SZINHÁZI SZEMLE.

A Szent korona varázsa. Irta Rákosi Jenő. Előadatott a Budai Népszinházban. Fiesco. Irta Schiller. Előadatott a Nemzeti Szinházban.

Ujra megértük, hogy Pesten is, Budán is magyar szinelőadásokban gyönyörködhetünk. Részünkről nem mindig gyönyörködünk se itt, se ott, néha valósággal unatkozunk, de nincs oly gyönge mű, vagy előadás, mely annyira untasson vagy épen boszantson bennünket, mint egy pár lap eljárása, melyek a budai szinházat minden tekintetben a nemzeti szinház fölibe akarják emelni.

A budai szinházból mindig pártkérdést csinált ujdonságiróink bölcsesége. Már megalakulásakor bizonyos ellenzékies szinben tüntették föl s versenyre ösztönözték szemben a nemzeti szinházzal a tragédia és fensőbb vigjáték terén. A terv kivihetlennek mutatkozott, mert nem volt hozzá se költő, se szinész, se közönség. A budai szinház végre belátta, hogy más hivatása van, s leszállott a drámai közép- és alsó-nemekhez, mit aztán siker is követett, annyira, hogy ideiglenes bukását más körülmények idézték elő, mint tisztán a közönség részvétlensége. Most ujra megnyilván, azon az uton halad, melyen már sikert aratott s fejlődve, még többet arathat.

Az ujdonságirók most nem állottak elő régi bölcs tanácsaikkal, melyeket a tapasztalat anynyira kinevetett, hanem a helyett ismét valami olyat tesznek, a mi szintén csekély bölcsességre mutat. Nem mondják többé, hogy a budai szinház versenyre szálljon a nemzetivel a tragédia és fensőbb vigjáték terén; azonban mindent elkövetnek, hogy amazt eme fölibe emeljék. A nemzeti szinházban majd semmi sem elégiti ki őket, a budai szinházról valódi leikesüléssel irnak. A nemzeti szinházban a méltánylandó is rossz, a budai szinházban a rossz is méltánylandó. A nemzeti színházban előadandó műveket már előre lerántják, a budai szinházéiról szintén előre hosszú magasztaló tárczaczikkeket irnak, sőt a mi több, nem átallják kimondani, hogy a budai szinház irányában nem szükség æsthetikai szempontból kiindulni, ezt csak a nemzeti szinház irányában alkalmazhatni, mert ez a fensőbb drámai művészet csarnoka, s mert országos segélyben részesült.

Szeretjük hinni, hogy az ily szempont inkább fogalomzavar eredménye, mint nem épen tisztességes szenvedélyeké. Szinház irányában mindig csak æsthetikai szempontból lehet kiindulni, legyen az akár a fensőbb, akár az alsóbb drámai művészet szinháza, akár országosan dotált, akár magánvállalat. A drámai fensőbb és alsóbb nem csak megkülönböztetés, de nem azt teszi, hogy az alsóbb nem már nem művészet, vagy a művészetnek csak forgácsa. Egy jó bohózat épen oly ritka, mint egy jó tragédia; a «Szentiván-éji álom» ép oly fénysugara Shakespeare dicsőségének, mint akár Macbeth; Ira Aldridge nem kevésbbé bámulatos volt Mungo szerepében, mint az Othellóéban. A szinház nem dotáltságának körülménye sem némithatja el az aesthetika követeléseit. Egy országosan dotált szinhától a nemzeti művészet és irodalom körülményei közt a lehető legjobbat követeljük működése terén. A nem-dotált szinháztól nem követelhetünk ennyit; de annyit minden esetre megkivánhatunk, hogy tehetsége szerint a művészetet szolgálja s ne legyen se a nyegleség, se az izléstelenség szinháza. Ha azt mondjátok, hogy a budai szinház megitélésében nem kell æsthetikai szempontból kiindulni, akkor kimondjátok, hogy az nem szinház, akkor nincs kapcsolata a nemzetiséggel, mert nem a művészetet szolgálja, akkor czircussá aljasitottátok.

