AZ ESKÜVÉS.

Szomorújáték öt fölvonásban. Szerzette Gombos Imre. Föleleveníttetett a Nemzeti Szinházban 1881 augusztus 13-án.

Egy elfeledett régi magyar tragédiát vesz itt az olvasó új kiadásban, melyet legközelebbről a nemzeti színház műsora is fölelevenitett. Katona és Kisfaludy Károly előtt e mű volt a magyar tragédia legkiválóbb képviselője irodalomban és színpadon egyaránt s igy irodalomtörténeti szempontból is érdekes jelenség.

Szerzőjéről, Gombos Imréről, keveset tudunk A m. t. akadémia névkönyve tartott fenn róla néhány adatot, de ezek inkább csak külső, mint balső életére vonatkoznak.46) Született 1791 julius 6-án Szent Laadon Borsodmegyében körnemes szüléktől; atyja Gombos Ferencz, megyei táblabíró volt. Iskoláit Kassán végezte s 1810-ben a pesti egyetemen jogtudori oklevelet nyert s részint az eperjesi kerületi tábla, részint a kir. tábla mellett járatuskodott. Nem sokára 1812-ben, Borsodmegyében tiszteletbeli aljegyzővé neveztetett ki, majd a m. kir udvari cancellaria, utóbb a köz-udvari kamara mellett fogalmazó, gyakornokká, 1816-ban ugyanitt udvari fogalmazóvá, 1817-ben a magyar udvari kamaránál titkárrá s mint ilyen ez évben ifj. gr. Zichy Károly mellett a közinség dolgában Tót- és Horvátországba küldött udvari biztosságnak s újra 1823-ban az akkori kamaraelnök, gr. Majláth József, mellett, a Száván túli részek és magyar tengermellék visszakapcsolására kirendelt királyi biztosságnak tollvivője volt; ugyanekkor fiumei tiszteletbeli patriciustanácsos; 1826-ban magyar udvari kamarai tanácsos, 1830-ban a pesti törvénykar tagja, 1835-ben cs. kir. kamarás, 1837-ben udv. tanácsos és a magyar királyi udvari cancellariánál referendarius, majd Heves-Szolnok főispáni helytartója, mely hivatalától azonban 1839 végén saját kérelmére feloldoztatott.

Gombos korán kezdett írni s úgy látszik kizáróan drámákat. Első kísérlete Lilla czímű három fölvonásos vígjáték volt, de a melynek közel fele hiányzik kéziratai közt; második Bavariai Albert szomorújáték négy fölvonásban 1812); a harmadik: A testvérek, vígjáték egy fölvonásban; a negyedik: A szekrény és rózsabokor, szintén vígjáték egy fölvonásban, befejezve, mint kézirata bizonyítja, 1815 juliusában; ötödik: Az esküvés, szomorújáték öt fölvonásban, befejezve 1816 novemberében és szintén egykorúlag a hatodik: Elek és Polyxena, polgári szomorújáték öt fölvonásban.

