekvénybe erőltetése benső organismus nélkül. A genreképek közül ezt, vagy amazt érdekesnek, hűnek találhatod, de a valódi drámai cselekvényt hiában fogod keresni. Régebben ha semmi egyéb nem volt is francia vigjátékban, a fejlődő és kerek cselekvény soha sem hiányzott. A drámai formát, mint a hatás egyik főeszközét mindenki tiszteletben tartá, Sardou ezt becsüli legkevesebbre. E legujabb vigjátékának legalább is két felvonását veszi igénybe az expositiv, s csak a harmadikban kezdődik a bonyolódás. S ez még nem elég. A két első felvonás alatt azt hiszszük, hogy a mű hőse Champrosé marquis, ki házasodni indul a világba, s kit Clotilde barátnője bevezet a Benoiton családba. Benoiton egy meggazdagodott gyáros, kinek három leánya s két fia van. A leányok legnagyobbika Mártha férjnél van, a más kettő Jeanne és Camilla hajadonok. Mindenik fényüző s az ujabban lábra kapott hóbortos divat bolondja. Anyjok nem gondol velök és sohasem ül otthon. A két fiu közül a 10–12 éves Fanchonnak gyermekjátéka is speculatio, a nagyobbik Theodul pedig egy korhely diákocska. Ide járul még a család ismerőse, Adolphine, egy agg szűz, ki festi magát, czifrán és izléstelenül öltözködik; továbbá két gavallér, Stephen, Benoiton unokaöcscse, ki Camillának udvarol, Formichel Pendent, ki pénzeért Jeannet akarná elvenni. A két első felvonás leginkább azzal telik el, hogy személyeit a szerző széltiben-hosszában bemutatja, mintha nem is drámát, hanem regény akarna irni. A szinpadon, épen mint az utczán nagy sürgés-forgás, de a cselekvény áll, nem halad. Látunk egy csoport csodásnál csodásb női öltözéket, de a jellemek fejlődését hiába várjuk. E két első felvonás oly képhez hasonlit, melynek nincs háttere, minden előtérben van, s a legkiáltóbb szinek vegyitvék össze. Ha valami kiemelkedik, az leginkább az a körülmény, hogy Champrosének megtetszik Jeanne s minden arra mutat, hogy ők fogják képezni a cselekvény központját.

Azonban várakozásunkban csalatkoznunk kell. A harmadik felvonásban az egész cselekvény Benoiton nagyobbik leánya, Mártha és férje, Didier közül kezd forogni. E jó ember egészen üzletének él, hogy családjának minél fényesebb jövőt biztositson. Elhanyagolja nejét, ki ugyan nem keres udvarlót, de vadászsza a mulatságot, pazarol és bolondja a divatnak. Végre Didier Clotilde figyelmeztetésére megbánja, hogy oly keveset foglalkozott családjával, s egy pár órát szentel nejének. Először is összevesznek. Mártha nem akar felhagyni a divatkorsággal, Didier megtiltja neki bizonyos szörnyű drága csipkeszegélyzet megvásárlását. Mártha azért is megveszi. A férj dühbe jő, s mert nem tudhatja, hogy neje honnan kapott reá pénzt, gyanakodni kezd Champroséra. Azt hiszi, hogy nejének kedvese. E gyanut megerősiti benne Adolphine pletykája, mely szerint Martha és Champrosé még Dieppeben megismerkedtek egymással és később Párisban is találkoztak. Kinozza a féltékenység, pedig ok nélkül. Mártha azt a pénzt, melylyel ama drága csipkeszegélyzetet vásárolta, egy lóversenyi fogadáson nyerte. Hogy miért nem vallja be ezt férjének, nem érthetni eléggé. Bajosabb a másik gyanu alól kitisztítni magát. Ő ugyan ismeri Champrosét, de sohasem volt kedvese. Dieppeben ismerkedtek meg véletlenül, Martha uralmában a szerencsejátékhoz folyamodott, vesztett s nem volt miből fizetnie. Champrosé elég udvarias volt megkinálni erszényével. Martha Párisba érve, irt Champrosénak s találkozást, kért töle, hogy visszafizethesse adósságát. Ennyi volt köztük minden viszony. De a férj féltékenysége nem enyhül, sőt növekedik, mert Clotilde Champrosénak az adósság ügyében Marthához irt leveleit, azt hivén, hogy Márthára nézve compromittáló is lehet bennök, elégeti épen akkor, midőn a férj a szobába lép.

