A PHILOSOPHUS.

Irta Bessenyei György. Föleleveníttetett a Nemzeti Szinházban 1881 augusztus 11-én.

Ime egy száz évesnél régibb vigjáték, Bessenyei György műve, a kitől a legujabb kori irodalmunkat számítjuk. Különös tüneménynek látszik, hogy elhanyatlott irodalmunkat néhány dráma éleszti föl oly korban, midőn szinészeink és szinházaink még nem voltak. De mégis mi se volt természetesebb, mint az, hogy a huszonnyolcz éves testőr, kinek szivét erös nemzeti érzés dobogtatta s lelkét egészen elbájolta a franczia irodalom, irói pályáját drámákkal kezdette meg.

Egy szabolcsmegyei faluból Bécsbe kerülve, csakhamar fájdalmasan érezte maga ás hazája elmaradottságát. Mivelte magát idegen nyelveken, de erős meggőződésévé vált, hogy az egész nemzet csak anyanyelvében lehet mívelt. Mint akkor az egész világ, ő is leginkább a franczia irodalmat kedvelte, melynek mindenha a dráma volt egyik legfőbb dicsősége. Akkor már Coneille-t, Racine-t és Molière-t Voltaire váltotta ugyan föl, de azért a franczia dráma uralkodott egész Európán. Voltaire némi ujításaival s a kor szellemét lehelő eszméivel uj életet öntött a hanyatló franczia drámába s mint nagy drámairót ünnepelték. Bessenyei leginkább az ő hatása alatt állott, általában ifju lelkére mély benyomást tett a franczia tragédia: eltelt az eszmék és érzések fenköltségével, bámulta stilje szónoki erejét, megkisérlette utánzását, vagy a mint maga mondja, meg akarta mutatni, hogy magyar nyelven is lehet elég erővel, mélységgel és méltósággal írni. Nem a szinpadnak írt, nem a néző, hanem az olvasóközönség lebegett előtte. Azt hitte, hogy ha őt elragadták példányai, mint olvasmányok, úgy fognak hatni utánzatai is, Nem csalódott; a siker uj drámai kisérletekre buzdította, majd megszólaltatta nyelvünkön a franczia tanköltészetet is: a költői levelet, satirát, és tankölteményt; és különösen lelkesült tolmácsa volt kisebb és nagyobb munkáiban a franczia szellem új philosophiai eszméinek. Senki sem volt irodalmunkban, a ki a XVIII. század franczia irodalmát oly hévvel oly sok oldalról fogta volna fel s oly élénken tudta volna visszatükrözni. Hanem kénytelen oly korán magányba temetkezve, mintegy elszakadni az irodalomtól; ha tehetsége szabad fejlődését nem akadályozza a censura: nemcsak azt teszi, a mit tett, tudniillik, hogy föléleszti irodalmunkat, hanem maradandóbb művekkel is gazdagitja vagy legalább mérsékli egyoldalúságát.

Első művével, Agis tragédiával, 1772-ben lépett föl, a melyet követtek még ugyanazon évben Hunyadi László, a következőben Buda tragédiái, majd 1777-ben A philosophus vígjátéka, 1779 ben A hármas vitézek tragédiája Voltaire után, és végre Laisz vígjátéka, mely azonban csak ezelőtt egy pár évvel adatott ki. Mind e művek korukban nagy hatást tettek. A csekélyre olvadt közönséget, mely anyanyelvén évek óta leginkább csak naptárt, imádságos könyvet és egyházi beszédet olvashatott, meglepték ez egész uj nemű könyvek. Bécsben nehány lelkes testőrtársa követte példáját, egy egész kis társaság képződött körüle, benn a hazában pedig egy pár eddig titkon dolgozó író kilépett magányából, kikhez ujabbak csalatkoztak s irodalmunk kezdett fölzsendülni. De Bessenyei drámái csak uj irodalmunk, de nem egyszersmind drámairodalmunk alapját vetették meg. Ő tulajdonkép nem volt drámaírói tehetség s drámáival nem is czélzott egyebet, mint hogy uj gondolatokat és érzéseket fejezzen ki a köznapinál emelkedettebb nyelven. Minden, a mi drámában fő, mellékes volt előtte. Keveset gondolt a drámai cselekvénynyel és jellemfejlesztéssel, megelégedett bizonyos helyzetek- és szenvedélyekkel, melyek alkalmat szolgáltatnak ömledezésre, szónoklatra és elmélkedésre. Jól nevezi személyeit beszélő személyeknek: valóban többet beszélnek, mint cselekesznek.

