BÁNK BÁN.

Tragédia 5 felvonásban. Irta Katona József. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1866 május 28-án.

Hagyjuk Sardout, ki, egyik collegánk szerint a mint fennebb is emlitők, kétségtelenül Molière lehetne, ha volna ideje hozzá, s térjünk át egy magyar költőre, ki ugyan, ha akart volna sem lehetett Shakspeare, de Shakspearevel sokkal több rokonságban van, mint Sardou Molièrevel. Katona Józsefet értem, kinek Bánk bánja május 28-án került szinpadra. Megvaljuk, kissé rosszul éreztük magunkat a szinházban. Bizonyos melancholicus hangulat nehezült kedélyünkre. Szegény Katonát, ugy látszik, hogy épen ugy üldözi a sors halála után, mint életében. Mig élt, a censura művének csak kinyomatását engedte meg, s nem egyszersmind előadatását is. Halála után enyhült a szigor s a szinmű a maga valóságában adathatott elő, de csakhamar bekövetkezett a Bach kormánya, Bánk bán leszorult a szinpadról, s midőn ujra megengedték, kegyetlen törléseket tettek benne. Bach megbukott, de azért a legmonarchikusabb – bár alkotmányosan monarchikus – költő szinműve a régi értelmetlen törlésekkel adatik. Nem lehetne-e ujabban censurára küldeni? Nem hiszszük, hogy a mostani censura kitöröljön oly helyeket, melyeket a Metternich alatti censura megengedett, s melyek csak aesthetikai tekintetben fontosak, de minden más egyébből ártatlanok. De Katona Bánk bán-ját nem csak a Bach kormánya alatti censura tollazta meg, hanem a szinházi rendezőség is. Kétszeresen megcsonkitott Bánk bánt kell látnunk. Elismerjük a rendezőség jogát a szinművek szinpadra alkalmazásában, s nem vitatjuk el ezt tőle egy Shakspeare irányában se, de megkivánjuk, hogy e jog a maga korlátai közt s helyesen használtassék. A rendezőség e szinművet egy pár oly kihagyással adatja, melyeket helyeslünk. Az első jelenet kimaradhat, a Micz bán esetének elbeszélése is a második jelenetben, de hogy a harmadik felvonásban, Izidóra jelenete, a negyedikben a tizedik, tizenegyedik, tizenkettedik és tizenharmadik rövid jelenetek miért maradnak ki, valamint az utolsó felvonásban azok az ok nélküli kurtitások mire valók, teljességgel nem értjük.

Katonát más tekintetben is üldözi a sors. Midőn szinműve megjelent, az irodalom hidegen fogadta, a kritika mellőzte. A szinészeké az érdem, hogy kiemelték a feledékenység porából. Most az irodalom méltányolja e szinművet, de a szinészek, ugy látszik, nem igen kedvelik, mert ritkán hozzák szinre, ha pedig szinre hozzák, rendesen elrontják. Ez előadást valódi botránynak neveznők, ha Jókainé, Felekiné és Tóth nem képeznének kivételt. Jókainénak Gertrud szerepe majd mindig sikerül. Ugy látszik, inkább otthon van a méltóság, a büszke de hideg szenvedélyek, mint a megolvadt érzések világában. Illett reá Ottó mondása: «Rettentő királyi néném!» Felekinének az első jelenet nem sikerült ugyan, de annál inkább a többi, kivált a harmadik és negyedik felvonásban. Felekiné Melindája az első felvonásban igen tüzes és sértett volt. Melinda, az igaz, sértve érzi magát, de egyszerű érzelmességénél fogva inkább szenvedő, mint erélyes. Midőn Ottó térdel s ő előtte Bánk bánt említi, az inkább mélázó hangulat, s csak a végén megy át némi erélybe. Leginkább méltányoljuk Felekiné Melindájában azt, hogy a tébolyodott Melinda lucidum intervallumait jól megkülönböztette a valódi őrült rohamoktól, melyeket más szinésznőink összezavarnak. Tóth Biberachja kitünő volt, csak kettőre figyelmeztetjük. Először midőn Ottónak tanácsot és porokat ad, vigye jól félre Ottót s beszéljen lassabban, a mint a költő utasitásában áll. Tóth a szin közepén oly hangosan beszélt, hogy az elrejtőzött Bánk bán is könnyen meghallhatta. Másodszor, midőn Ottóval összevesz, egy pár helyt tüntessen fel némi szenvedélyes fölindulást. E hideg, ravasz embert csak egyszer hagyja el nyugodtsága s akkor is pórul jár; erre sulyt helyez a költő. Lendvay Bánk bán szerepét teljesen tönkre tette. Már külső alakja sem volt jó. Bánk bán nem ifjoncz, hanem ötven felé járó férfiú, a mint azt Tiborcz szavaiból is kivehetni. Lendvay a fönséges, önmagát emésztő, és mély szenvedélyű férfiú helyett, minden tekintetben egy puzdori lármás ifjonczot állított elénkbe. Még ennél is nagyobb baj volt az, hogy szerepét igen sok helyt nem értette. A sok közül csak egyet említek, midőn a második felvonásban Bánk Biberachhoz igy szól:

Ember! ha még késő nem volna – Oh

Angyal szerezd meg üdvösségemet! mind a két sort Biberachhoz intézte, holott csak az első sort kell hozzá intézni, a második sor felkiáltás védangyalához, mintha azt mondaná: oh istenem segits! – Petur bánt Szigeti játszta, nem neki való szerep s csakugyan az indulatos, magát és mást örökösen izgató békétlenből egy phlegmatice elégületlen táblabirót alkotott. A kisebb szereplők közt csak Paulai nem rontott, ki Ottót játszta. Tiborcz és Mikhál mindent össze-vissza beszéltek, s összerontották Katona legszebb gondolatait. Hát mit mondjunk arról a zászlós urról, ki Pontio di Cruce levelét olvasta fel? A legkisebb szerepeket kivált tragédiákban mindig choristák játszák, kiknek legtöbbje jól énekelhet ugyan, de értelmesen beszélni nem tud. Miért nem játszhatnák az ilyeneket harmadrendű szinészek, vagy ha ezekből nem telik, oly choristák, kik tudnak beszélni? Ha ezekből sem telik, ott van a conservatorium, melynek növendékei, uj szabályok szerint, szinházi gyakornokok is egyszersmind. Ily csekély szerepekben föl lehetne használni őket. Lehangolva tértünk haza a szinházból s e benyomás alatt irunk. De talán elég is a gáncsból. Jól tudjuk, hogy tragédiánk legfőbb bajain nem segithet se kritika, se országgyülés, se igazgató, se rendező, de a kisebbeken segithetnének valamit a szinészek, az igazgató és rendező. Ily mű, mint Bánk bán, több készületet érdemelne meg; e halhatlan mű nem soká oda jut, hogy csak az operaszövegből fogja élvezni a közönség.