Tehát huszonegy éves korától huszonhatig mintegy hat színművet ír s a mikor a legjobbat írja meg, úgyszólva pályája küszöbén, visszavonul, épen mint Katona. De míg Katonát családi körülményei s a sikeretlen küzdelmek temették magányba, Gombost, úgy látszik, a hivatal fényesebb pályája vonta el a drámaírástól, a mit elősegített csekély költői becsvágya is. Inkább műkedvelő volt mint művész, inkább csak ifjú hév fogatott vele tolltat, mint komoly és tartós lelkesülés. Szerénysége sokáig visszatartóztatta a nyilvános föllépéstől. Esküvését sem maga adta ki, hanem barátja, Dömötör Miklós s nevének csak első betüivel megjelölve. Többi színművei maig is kiadatlanok; a negyvenes években Toldy akarta kiadni a Nemzeti könyvtárban, de abban maradt, azonban a kéziratok megtalálhatók Toldy kéziratgyüjteményében, a melyet a m. t. akadémia váltott magához. Gombos tragédiáját nagy tetszéssel fogadta olvasó és néző közönség egyaránt. Alkalmasint már megjelenése évében előadták a vidéki színészek, de arra már biztos adataink vannak, hogy 1819 márczius 19-én Rozsnyón nagy hatássall adta elő a műkedvelő ifjúság, József nádor nevenapján, az épülő félben levő evang gymnasium javára, mint «oly szép theatromi darabot, melynek tárgya, elrendeltetése és ékes magyarsága megérdemli a közmegkedveltetést.47) Ugyanazon év ápril. 15-én Székes-Fehérvárott is adatott,48) s a székes-fehérvári társaság Pestre jövén, május 3-tól jun. 16-ig tizenháromszor lépett föl a német színpadon, tizenegyedszer épen az Esküvésben.49) Ledvaynak kedvencz szerepe volt Cæsar s 1833-ban Budán ebben lépett föl először, nagy mértékben magára vonva a közönség figyelmét.50) Egész a negyvenes évekig kedvencz darabja volt a pesti és vidéki színházak műsorának, sőt egyszerű czímét is fölczifrázgatták Szent a törvény és szent az esküvésre. Gombost a siker nem ösztönözte nagyobb termékenységre, legfeljebb reá vette, hogy már kész Elek és Polyxena czímű tragédiáját is átadja a színészeknek előadás végett.51) E műnek, úgy látszik, már sokkal kevesebb sikere volt. Vajon befolyt-e ez visszavonulására vagy Kisfaludy Károly diadalai közepett nem kívánt már új művel föllépni? Oly kérdések, melyekre nem adhatni, határozott feleletet. Annyi bizonyos, hogy 1817-ben bevégezte írói pályáját, azután csak pártfogója volt a magyar irodalomnak és művészetnek s mint ilyen a magyar akadémia által, 1835. szept. 14-én, tiszteleti taggá választatott, melynek kisgyűléseiben nem ritkán elnökölt s a Nagy Szótár előkészületeiben is részt vett. Meghalt 1840 január 12-én.

Gombos Esküvése élénken tünteti föl a régibb magyar dráma egyik főjellemvonását. Midőn a mult század végén, mint visszahatás József germanisatiójára, megszületett a magyar színpad, főkiinduló pontja a nyelvmívelés és hazafiság volt. Védeni és csinosítani a nyelvet, éleszteni és fentartani a hazafi érzést, volt legfőbb czélja színésznek és drámaírónak. Azonban ha volt is színész, alig volt drámaíró. Német színműveket, fordítottak dolgoztak át vagy utánoztak, s épen nem a legjavát. A forma idegen volt, néha a gondolat is, de a tárgy és irány magyar. Különösen kedvelték a lovag drámákat, a történeti érzékeny rajzokat s magok is megkísérlették e műfajt. Szentjóbi Szabó László Mátyás királya (1792) egyik kifejezőbb szülötte ez iránynak. A múlt dicsőségével éleszti a jelent s a jelen eszméit és érzéseit kölcsönzi a múltnak. Nem a tragikai és drámai érdek a főczél, hanem a hazafiúi lelkesedés s a nemes és nagy tettek dicsőítése. Egész Kisfaludy Károlyig ez irány uralkodott a magyar színpadon, sőt legtöbb komoly drámájában maga sem tőn egyebet, mint ez irányt igyekezett költőibbé emelni, mind forma, mind tartalomra nézve. Katona, a ki Bánkbánjában a magyar történelem tragikai oldala felé fordult, nem tehetett hatást, mert mintegy ellenkezésben állott a kor eszméivel és ízléseivel. De a történeti érzékeny drámákon, s még inkább azokon, melyek idegen tárgyúak voltak, egy más jellemvonástis észrevehetni. Drámaíróinkon más tekintetben is erősen megérzett a német dráma hatása. Örömest utánozták Schiller ifjúkori drámáinak fellengző rhetorikáját, lágy érzelmességét, előszeretettel fordultak Kotzebue felé s komoly drámáiban is nemcsak leleményét, technikáját bámulták, hanem mesterkélt compositióit, önkényes jellemrajzait s kétes becsű erkölcsi fölfogását is. Kölcsönöztek valamit a német romantikai iskola sorstragédiáiból is, a nélkül, hogy egészen zászlója alá szegődtek volna.