Azonban tévedés azt hinni, mint némelyek hiszik, hogy a franczia klasszikai dráma iskolája nyomta el benne a drámaírót. Ez iskola szükségtelen korlátokat is állít ugyan föl, de nem nyomja el a drámaírót, példa reá Corneille, Racine és Molière. De különben is Bessenyei nem volt föltétlen híve a franczia classzikai dráma szabályainak. Az idő és hely egységét nem tartja meg minden művében, s meri azt is, a mit a classikai drámaíró nem mert, tudniillik, hogy nemzete történelméből vesz tárgyat. Tehetsége épen oly kevéssé ösztönözte a valódi tragédiára, mint czélja. Ő csak olvasmányt akar nyujtani nemzetének, mely fölemelje lelkét s gondolathoz és illő kifejezéshez szoktassa. «Úgy hiszem – mondja Agis előszavában, hogy egy tragédiában, mint minden egyéb irásokban, legjobb törvény az igaz ságnak, emberi indulatoknak természetes fölfedezések, továbbá minden mesterség abban áll, hogy a beszélők illendőképen beszéljenek.» Ime a dráma neki épen csak külső forma, egy neme a párbeszédnek, s czélja szerinte nem más, mint minden irodalmi műnek, hogy igazat mondjon, természetesen érezzen, s illőkép beszéljen. Bessenyei e czélját el is érte. Drámáiban fölemelte olvasói lelkét, a szabadság- és igazságért elvérzett hősök gondolataihoz és érzéseihez, kifejezte eszméit a társadalom-, államról és emberről a ujkor szellemében és egyszersmind példát adott, hogyan kell kiemelni lassanként nyelvünket az idegenes tarkaság- és bőbeszédű laposságból. Hirdette, hogy a gondolatnak kell szülni a szót és rímet s nem megfordítva. Épen azért a négy sorú és rímű Sándorverset kettőre szállította le, mert a négy rím áradozásra csábítja a költőt, még ha Zrínyi is.

E tragédiák közül egyik sem került szinpadra. Midőn 1790-ben megalakult az első szintársulat s mindent elkövetett, hogy a forditott s átdolgozott művek mellett egy pár eredetit is játszhassék, a Bessenyei tragédiáihoz nem mert nyulni, annyira nem volt bennök szerep s oly kevés hatást lehetett remélni csekély bonyodalmuktól. Azonban a A philosophus vígjátéka 1792 jun. 4-én Budán, – a mint a színlap mondja – a hid mellett levő nyári játékszinben, előadatott és hatással, 9-én ismételték s később Pontyi czím alatt Pesten is többször.30) Bessenyei e vígjátékát 1777-ben írta s ugyanazon évben adta ki Pesten. Laczka János, barátja, a ki, halála után, rövid életrajzát írta meg, így ír a mű keletkezéséről: «Eddig többnyire philosophusi darabokat és szomorújátékokat írt a mi Bessenyeink: most már segédje és barátja is levén a háznál (tudniillik Laczka), arról tanakodott, ha lehetne-e és mi módon a hazai nyelven eredeti vígjátékot, komédiát dolgozni. Hamar meglett az elszánás, elkészült a planum és a Philosophus czímű játékdarab, melyet közönségesen egy abban nevezetes rollt játszó személyről Pontyinak is hivnak, megszületett. Tegyen itéletet erről a darabról a ki olvassa: ennek a biographiának írója, minthogy magának is benne nagy része volt, abba nem avatkozik: elég szerencsésnek tartja magát, hogy azt néhány esztendőkkel ezelőtt a pesti magyar játszó társaság által ugyanott Pesten eljátszattatni láthatta.31)

