BUDAI SZINHÁZ.

Sardou: A jó falusiak, – Girardin és Dumas fils: Egy nő vétke. – Grange és Thiboust: Egy férj vétke. – Rajkai: Hasznos orvosság a nősülésre. – Előadattak a Budai Népszinházban 1867 junius 15–23-ika közt.

A budai népszinház ujra megnyilt egy igazgató bizottság felügyelete alatt és Molnár művezetése mellett. Örvendünk rajta. A budai népszinház meggyökerezése fontos mind nemzetiségi, mind irodalmi, mind szinészeti szempontból, mert a magyarság erősödését mutatná s elősegítené drámai irodalmunk és szinészetünk oly ágainak felzsendülését, melyek eddig nem igen fejlődhettek. Némelyek ugy fogják fel a budai népszinházat, mint a nemzeti szinház versenytársát, s fontosságát épen e versenybe helyezik, mely mindkét részről csak üdvös eredményeket szülhet. Ez igen balfelfogás. Ha a budai népszinház a nemzeti szinházzal akar versenyezni, elveszti fontosságát, megbukik, s bukását megérdemli. Budapest nem tarthat el két ugyanegyféle szinházat, s nincs mód benne, hogy a budai szinház diadalmaskodhassék az oly sok segédforrással rendelkező nemzeti szinház felett. A nemzeti szinház, bárminő igazgatás alatt, jobb operát és drámát állithat ki, mint a budai, s ennek épen ezért oly körben kell mozognia, melyet a nemzeti szinház többé-kevésbbé mellőzni kénytelen, minők az operai és drámai alsóbb nemek: operette, kisebb vigjáték, népszinmű, melodráma. A budai népszinház csak így töltheti be hivatását s lesz valódi népszinház, mely minden tekintetben szükséget pótol.

Molnár, midőn a budai népszinházat megalapitotta, szintén versenyezni kivánt a nemzeti szinházzal. Törekvését nem követte siker. Később felhagyott ez iránynyal, jobb utra tért, habár nem vette elég figyelembe az izlés és erkölcsi érdek követeléseit. Mily irányt fog követni ujabban, nem tudjuk. Az eddigi előadásokból még nem itélhetni elég határozottan. Mind ő, mind társulata a kezdet, a szervezkedés nehézségeivel küzdenek. Egy pár drámával, vigjátékkal és operettel köszöntöttek be. Az ujdonságok sorát egy franczia drámával, két, szintén franczia vigjátékkal kezdette meg, melyhez ujabban egy eredeti vigjáték is járult. E körülmény is mutatja, hogy a budai népszinháznak nincsenek még költői, pedig felerészben ezektől függ a népszinház jövője. A fővárosi és vidéki élet sikerült rajzai, eredeti operettek, népszinművek, bohózatok avatnák föl igazán e szinházat valódi népszinházzá. Azonban költőket se az igazgató-bizottság, se Molnár, se a kritika nem teremthet. Várjunk és reméljünk.

Az ujdonságok közül először Sardou a Jó falusiak czimű vigjátéka került szinre. A szinlap európai hirre emelkedett új s nagy vigjátéknak nevezi Sardounak e legujabb művét, melyet a népszinház számára Molnár scenirozott. Nem ismerve az eredetit, nem tudjuk, vajon ártott-e vagy használt a scenirozás e műnek, vagy általában az egész scenirozás alatt csak egy kis röviditést kell értenünk, melyet egyetlen mű sem kerül ki szinpadunkon. Mindegy. Elég az hozzá, hogy Sardou európai hirü ember Molnár segélye nélkül, sőt ellenére is.