Mindezt sajátságos s a szokottnál költőibb vegyületben olvasztja össze Gombos Esküvésében, de ennél többet is. Ő tulajdonkép polgári tragédiát akart írni mint Lessing. Előtte Galotti Emilia lebegett s Orsinija egy Marinelli-féle udvaroncz, a ki épen úgy elragad egy leányt herczege számára, de több hasonlóság nincs köztök. Orsini a köznapi német drámák cselszövőjévé sülyed; nagy gazember, de kevés eszű s unalmas; bár ő okoz minden bajt, mégis ép bőrrel menekűl számkivetésében, de azért folyvást óbégat hogy mily szerencsétlen, míg végre megnyugodva sorsán, jobbulást igér a közönségnek. A szerelmesek fellengős és túlérzelmes magán- és párbeszédein Schiller Károlya, Ferdinandja, Amaliája és Luizája pathoszát érezzük; Ottavio és Angelo erkölcsös fölbuzdulásai Kotzebuere és Ifflandra emlékeztetnek, de nem egy helyt elárad Gombos ifjú lelkesedése is s az obligát phraseologián áttör egy-egy eredeti eszme. Megismerjük benne a magyar hazafit is; bár a tárgy idegen, de a magyar dráma hazafias iránya mégis megcsillan rajta. Olvassuk csak Ottaviónak fiaihoz intézett búcsúszavaiból a következő helyeket: «Tartsd meg a honi szent törvényt, mely hajdan eleidnek adá a haza kormányát… Tiszteld, pallérozd az anyai nyelvet, ez által él a nemzet, ez a polgári rend szent palladiuma… A mely nemzet nem becsüli nyelvét, az önmagának készíti örök sírhalmát. Becsüld meg a tudósokat, kik anyai nyelven oktatják polgártársaikat; ő benne él a nemzet bölcsesége, ők tették paradicsommá a durva világot. De anyai nyelven szóljanak a haza bölcsei. A mely tudós idegen nyelven írja le gondolatait, hasonló egy háladatlan fához, a mely ugyan a mi földünkből szívja nedveit, de ágai más felé hajolván, a szomszéd kertjébe hullatja gazdag gyümölcseit.» Mindez nsm egy olasz herczeg, hanem egy magyar hazafi ömlengése.

Gombos a Werner és Müllner-féle sorstragédiákból is kölcsönzött valamit. Személyei sokat emlegetik a sorsot. Corunnának megjósolja egy remete, hogy lator kéz döfi le, mint atyát s a jóslat teljesűl. Ottavio a sors bosszújának tekinti azt a csapást, mely családját sújtja, s oda veti magát áldozatúl a sors megengesztelésére. De a kérlelhetetlen sors egyszersmind kérlelhetetlen nemesis. A sors kényével Gombos össze igyekszik olvasztani a szenvedélyek tévedését s prológjában egyaránt kiemeli a sors hatalmát, mely vaskezével lesujtja a hőst, mint a gyarló ember szenvedélyeit, melyek «hamar lángot vetnek, ha a körülmények szorítják lelkünket s kettős erővel rohannak ellenünk.» A mű alapja tulajdonkép erős összeütközés a kötelesség követelése s az atyai szeretet érzése között. Ottaviónak, Mirandola herczegének, egyik fia Cæsar bele szeret Juliába, Fontanelli tanácsos leányába, a ki már Don Alfonso de Corunna jegyese, s kit Orsini udvarnoka által elraboltat. A jegyes nyomára jő a titoknak, meglepi Cæsart épen akkor, a midőn jegyesének szerelmet vall, párbajra kel vele s elesik. Fontanelli leánya elrablását elpanaszolja Ottaviónak, a kit felindít az erőszakos tett s midőn később Corunna halálát és Julia megőrülését is hallja, megesküszik, hogy a rabló és gyilkos halállal fog bűnhödni. Ekkor föllép Cæsar és bevallja bűnét. Az atya nem kegyelmezhet, meg akarja tartani esküjét, de atyai szeretete visszariad a tettől s hogy mégis megtartsa esküjét, betöltse a törvényt azt a közép útat választja, hogy büntetésül párbajt rendelt életre halálra és zárt sisakkal maga vívja a párbajt s tompa karddal, s gyönge bádog mellvassal állván ki megöleti magát fiával. Meghagyta ugyan, hogy zárt sisakkal temessék el, de Orsini fölnyitván a sisakot, a nép megismeri benne herczegét, Cæsar pedig atyját és kétségbeesésében megöli magát. A herczeg kapitánya mintegy choruskep ezzel végzi: «Borzadva imádom Nemesist, s mélyen érzem, hogy szent az esküvés, hogy főkincs a tiszta lelkiismeret».