E helyből kiindulva, Bessenyei egyik életrajzírója azt következteti, hogy Laczka befolyt volna e vígjáték terve előleges megbeszélésébe és megállapításába.32) De vajon Debreczenből épen 1777-ben följött ifjú, a milyen Laczka volt, a kit Bessenyei akkor kezdett a német és franczia nyelvre tanítani s a ki azért a dramaturgiában nem lehetett igen jártas, adhatott-e tanácsot egy már gyakorlott írónak? Azt hisszük, hogy nem, s ha Laczka mégis Bessenyei dolgozótársának mondja magát, azt csak arra érthetni, hogy segített neki abban, a miben jártasabb volt nála, tudniillik, hogy Pontyi falusias beszédéhez, különösen Pontyi tiszttartója parlagi, s ügyvéde diákos leveléhez szolgáltatott kifejezéseket. S ezt az a körülmény is valószínűvé teszi, hogy Bessenyei akkor, a midőn e vígjátékot írta, már húsz év óta Bécsben lakott s elhomályosodhattak emlékében az ily jellemző kifejezések. Egy másik életrajzírója33) b. Orczy Lőrincz sugalmazásának tulajdonítja Pontyi alakját, mert benne s az egész vígjátékban az Orczyéhoz hasonló irányt vél fölfedezni, az arany középszer magasztalását, a túlfinom és túldurva elem ellentétét, hogy mindkettő helytelen oldala annál inkább kitünjék. Azonban ily irányt bajos fölfedezni Orczy költeményeiben, melyek mindig a falusi életet, a nép egyszerü erkölcseit dicsérik szemben a városi élettel s a nagy urak szokásaival, sőt még magával a tudományos haladással is. S ha Bessenyei Pontyiban kigúnyolja is a parlagi magyart, a többiben épen nem teszi a finom életet nevetségessé.

Egy szóval se Laczka, se Orczy nem volt sugalmazója, hanem volt Destouches L’homme singulier czímű vígjátéka, a mint azt Petz Gedeon nem rég alaposan kimutatta.34) Az alapeszme, a cselekvény és jellemzés néhány fővonása onnan van véve, bár némi eltéréssel. De merített Bessenyei önmagából s a magyar társadalom akkori viszonyaiból is. Ő maga Parmenio, a ki Rosseau hatása alatt philosophál s legfeljebb csak abban különbözik tőle, hogy a mint előszavában mondja – a házasságra nem tökélheti el magát. A többi férfi személy: Titius, Lilisz, az ő barátjai, művelt lelkű, nemes szívű férfiak, a kikben legfeljebb csak azt hibáztatja, hogy egy kissé kapnak a divatos öltözeten. Szidalisz, Berenisz, Angyelika szép, elmés, érzelmes nők, az ő barátnői, a kiket tisztel és szeret s a kikben ifjúsága emlékei ujulnak meg. Pontyi rokonai csak szomszédai egyike lehet, a kiknek körében töltötte Szabolcsban gyermekségét, első ifjúságát, a kikre felférne egy kis műveltség, s a kikhez ő is hasonló lesz, ha tovább is otthon marad. A Parmenio szolgájában, Lidásban, a ki Markalfon é a Nyul-historián táplálkozik és Kónyit tartja legnagyobb magyar költőnek, mintegy a nagy közönséget akarta megszemélyesíteni, a ki még nem emelkedett az uj irodalom színvonaláig. Íme a benyomások, a melyek alatt keletkezett e mű, az elemek, melyeknek vegyüléke. Bessenyei egy mívelt magyar társaságot akart a közönség elé varázsolni, s hirdetni, hogy a műveltség nemesíti szivünket, emeli boldogságunkat, Pontyi és Lidás ellentétes alakjait is szintén csak azért rajzolja, hogy ez eszmét annál élénkebben kifejezze. Magában a mű előszavában is czéloz ilyesmire, midőn azt mondja, hogy nincs dicsőségesebb dolog, mintha az ifjú nemes erkölcscsel és arany elmével bír. Az egész vígjátékon nemes ábránd és boldog optimismus ömlik el, mintha a műveltség megszüntetné az ész és szív tévedéseit, s kiegyenlítené a szenvedélyek és érdekek összeütközéseit. Itt mindenki jó és nemes, legföljebb egy kis szeretetreméltó gyöngesége van, mindenki küzdelem nélkül ér czélt és szenvedés nélkül lesz boldog.