Mi mindig azzal tiszteltük meg a budai népszinházat, hogy aesthetikai szempontból indultunk ki megitélésében s tőle várjuk a drámai alsóbb nemek felvirágoztatását mind drámairodalmunkban, mind szinművészetünkben. E szemponttól ezután sem állhatunk el. Bizonyára mi igen méltányoljuk az igazgató-választmány és a szintársulat buzgóságát, mely a népszinház megalapitásán fáradozik; de azért nem hunyhatunk szemet némely balirányra. Ily balirány az obligát cancan-táncz, melynek semmi köze a művészettel. «Dunanan» kellemes operette, de mi szükség végéhez odabiggyeszteni azt a nyomoruságos cancant. Az alsóbb komikumnak sok szabad, de a cancantánczot csak az találhatja komikumnak, kinek muzsája Priaposz. Azt sem helyeselhetjük, hogy a budai szinház némi nyegle üzletté akarja alázni a honvédség, a forradalom emlékeit. Ha a honvédek derüsebb oldalát valaki vigjátékba szövi, ha valaki egy drámát ir, melynek háttere a forradalom, ez mind helyes; de hogy a szinpadra czipeljük az 1848–49-iki történeti nagy dolgokat, hogy fölszaggassuk a sebeket, melyek alig hegedtek be; hogy minden művészi czélzat nélkül szinműveket férczeljünk össze, melyek csak tárgyuknál fogva akarnak hatni: ez nem helyes. Hetek óta olvassuk a lapokban, hogy a budai szinház ily meg ily műveket fog szinre hozni; bennök ennyi meg ennyi honvédattila, bakkancs és ágyu fog szerepelni. Egyéb oldalát nem igen emlegetik e magasztalt szinmüveknek a budai szinház hivatalos ujdonságirói. Majdnem ugy beszélnek, mintha hadi mozgalmukról tudósitanák a közönséget. A forradalom nem azért történt, a honvédek nem azért haltak meg, hogy a budai szinház speculatiói tárgyaiul szolgáljanak.

A mi a látványokat illeti, azokról is más véleményünk van, mint laptársainknak. Nem vagyunk a látványosság ellenségei; de óhajtjuk, hogy valami drámai czélt szolgáljon. Egy oly mű, melyben csak látvány van, da semminemü müvészeti érdek: teljességgel nem mű. A látványnak szolgálni kell a szinművet, legyen az akár megforditva. Az oly szinmű, mint «Zrinyi a költő» melynek szerzője Jósika hasonczimű regényéből összeférczelt nehány szakaszt minden benső összefüggés nélkül, csak gyermekeknek való bábkomédia. De nagy közönség látogatja, vethetik ellenünk. Igaz; de ha e látványok egy kissé értékes szinművet érdekesitenének, vajjon elmaradna-e akkor a közönség, s nem jobban szolgálná-e a budai szinház az izlést? Ott volt például Rákosinak a «Szent korona varázsa» czimű drámája, melybe sok látványt lehet beszőni. Vajjon nem jobban megérdemelte volna-e ez a diszleteket és a görögtüzet, mint «Zrinyi».

Nem ok nélkül emlitettük e szinművet, mely legtöbb figyelmet érdemel a budai szinház ujabb eredeti szinművei közt. Mi örvendünk, ha a budai szinház bármi kis lendületet ad az eredeti drámairodalomnak. Rákosi e művet a budai szinpadra irta, s a bohózat, operette és kisebb vigjáték mellett egy oly genre mivelésére adott példát, mely óhajtandó, hogy a budai szinpadon meghonosuljon. Nem a történeti tragédiák, hanem az ily történeti drámák valók a budai szinpadra, melyek történelmünk nem tragikai, de mindamellett drámai eseményeit veszik tárgyul; tért engednek a komikai elemeknek, s a nem igen jó hirü melodrámai hatást összeolvasztani igyekeznek a valódi drámai hatással. Nem mondjuk, hogy e szinmű egészben véve sikerült; de a törekvés igen méltánylandó, s egy pár részlet tanuságot tesz a szerző nem mindennapi tehetségéről. Rákosi nem tud elég erős cselekvényt alkotni, minden eddigi szinműveinek ez egyik főhibája. Itt is inkább egymás mellett foly a cselekvény, mint egymásból. Imre és Endre királyok küzdelmeiben nincs elég fokozatos emelkedés, s Endre Gertrud kedvéért annyira háttérbe nyomul, hogy csak puszta báb.

Rákosi egy másik hibája is megvan e szinműben. Ő, ugy látszik, Shakspearet sokat olvassa s annyira kedveli, hogy észrevétlen mindjárt-mindjárt másol belőle valamit, s maga sem tudja, hogy inspiratio helyett reminiscentiákból dolgozik. Egyebet mellőzve, e művében is Lipócz és neje, Percy és nejének elmosódott másolatai, az élet minden melege nélkül. Sőt a reminiscentia varázsa néha tárgya szellemét is megtagadtatja vele. Midőn Imre elárulva, elhagyatva, kétségbeesésben kimerülve sátorában koronája mellett elalszik, s fölébredve az az eszme támad benne, hogy koronásan, fegyver nélkül az ellen táborába menjen s testvérét elfogja: álmában nem angyalok lebegik körül és sugalmazzák az eszmét, mint a hogy a szent korona mondája hozná magával, hanem a Szentiván-éji álom vig manói, kik itt a nemzet jó tündéreiként jelennek meg.