Ottavio esküje épen oly indokolatlan, mint szükségtelen. Se Julia se Corunna iránt nem viseltetik valami szokatlanabb részvéttel, mégis egyszerre szokatlan indulaba jő; nyugodt, fontolgató ember s mégis a nélkül, hogy megvizssgáltatná az ügyet, nagy esküt tesz. De különben is, ha szent a törvény előtte, mely halált mond a leányrablóra, mire való az eskü; az öszszeütközés fejedelmi kötelessége és atyai érzése közt így is megvan. Azzal, hogy közép útat választ kötelessége és érzése közt, a tragikai érdek egészen megromlik. Ha megöletné fiát s ennek pártja föllázadna vagy megkegyelmezne neki s kihívná Fontanelli bosszúját s e bonyodalmak közt semmisülne meg, sokkal tragikaibb alakká válnék, mint igy jezsuita dialektikájával, s erénymázas alakoskodásával. Cæsar kétségbeesése és öngyilkossága is így kevésbbétragikai, hiszen atyja halni, keze által akar halni s így ő tulajdonkép nem gyilkosa. Általában az egész cselekvénynek sokat árt, hogy a költő keveset ad a valószínűségre, a szenvedélyeket nem eléggé természetesen indítja meg s midőn azok tombolni kezdenek, még kevésbbé természetes útra tereli. Az egész művön megérzik Kotzebue érzékenykedő, de álerkölcsössége s hatást vadászó, de határozatlan és önkényes jellemrajzi modorú. Cæsar hevesen szereti Juliát, de szenvedélye természetéről nem igen világosodunk föl. Egyszer úgy tünik föl az, mint valódi szerelem, máskor mint puszta érzékiség. Cæsar körülményei nincsenek úgy festve, hogy táplálják erőszakos szenvedélyét. Mi akadályozta, hogy udvaroljon Juliának, s ha hajlamát tapasztalja, nőül vegye? Atyja bizony nem, hiszen, a mint később mondja, örömest beleegyezett volna házasságába. Cæsarnak se jó, se rosz hajlamaiban nem nyilatkozik erő. Nem érezhetünk iránta elég részvétet s kétségbeesése nem indíthatja meg szívünket, mert nem hihetünk eléggé benne. Julia túlérzelmes, túlgyöngéd hölgy s midőn kedvesét megölik, átokban tör ki, bosszuló kardot ragad, aztán megőrül mint Ophelia, majd visszanyerve lelke épségét oly nyugodt, hideg lesz mint egy férfiú. Ottavio majd igen elmélkedő, majd igen heve; erényes bölcseségében több a hóbort, mint a belátás s önmegtagadása inkább tehetetlenség, mint erő. Fontanellit mélyen lesújtja leánya sorsa, de aztán nem sokat gondol vele, sőt Cæsarnak kegyelmet akar eszközölni, s azt nem nyerve, ő tanácsolja a párbaj-büntetést s végül örömest oda adná leányát nőül a győztes Cæsarnak.