Ily fölfogással, ily hangulattal bajos a legegyszerűbb cselekvényt is megalkotni. S valóban a Philosophusnak a szó szoros értelmében nincs is cselekvénye. A bonyodalom oly csekély, hogy alig mondhatni annak. Parmenio únja a hiú és léha mulatságot, szeret magába vonulni; a nőket tiszteli ugyan, de nem igen kedveli vagy hogy saját szavaival éljünk, okoskodásai miatt nem lelheti bennök tárgyát. Tulajdonkép nem hiszi, hogy szívre és szellemre magához hasonlót találjon. Huga, Angyelika, nógatja, hogy keressen és találni fog, de Parmenio megmarad könyvei és magánya mellett. Szidalisz hasonló lelki állapotban van. Ki nem állhatja a férfiak hizelkedéseit; neki nem rab, hanem férj kell, férfiú, a ki őt inkább belső tulajdonságaiért, mint külső tekintetböl szeresse. Anyja Eresztra, hiába aggódik miatta, hiába inti őt: Szidalisz hű marad elveihez. A két bölcselkedő rokonszellem találkozik egymással, megszereti egymást, de egyik sem mer a másiknak nyilt vallomást tenni, végre Angyelika észre veszi bátyja változását, szerelmes levelet irat vele Szidalisznak, a ki azt viszonozza s csakhamar egybekelnek.

Ime a megoldás bonyodalom nélkül. A komikai alapeszme, mely kölcsönzés Destouchestől, igen jó, két bölcselkedő elme, a kiken erőt vesz a szív, két szeretni nem akaró szív, a kik mégis szeretni kénytelenek. De hol a küzdelem, s az abból folyó bonyodalom, a tulajdonképi drámai érdek? Sehol. Sem külső, sem belső akadály nincs, a melyeket le kellene győzniök. Küzdelmük csak annyi, hogy szégyenlik bevallani szerelmöket. De Angyelika, a ki összehozta őket, könnyen segít rajtok. S valóban az egész műben ez az egyetlen cselekvő személy. A többiek általában nem folynak be a főcselekvénybe, sőt mellékcselekvényök sincs, mert Angyelika és Lilisz rövid pörpatvarát nem lehet annak venni. Berenisz és Titius pedig első jelenettől fogva utolsóig zavartalanul szeretik egymást. Eresztra, az anya csak int, csillapít, és áldázkodik. Pontyi, a ki annyit jár-kel és beszél, senki törekvésének nem vet gátot, senki czélját nem mozdítja elő és saját magának más czélja nincs, mint ujságot mondani, másoktól vett leveleit felolvasni s megjegyzéseket tenni dolgokra és személyekre. A két cseléd, Lucinda és Lidás, a spanyol graciosok módjára, köznapias józan eszökkell és csekély míveltségökkel mintegy gúnyos ellentétei ugyan uraik föllengzésének, mulatságos alakok is, de nem cselekvők.