Az európai hir sokféle és Sardou európai hire önkénytelen eszünkbe juttatja Kotzebuet, ki a maga idejében szintén európai hirü költő volt és sokban hasonlit Sardouhoz. Egyiktől sem lehet megtagadni a leleményességet s a genreképi rajzok virtuozitását; de mindkettő szelleme oly felületes, alantjáró, sőt léha, hogy egyiket sem lehet valódi költőnek nevezni. Mindkettő erkölcsi irányt hajhász erkölcstelen érzülettel, mindkettőben hiányzik a nevető bölcs mélyebb érdeke az emberiség és társadalom nagy érdekei iránt. Mindkettő vadászsza az erős kaczajt és érzelgő könyet, csakhogy Kotzebue amazt vigjátékaiban igyekszik előidézni, emezt pedig drámaiban, mig Sardou ugyanegy műben egyesiti mindkettőt. Sardou vigjátékaiban mindig két részt különböztethetni meg, melyek a cselekvényben összeforrnak ugyan, de nem egyszersmind hangulatban. Az egyik rész a komikai elem, mely genreképi rajzokban nyilatkozik, a másik a tragikai összeütközés, mely érzékenykedésben olvad föl. Vigjátékainak főszemélyei ritkán komikaik, hanem komoly drámaiak, s a komikai alakok csak a mellékszemélyek. Ha Sardou egészen csak könnyed vagy bohózat felé hajló vigjátékot irna, sokkal inkább sikerülnének művei. De ő, ugy látszik, fensőbb vigjátékot akar irni, melyet Molière alapitott meg s melyet kiválóan kedvel a franczia. Mit értett Molière a fensőbb vigjáték alatt? Oly vigjátékot, mely az életnek hübb képét igyekszik rajzolni, melyben a véletlen csekély szerepet játszik, mely mellőzi a vigjáték szokott fogásait vagy épen szinpadi csinyeit, melyben az indokolás szigorubb, mely nem idéz elő erős kaczajt s megelégszik ugyszólva a lélek mosolyával, mely az emberi bohóságok komoly oldalát is fölleplezi, vagy mint Horatius mondja: «Interdum tamen et vocem comoedia tollit», de mindamellett alapeszméjénél, főszemélyeinél fogva nem szünik meg vigjáték lenni. Ilyen például Tartuffe, melynek komoly oldala is van, mert egy képmutató egy egész családot sodor a veszély örvényébe, mindamellett a főszemélyek Tartuffe és Orgon komikaik. Ebben a gyöngeséget látjuk komikai oldalról felfogva, amabban a bűnt, mely utóbbi a komikai művészet legnehezebb feladata.

Sardou máskép fogja fel a franczia vigjátékot mint Molière; eldobja a komikai főcselekvényt s érzékenykedéssel akarja pótolni a fensőbb komikumot. Személyei e műben is két részre oszlanak, a főbbek komoly drámaiak, a mellékesek bohózatos komikaiak. A cselekvény falun foly le. Villepreux báró falusi jószágot vásárol s a helység mairejévé lesz, Floupein gyógyszerész nagy boszuságára, ki maga szerette volna elnyerni a hivatalt. Az uj maire-re sokan haragusznak s egész párt alakul megbuktatására. Egy más párisi, Morisson, szintén falusi jószágot vesz. Erre is haragusznak a jó falusiak, mint betolakodóra. A falusiak cselszövényeit ez ugynevezett idegenek ellen jól rajzolja nehány jelenet s az alakokat nehány komikai vonással biztosan veti oda a költő. Annál gyöngébb a főcselekvény. Morissonnak egy fia van, Henrik, ki egy fürdőn megismerkedett Paulinával Villepreux nejével s ennek hugával, Margittal. Az ifju a leánynak udvarolt, de a nőt szerette, s most, midőn a sors egy faluba hozta őket össze, ujra ostromolja a nőt, ki vele egyszer titkon találkozik is, de csak azért, hogy leveleit visszakérje, melyek egyébiránt egészen ártatlanok, s így véget vessen még a gyanunak is. Henrik e mellett Margit iránt is szerelmet szinlel s kicsalja tőle a park kulcsát, hogy vele s egyszersmind nénjével is találkozhassék. A jó falusiak közül Grinchu észrevévén Henriknek ólálkodásait, be- és kilopódzásait a parkba, elmondja azt a gyógyszerésznek s a maire többi ellenségének, kik neje compromittálásával akarják őt megbuktatni. Henrik találkozik Margittal, ki ugy nyilatkozik, hogy nem szükség titkolni szerelmüket s holnap kérje meg kezét Henrik Villepreuxtől egész ünnepélyesen. Henrik megigéri s ugy látszik, hogy valósággal bele is szeret Margitba. E fiatal ember jellemét általában nem érthetni, csak báb, kivel a költő kénye-kedve szerint játszik. Henrik távozik s nem akar többé régi szerelmére gondolni; de nem mehet ki a parkból, mert a jó falusiak, kik meglesték, zajt ütnek, hogy tolvaj van a kertben, mire aztán a maire is az üldözőkhöz csatlakozik. Henrik Paulina szobájába rohan; nincs más módja menekülni a gyanu elől, s megkimélni a női becsületet, mint az, hogy Paulina nyakáról letépi a gyémántos nyaklánczot s tolvajnak adja ki magát. Villepreux kivallatja, elhiszi az áltolvaj meséjét, sőt mint egy könnyelmü, de bünbánó ifjut, kit a reá bizott s általa elköltött pénz tett tolvajjá, kéz alatt meg akarja szabaditani. Azonban épen akkor lép be Morizon, Henrik atyja, ki megismeri fiát. Villepreux gyanakodni kezd, hogy Henrik nem tolvaj, hanem kalandor, s összevetvén a körülményeket, gyanuja erős féltékenységgé növekszik, mely boszura ragadja. Párbajra hivja az ifjut, ki ugyan elfogadja azt, de magában elhatározza, hogy a párbaj előtt főbe lövi magát. Villepreux épen a párbajra készül, midőn sógornője, Margit, egész jó kedvvel jő haza egy falusi bálból s elbeszéli, hogy holnap Henrik meg fogja kérni kezét s egyszersmind elmondja, hogy Henrikkel ma este a parkban találkozott, ő adta neki oda a park hátsó ajtója kulcsát, egyszóval elmond mindent s egészen lecsillapitja sógorát, ki meggyőződik neje ártatlanságáról. Ekkor nagy zaj támad s egy lövés hallik. Az ember azt hiszi, hogy Henrik főbe lőtte magát. Oh nem! A jó falusiak kitekerték kezéből a pisztolyt s elfogták mint szökevényt. Ekkor Villepreux kinyilatkoztatja, hogy Henrik megkérte Margit kezét s érte szökött be a parkba. Így minden jóra fordul s a jó falusiak hoppon maradnak.