Azonban a jellemek e következetlen és összhangtalan rajzában vannak sikerült vonások is, s az igen is fellengző vagy igen is alantjáró pathoszban megcsendül egy-egy tiszta hang is. A költő küzd a nyelvvel; a neologiából inkább csak egy-két új szót merít, mint müvészi csínt, de a nehézkességet itt-ott könnyedség, s a bágyadtságot hév és erős váltják föl. Minden esetre technikája színpad-ismeretet s nem közönsges tehetséget árul el. A cselekvény gyorsan fejlődik s fokozatosan emelkedik tetőpontra. A kerti jelenet, melyben Corunna meglepi Cæsart, nagy hatású jelenet, de a költő fokozni tudja a hatást, midőn a tetőpont jeleneteiben, melyekben az őrült Julia föllép, Ottavio esküt tesz és végre Cæsar bevallja bűnét, még árnyaltabban rajzol, még erősebb színeket használ. Ezentúl a cselekvény egy kissé vontatott ugyan, de a jól-roszúl fölköltött érdeket mind végig meg tudja tartani. Kisfaludy Károly első drámáiban nincs ennyi technikai készség s ily fokozatos hatás. De a tárgy magyar, a jellemrajz természetesebb, a nyelv költőibb s rajtok egy új, eredetibb szellem fuvalma érzik, s mindez némikép háttérbe szorítja Gombos kísérletét.

E mellett a kritika is szigorúbb volt Gombos, mint Kisfaludy iránt. A Tudományos Gyűjtemény-ben52) mindjárt a mű megjelenése után egy névtelen bírálat jelent meg, mely hiányait találóan emeli ki. Már meséje ismertetésében megró egy pár valószínűtlenséget, nem helyesli a cselekvény fordulópontját, midőn Ottavio a párbaj-büntetésben állapodván meg, leeresztett sisakban megöleti magát fiával. «Ezen természetlen fordulás indító okait – úgymond – nem látja által a recensens. Feltévén, hogyha az ily kettős viadal fölbonthatná az esküvést, bizonyára nem szükséges, hogy az atya legyen a bajnok: ha pedig az öreg herczeg halála szükséges az esküvés megsemmisítésére, miért kell annak fia által elveszni? Miért akarja a jó atya, a kegyes jó keresztyény, fia bűneit atyagyilkossággal, ha tudatlan is, tetézni… A bajvívásra a szükséges készületek megtétetnek. Ottavio, hogy titkon planja el ne árultassék, még a bajvívás előtt hosszú útra elindulását tetteti… Valamivel élesebb elméjű emberek előtt, mint a szegény mirandolaiak, az ily titkolódzó parancsolatok az Ottavio plánját bizonyosan fölfedezték volna. De hogy is lehet, hogy egy fejedelem útnak indulni készüljön és el ne induljon; megölettessék a nélkül, hogy észre ne vétessék, kivált midőn senki sem iktatván titkaiban, senki által sem segíttetik szövevényes planja kivitelében?»

A jellemrajzról még bővebben és szintén alaposan szól: «Legkevesebbé szerencsés a költő folytatja – a karakterek előadásában. A szelid, kegyes Ottavio gyakran igen hideg, máskor tüzével nem bír, s így magával meg nem egyező. Az angyali erkölcsű, érzékeny szívű Julia, ki a darab elején mint a legtüzesebb szerető festetik, az utolsó fölvonásban ádáz sorsában egészen megnyugodva szemléltetik, egyszerre mintegy tüzes szívből hideg ésszé változik, a nélkül, hogy karakterében vagy a körülményekben ennek okát találhatnók. Orsini, a kiben a recensens eleintén egy nagyravágyó, álnok, alattomos úton czéljára törekedő, színlelését mesterségesen elfedező udvarnokot, Marinelli és Jago mását szemlélt, a további előadásban egy alávaló, otromba hízelkedő lesz. Legjobban előadta a költő a Cæsar karakterét, kiben az indulatok mind nagyok, tüzesek, zabolatlanokra; a szív jó ugyan, de, az értelem nem léte miatt, az indultoktól a legnagyobb gonoszság okra vezéreltetik; szörnyű gyengeségei mindazonáltal, melyek fölemelkedett nagy tulajdonságokkal, nincsenek párosodva, azt a karaktert is megfosztják a szomorújátéki méltóságtól.