Bizonyára atyáink nem a bonyodalmat tapsolták meg e műben, hanem az irányt, a szellemet, a szabatos és élénk jellemrajzot s a párbeszédek kellemét, a mely korán jóval túlemelkedik. Valóban Bessenyei vígjátékában a jellemzés sokkal természetesebb és élénkebb, mint tragédiáiban. Parmenio mintegy typusza a kor legmíveltebb magyar embereinek, a kiket a XVIII-ik századi franczia philosophia eszményi oldalai lelkesítenek, de kételyei is háborgatnak. Ő csak ennyiben philosophus s épen nem szobatudós, a ki rendszeren töri fejét és könyvet ír. Magasabb, philosophiai szempontból fogja fel az életet; mélyebben gondolkozik és érez mint mások, a mi komolylyá, s egy kissé szomorúvá teszi. Nemeslekű, de a búskomorság némi árnyával, heves szenvedélyű, de önmérséklő, félénk, a ki nem ismeri a női szivet s nem hisz a szerelmi boldogságban. Komolysága visszariad a tréfás és gondtalan beszédtől, még Pontyival sem igen gúnyolódik, de felderül, ha Angyelika hugát látja s midőn ismerni tanulja Szidaliszt, szerelme erőt vesz rajta, zavara, önuralma, csendes határozottsága s végre boldogsága, mely nem annyira szenvedélyes kitörésben mint inkább mély értelmű és érzelmű szavakban nyilatkozik. Mind találó vonások és jól vegyített szinek. Szidalisz komolysága nem annyira bölcselkedéséből foly, mint inkább női méltósága érzetéből; mert büszke, megveti a hizelgést és bókot: mert szép és gazdag, azt hiszi, hogy nem benső érdemeiért szeretik; elhagyatva érzi magát segy nagy szív után sóvárog. Barátnői víg kedvét, boldog szerelmét lenézi és mégis irigyelni látszik. De azért nem válik kesernyéssé, sőt komolyságába sok gyöngédség vegyül, különösen anyja iránt. Szerelme ébredésekor őszinteségét szemérme mérsékli s midőn szeretve is érzi magát, heves fölindulása boldog enyelgéssé lágyul.

Mindez jellemző és sikerült rajz, de legsikerültebb a mű női alakjai közt Angyelika, lehet talán azért is, hogy legcselekvőbb. E beszédes és nyughatatlan leány épen ellentéte Szidalisznak, de azért nem kevésbbé nemes szívű és eszes. Vidámságában némi naiv kaczérság vegyül ugyan, de ez még kedvesebbé teszi. Hiven szereti Liliszt, de óhajt az egész világtól szerettetni s mindenkihez részvéttel fordul. Nemcsak földeríti környezetét, hanem okosságával vezeti is. Mindent fölfog, mindent belát, de bölcseségét elmésségbe és tréfába burkolja. Mint az ily természetek, mindenkivel szeret ingerkedni, de mindig megtartja az illem korlátait. Kedvesét szerelemből néha megkinozza, megbünteti, de úgy, hogy szerelmét még inkább kimutassa iránta. A harmadik nő Berenisz, mintegy közép helyet foglal el Szidalisz és Angyelika közt, épen mint kedvese, Titius, Lilisz és Parmenio közt. Ez ifjú csoporthoz jól sorakozik egy agg nő, Eresztra, a kinek házában foly le az egész cselekvény s a ki türelmével és tapintatával uralkodik környezetén.