Ime Sardou fenső vigjátéka komikai főszemélyek nélkül. A báró nem az, neje sem, Henrik sem, csak Margitban rejlik egy kis naiv komikum, ki más tekintetben legsikerültebb a főszemélyek között. Paulina és Henrik a legelhibázottabb jellemek. Egyiknek sem érthetni lélekállapotját. A köztük és Villepreux közt előforduló érzékeny jelenetek minden mesterkedés mellett is hidegen hagyják az embert, mert a költő nem készitette elő rájok hallgatóit, a jellemek magyarázatával, fejlesztésével. A technikát sem dicsérhetni. Két felvonás nem egyéb, mint vontatott hosszadalmas expositio. A két utolsóban ugyan eléggé rohan a cselekvény, de mi haszna: az alap a lehető leggyöngébb. Hogy csak egyet emlitsünk: ugyan mi oka lehet Henriknek arra, hogy be nem mutattatja magát Villepreux házánál, hanem bujkál a park körül és a parkban? Bemutattatva magát könnyen találkozhatott volna mind Paulinával, mind Margittal, hanem az igaz, akkor elmaradt volna az egész bonyodalom és Sardou nem irhatott volna belőle egy öt felvonásos vigjátékot. Ily gyönge alapon nyugszik a főcselekvény, melyre épen oly kevés gondot forditott a költő, mint főszemélyeire. A cselekvény mellékesb részei és személyei sokkal sikerültebbek, s a mű leginkább ezeknek köszöni hatását. Ez Sardou modora; igy irta a «Jó barátok»-at, a «Benoiton család»-ot is. Mi nem helyeseljük e modort s épen nem ajánljuk vigjátékiróinknak. A minapában egy magyar kritikus azzal dicsért meg egy eredeti vigjátékot, hogy nincsenek komikai főszemélyei, s ezt eredeti uj iránynak nevezte, mely korszakot alkot a dramaturgiában. E balirány nem uj s rendesen az iró rossz izlésének vagy tehetlenségének szüleménye. A tragikumot és komikumot, a komolyt és derültet lehet vegyiteni, de nem ugy, hogy akár a tragédiában, akár a komédiában egyik a másiknak ártson, vagy épen tönkre tegye. E vegyitésre nézve is Shakespeare és Molière a legjobb a példányok, amaz a tragédiában, emez a vigjátékban.

A második ujdonságot Girardin Emil és ifj. Dumas Egy nő vétke czimű drámáját még kevésbbé dicsérhetjük. Ugy látszik, hogy a conceptio és jellemrajz Girardintől származik, s inkább csak a szerkezet s általában a szinpadra alkalmazás az ifju Dumas műve. Meg kell vallani, hogy ez utóbbi jobb az elsőnél. Az ifju Dumas minden eszközt felhasznált, melyek e nem eléggé drámai tárgyat a szinpadon élvezhetővé tegyék. Családi egyszerü dráma tárul ki előttünk, mely három személy közt foly le. Dumont bankár egy derék ember, ki üzletének él; szereti nejét, gyermekét és boldog. Neje boldogtalan; ő is szereti ugyan férjét, de a darab kezdete előtt volt oly idő, midőn hütlen lett férjéhez s Alvarec Juant szerette, ki férjének üzleti társa s egykor férjét bukása szélén kölcsönével megmentette. Ekkor szövődött a titkos viszony a hütlen nő és barát között. A nő most bünbánó s épen azért gyermekét sem szereti, kit nem férje, hanem Alvarec gyermekének tart. Egy szobaleány és jó barátnő fecsegése e viszonyt félig-meddig föllebbentik s Alvarec szökésre kényszeriti a nőt. Azonban a nő nem szökik el, hanem mindent fölfedez férjének. A férj nem hivja párbajra Alvarecet, hanem erkölcsi eszközökkel arra kényszeriti, hogy követeléseivel szegényitse el, buktassa meg őt, mint üzlettársát, nejét pedig arra, hogy elszegényedésének ürügye alatt hagyja el őt s menjen vissza anyjához. A kis lánynak választani kell Dumont és Alvarec között; Dumontot választja, ki nem atyja. Alvarec elrohan, a nő távozik, és visszafordul s kérdi, mikor láthatja még lányát.