A nemzeti szinházban augusztus és szeptember eleje képezi a holt időszakot. A drámairók őszig nem engedik adatni uj szinműveiket, a a közönség kevesebb a szokottnál s a szinészek talán ez ok miatt meglehetős kedvetlenül játszanak. Az ugynevezett összjáték ilyenkor a leggyöngébb. Néha a szereplők lassusága, a csoportozatok életlensége majdnem boszantó. Ezt többé-kevésbbé még Schiller «Fiescó»-jában is tapasztaltuk, mely uj betanulással közelebbről kétszer is adatott. Talán több próbát kellene tartani, vagy a próbákon némely jelenetet addig próbáltatni, mig a játék gyors, összevágó. A kisebb szereplők, a néma személyek közönye némely drámai erős jelenetben különösen feltünő. Szinészeink a józsefvárosi képviselőválasztásoknál oly élénken mozognak, gesticulálnak, mintha szerepet játszanának; a szinpadon pedig és épen Fiescóban az összeesküvési és lázadási jelenetben oly csendesen viselik magokat, mintha józsefvárosi jámbor polgárok volnának.

Fiescóban a czimszerepet Lendvay játszta. Igazságtalanok volnánk, ha el nem ismernők, hogy gondot forditott szerepére; de nem mondanánk igazságot, ha azt mondanók, hogy Schillernek e különben sem sikerült jelleméből valami olyat alkotott, mi közel járt a költő czélzatához. E szerepben sok a természetlen, az erőltetett, s a különböző alkatrészek nincsenek ugy vegyitve, hogy életteljes jellem állhasson előttünk. Azonban annyi bizonyos, hogy Fiesco nobili, büszke, sőt majdném kevély, de bizonyos illemmel; leereszkedő, de méltósággal; udvarias, egyszersmind ravasz és szenvedélyesen konok, midőn tenni kell. Lendvay nem volt eléggé nobili; büszke volt, de közönségesen büszke. Leereszkedésében inkább dölyf volt, mint urias és finom méltóság, s az uvariasság és ravaszság vegyületének könnyedsége egészen hiányzott belőle.

Tóth Muley Hassan szerepének egyik a magyar szinpadon eddig talán nem eléggé méltatott alkatrészét jól eltalálta; de ez alkatrészből képezvén ki egész szerepét, természetesen a jellem sok tekintetben érthetlenné vált. Tóth a mór humorára vetette a fősulyt, sőt majdnem csak ezt emelte ki. Az igaz, hogy ha e jellemet a humor nem enyhitené, visszatetsző s költőileg érdektelen volna. A mór találó elméssége, szeszélyeinek frissesége költői érdeket kölcsönöznek jellemének, melytől távol van minden erkölcsi tépelődés, meghasonlás, a lelkiismeret minden furdalása, mert fajánál, vallásánál, neveltetésénél fogva sohasem jutott erkölcsi öntudatra s e tekintetben majdnem naivnak mondható. De sok benne a démoni hajlam és erő, az állati düh, dacz a veszélylyel és a vad káröröm. Tóth az utóbbi alkatrészekből semmit sem tüntetett föl, sőt a humort itt-ott a bohózatig vitte. Álljanak itt egy német iró szavai, ki a hires Seydelmannt e szerepben következőkép rajzolja:

«Seydelmann játékában előttünk állott Afrika e szülötte a maga egész macskaszerü mozgékonyságában, mint egy exotikus növény európai földön, mint egy teremtvény, mely a miveltség alanti fokának tompa, kifejletlen erkölcsi világával szemtelenséget és elmés szeszélyt egyesit, mely ötleteit tüzröppentyükent emelkedő kedvvel löveli a magasba. Démoni guny, szemtelenség, naivitás a gazság kifejezésében, szakadatlan mozgékonyság, nyugtalanság és mohó sietség oly csodásan olvadtak össze Seydelmann játékában, hogy minden pillanatban magunk előtt láttuk a mórt, kiben afrikai vér forr és tombol. Más szinészek (például Devrient és Döring) bármily méltánylandók voltak e szerepben, Muley Hassan szellemi és erkölcsi lényét senki sem testesitette meg annyi illusióval, mint Seydelmann.»