A férj most már egészen hűtlennek hiszi nejét, annyira, hogy saját gyermekét sem tartja magáénak, hanem a Champrosénak. Clotilde bajba ejtvén barátnőjét, meg is akarja menteni. Valami ötlik eszébe, mit bizvást elengedtünk volna vínni neki mind a költőnek. Didier gyermeke beteg. Clotilde fölhasználja az eseményt s az atyának, épen midőn Champroséval társalog, azt adja tudtára, hogy gyermeke meghalt. Didier e hirre megrendül, mig Champrosé csak udvariasan sajnálkozik. Clotildenek épen ez kellett. Fölfejti Didiernek, hogy ha Champrosè atyja volna gyermekének, bizonyosan elárulta volna magát fájdalmával, de minthogy ez nem történt, megnyughatik saját atyaságában. S Didier csakugyan kigyógyul gyanujából, féltékenységéből, s minthogy Martha már azelőtt kigyógyult divatkorságából, boldogul élnek.

E jelenetnél otrombább valamit rég nem láttunk a szinpadon, s nagyon csodálkozunk, hogy akad magyar kritikus, ki azt Salamon itélete merész, de azért épen nem rosszul alkalmazott körüliratának nevezi. A jelenet cynikus oldalát nem is emlitjük; lehet, az iró azt hitte, hogy Salamon itéletének hasonmását irja, de valósággal parodiáját irta meg. Salamon itélete igen természetes és jól számitott, de a Clotilda ötletében egy csepp józan ész sincs. A salamoni anyák egyike biztosan tudhatta, hogy a gyermek az övé, de vajjon, Champrosé, ha valódi udvarló lett volna is honnan tudhatta volna azt, hogy a gyermeknek valósággal ő az atyja, sőt honnan maga Martha is? Didier azzal, hogy Champrosé közönyén megnyugszik, valósággal bárgyuságot árul el, pedig a szerzőnek nem ez volt czélzata. Ily gyönge lábon áll a cselekvény, ily formátlan valami az egész vigjáték. Husz személye van, s nyolczczal is el lehetett volna igazitani az egészet; öt felvonásból áll, s háromba is bele fért volna. De akkor hova lesz az a sok szellemes és szellemtelen fecsegés, melylyel az ujabb franczia vigjátékirók a cselekvény s általában a drámai forma hiányát hiszik pótolhatni? Nem tudom, de annyi bizonyos, hogy a mi közönségünk is megsokalta s másodszor kurtitva kellett előadni e kivül-belül hosszu vigjátékot. A mi jó e vigjátékban, az egy pár genreképi jelenet, melyek leginkább a cselekvény mellékágaiban jelentkeznek. Sardou sokat megfigyelt az életben, s ügyesen tudja itt-ott alkalmazni. Egy pár találó genrekép, egy-két jó ötlet ritkán hiányzik műveiben. Kár, hogy csak jeleneteket ir, s nem egész darabot, és személyeit csak egy pár jelenetben festi érdekesen és hiven s nem tud valóban élő embereket alkotni. Egy franczia kritikus ezt jegyzi meg róla: «E pillanatban a föld mindkét féloldalán nincs oly ügyes és elbüvölő bábtánczoltató, mint Sardou, de végre is csak bábtánczoltató.» Valóban e legujabb vigjátékának személyei is csak bábok. Nem báb-e az öreg Benoiton, ki megengedi leányainak az oktalan pazarlást s mégis ugy örül egyik fia takarékos, sőt nyereségvágyó szellemének s végre is egyik leányát hozomány nélkül adja férjhez?

Nem báb-e Camilla, ki addig nem akar Stephenhez nőül menni mig nem lesz egy pár milliója, azután hozzá megy hozomány nélkül is, csupa szerelemből, kedélyének minden átváltozása nélkül? Nem báb-e Jeanne, kit oly hamar kigyógyit egy lóversenyi kaland? S miért szeret bele Champrosé? Nem szükség a szerelem indokait elmondani, de azt megkivánhatjuk, hogy az, kit oly hibák ellenére is szeretnek, legalább szeretetre-méltón legyen rajzolva. S nem bábok-e Didier és Martha, kikben csak itt-ott láttunk némi szenvedélyt felcsillámlani, s kik oly könnyen javulnak, hisznek és megnyugodnak? S miféle nő ez a Clotilde, ki oly nagy ostora a jelenkori házaséletnek s mégis mindig házasitani akarja az embereket? S mily erkölcsi leczkéket tart!

A szerző látván, hogy a cselekvény nem igen magyarázza meg művét, e nővel magyaráztatja meg.

Jaj annak a vigjátéknak, mely cselekvény helyett erkölcsi predikácziókban keresi az erkölcsi hatást s az erkölcsöt cynismussal tanitja.