E személyek mindnyájan a fölsőbb komikum képviselői, míg Pontyi, Lucinda és Lidás inkább az az alsóbbéi, a nélkül, hogy kirínának a mű hangulatából. Pontyi gazdag nemes, de míveletlen, bár szeret egy kis tudákosságot szenvelegni. Nem olvas hirlapot, kocsisa s a vándor görög kereskedők látják el politikai hírekkel, melyeket örömest mond el másoknak, megjegyzésekkel, kisérve. Jó gazdának tartja magát, de inkább csak parancsolgatni szeret, mint utána látni a dolognak. Szeret pörölni, ősiségi pöröket folytat, nyegle és tudákos ügyvédeket kedvel, a kik megcsalják. Örömest beszél a maga s más családja geneologiájáról s el-elérzékenyül, ha egy megholt atyafiáról van szó, kiről azt hiszi, hogy valaha megsértette. De nincs minden természetes ész és elmésség nélkül s néha találóan gúnyolja ki a míveltség és divat ferdeségeit, épen mint a peleskei nótárius. Ez alak, melyet nagy tetszéssel fogadott a közönség, mint egy ősatyja a magyar vígjáték későbbi ifju és vén nyers magyar nemeseinek, Kisfaludy Károly Mokánya, Gaal Baczur más alakok ugyan, de az anyag, eszme ugyanaz: a nyers magyar, az elmaradottság képviselője, szemben a mívelt társasággal s a haladó korral. Ama két levélben, melyeket Pontyi tisztartója és ügyvéde irnak, Bessenyei a kor csökönyös magyarságának stiljét akarta kigúnyolni; a tisztartó levelében a parlagi magyarságot, az ügyvédében a latinnal tarkázott beszédet, melyet értekezéseiben is ostoroz. Később Kisfaludy Károly Perföldyében e latinos beszédet egy egész jellemrajzzá dolgozta föl. Valóban Bessenyei inkább Pontyi alakjával hatott a magyar vígjáték fejlődésére, míg tragédiáinak semmi nyoma nem maradt drámai törekvéseinken.

Lidász utánozza urát, ő is philosophus akar lenni, csak hogy Lucinda hamar kigyógyítja őt, hamarább mint Szidalisz Parmeniót. Azonban a szolga olvasmányai nem a franczia philosophok, hanem Markalf, A nyul historiája, Álmos könyv, Trója veszedelme stb. czímű könyvek. Kónyi János verseiből tanul érzelegni és szerelmet vallani. Bessenyei itt kora népszerű olvasmányára czéloz s ugyanazt a gondolatot fejezi ki komikailag, a mit Magyar Néző-jében komolyan.35) Ott is előszámlálja az említett könyveket, idéz is belőlök, s így kiált fel: «Itéljétek meg már, hogy micsoda szép versek lehetnek az előszámlált könyvekben, melyeket több olyakkal hazánkban árulnak, vesznek és nyomtatnak. Tegyük hozzá ezekhez a mai magyarságot, hadd tessék ki a különbség.»

Ha valakinek, bizonyára Bessenyeinek volt joga kikelni kora népszerű olvasmányai ellen tartalom és forma tekintetében egyaránt. Senkinek nem volt akkor több eszméje, mint neki, senki sem írt több izléssel és tisztább magyarsággal, mint ő. Vígjátékának párbeszédei is bizonyságot tehetnek erről. Épen úgy kerüi a köznapi magyarságot, mind a latinos keveréket. Nyelvtanilag nem elég szabatos ugyan, például az ik-telen igéket néha bihariasan ik-es módon ragozza, de nem egy helytt könnyed, fordulatos s néha ki tudja fejezni az újkori társalgás finomságait is. E tekintetben egész Kisfaludy Károlyig egyetlen drámaírónk se közelítette meg, nemhogy fölülmulta volna. Nem ok nélkül elevenítette föl színpad és irodalom rég elfeledett vígjátékát. Nem tehet ugyan elég hatást már cselekvényhiánya miatt is, de kegyeletet érdemel, mint első figyelemreméltó kisérlet a magyar vígjáték terén. E mellett némi tanulság is rejlik benne. Nem méltán kérdhetjük-e: vajon száz év mulva a magyar vígjáték társalgási nyelve, párbeszéde csín, fordulatosság és műgond tekintetében, haladott-e annyit, a mennyit Bessenyei kezdeménye után várhattunk? Vajon nem ártana-e néha a fensőbb komikum fölé törekednünk s a szenvedélyek és viszonyok köznapiságából valamivel magasabb légkörbe emelkednünk, mint azt Bessenyei tette a miénknél sokkal nyomasztóbb viszonyok között.