E dráma inkább a tévedés következményeivel foglalkozik, mint magával a tévedéssel, s innen aztán az, hogy Dumont neje s Alvarec jellemét nem érthetjük eléggé s kevés részvéttel viseltetünk irántok. Mit és mit ne tárgyaljon mint előzményt, mely a mű kezdete előtt történt, mindig lényeges kérdés a drámában, nemcsak a cselekvényt, hanem a jellemet s az egész dráma hatását illetőleg is. Ha csak a bünhödést látjuk s nem egyszersmind a tévedést, a drámai felindulást alkotó négy érzés közül, minők a részvét és félelem, szánalom és megnyugvás, csak a két utóbbit veheti igénybe a költő, s azt is csak hiányosan, mert egyik a másiknak következménye. E mellett a jellemrajz sem lehet eléggé biztos és kidomborodó. Dumontné nem egyéb, mint egy a legnagyobb általánosságban tartott bünbánó nő; hiányzik belőle minden egyéni vonás, sőt még typusnak sem vehetni be. Aztán egy nő hütlensége, mint pusztán csak hütlenség, sohasem lehet aesthetikai értékü. Látnunk kell a viszonyokat, melyek a nőt tévedésbe vagy bünbe sodorják, s melyek megfoghatóvá teszik szenvedélyét s igy igazolják részvétünket és szánalmunkat. Dumontné rajza egészen elhibázott. Általában a mű főszemélyei többé-kevésbbé mind mesterkéltek egész az igen is okos kis gyermekig, s a természetnek, a valódi szenvedélynek alig találhatni bennök egy-egy igaz vonását. A mű hatását leginkább az ügyesen combinált szerkezetnek köszönheti, mely az utolsó fölvonásban majdnem a virtuozitásig emelkedik.

Paródiája sem több értékü, mely ugyanazon este került szinpadra s melynek czime Egy férj vétke, Grange és Thibousttól, szintén három felvonásban. Itt is inkább az ügyes szerkezet s egy pár jól combinált jelenet idézte elő a hatást, mint a komikai ér gazdagsága. Nem azt hibáztatjuk benne, hogy a komikai vonásokat tulozzák az irók, hisz ez a bohózat jogos eszköze; hanem azt, hogy magukban a vonásokban kevés az igazság és természetesség. Itt is legkevésbbé sikerült egy nő rajza, a Turlot Antóniáé, kinek lelkiállapotához nincs kulcsunk. Mindamellett a budai szinpad e három ujdonságát sokkal többre becsülhetni a negyediknél, a Hasznos orvosság a nősülésre vagy Ő sohasem akar férjhez menni czimű két felvonásos vigjátéknál, mely Rajkaitól junius 22-én került szinre. Alapeszméje oly régi, mint maga a vigjáték, tudniillik az, hogy a férjhez menni nem akaró vagy begyes lányokat hidegséggel s más hölgyeknek való udvarlással kell meghóditanunk. E régi alapeszmét sem öntötte uj formába a szerző. A vigjáték legelhasználtabb fogásait s legstereotypebb alakjait használja. E mellett kelleténél hosszabbra nyujtja; egy felvonásban el lehetett volna végezni az egészet. A mit egyik személy, Gárdonyi Vendel mond a második felvonásban: «Ez igen hosszu historia», legjobb kritikája a műnek. Hogy nem bukott meg, leginkább a szinészeknek, kivált a szinésznőknek, Kocsisovszky Borcsa és Boér Emma kisasszonyoknak köszönheti, kik jeles tehetségü kezdő szinésznők. Általában Molnár társasága, nagy hiányai mellett is, méltánylatot érdemel s közelebbről e lap hasábjain egy kis időt szakitunk a szinészek birálatára s nehány jó tanács kifejtésére, melyek, ugy hisszük, nem fölöslegesek.