«A beszéddel alkalmasint meg van a recensens elégedve. A gondolatok sok helyt szépek és igazak, a hasonlatosságok újjak, az előadások és leírások elevenek. Különösen tetszettek a recensensnek a szélvésznek és a gálya veszedelmeinek leírások, (9–10. l.); Juliának aggódása a kettős viadal alatt, a kardok csattogásait hallván; a megtébolyodott Julia beszélgetései (88–93. l.) psychologiai belátással vannak írva. Cæsarnak megnyugvása atyja akaratában és a halálos ítéletben (107. l.) philosophiai okoskodással adatik elő. Az emberi életnek egy híddal való egybehasonlítása (134. l.) szép ha nem tökéletes is. Ottavionak intései Angelo fiához (141. l.) a hazai nyelv kimívelése iránt, egy igaz hazafihoz illők. Sok helyen kitetszik a szerzőnek közelebbi ismeretsége az újabb, kivált német írókkal, kiktől sok gondolatokat kölcsönözött. A beszéd külső formája tiszta, eleven, folyó. De némely közönségesebb kifejezések elhagyását vagy megváltoztatását kívánta volna a recensens. Az «Angyalom» (13. l.); «Mammont hívjad komának» (13. l.); «Nem egyszerre érik a gyümölcs» (50. l.); «Van eszek az egeknek» (76. l.) stb. nem egyeznek meg Melpomene méltóságával. A versek harmoniája, a kötött beszéd kellemei, melyek nélkül minden költemény a folyó beszédhez többet vagy kevesebbet közelít, az előadás szépségét ezen szomorújátékban is emelték volna.

«A mint az eddig mondottakból kitetszik, a jelenvaló munkácska épen nem valamely tökéletes költemény. Ezen ítélet nem lehet sértő a szerzőnkre nézve; mert maga megmondja ajánló levelében, hogy poetai hírt e költeményével nem keres. Minden tetemes hibái mellett is mindazonáltal a szorosabban vizsgálódó olvasó e szomorújátékból észreveheti, hogy a szerzőjének költői elméje, szép tragédiai talentuma és lágy érzése vagyon, melyek csak hosszas gyakorlás által fejlődhetnek ki voltakképen. A recensens tökéletes bizodalommal óhajtja, hogy ezen szép tulajdonságait tovább is honi litteraturánk előmozdítására fordítván, ezen első szüleményében találtató hiányosságok elkerülésével mindig jobb meg jobb és tökéletesebb színjátéki darabokkal megajándékozza a magyar közönséget.

«Trattner úr, kinek hazánk oly sok honi nyelvünkön írt tudományos művek és most ezen munkácska kiadásáért is köszönettel tartozik, még nagyobb érdemet szerzett volna magának, ha a nyomtatás szépségére, a könyvecske kellemetesebb külső formájára jobban vigyázott és kivált az ocsmány minden ízlés nélkül gondolt és mesterség nélkül készült czímmetszés helyett, melyen a személyek, mint meg annyi meredt fabábok, a jobb ízlésű szemet bántják, e tragédiát egy más szebbel ékesítette volna.»

Eddig a bírálat. Valóban a bíráló méltán ítéli el az első kiadás czímképét, de mi mégis hű lenyomatban ide csatoljuk, mert jellemző mind a korra, mind a műre nézve. Gyakran egy régi könyv metszetei, czifrázatai, sőt betűi inkább előnkbe varázsolják a kort, mint sok egyéb. Mai képeink, czifrázataink egy félszázad mulva szintén a kor tükrévé válnak s hány ünnepelt drámánk fog a Esküvés sorsára jutni!