II. A Disznótoros Ebéd

A mint Kadarkuthy Viktor kirohant a vármegyeház kapuján, utját állta egy hajdú, a ki, úgy látszik, hogy reá lesett. – No még egy hajdú!

– Hát kendnek mi a baja?

– Köszönöm kérdésit, nekem, hála Istennek, semmi bajom. Hanem a tekintetes második vicispán úr köszönteti a nagyságos báró Kadarkúthy urat.

– Hát hogy tudja kend, hogy én vagyok az a báró?

A hajdú bölcs szemhunyorítással válaszolt, meghúzva a két ujjával a báró kabátjának egyik leffentyűjét:

– Hát erről a haczukáról.

A báró nem értette a dolgot. Hisz abban a világban, a melyből ő most idecseppent, minden ember ilyen haczukát visel; még Bécsben is ez a divat.

Az ám! Bécsben!

– No hát mi kell velem a vicispán úrnak?

– Hát instáltatja egy kis barátságos disznótoros ebédre magához.

– Hiszen épen most jövök az első vicispán úr ebédjéről.

– A felől bátran végig ebédelhet a nagyságos úr egy másodikat. Ilyenkor ott bőjtös ebéd szokott lenni.

– Hát a kend urasága nem bőjtöl?

– Nem. Mink más eklézsiához tartozunk.

– No hát ugy is oda indultam.

Tekintetes Igriczy János másod-vicispán úr portáján azután egészen más világ volt, mint odaát az első vicispán rezidenciáján. A saját nemesi telkén, saját házában lakott, a hol tiz vendég fogatai számára volt istálló és félszer; a sok kifelé forgatott rúd bizonyítá, hogy azok most épen tele vannak.

A hajdu vezette a vendég urat a pipatóriumba, a hol már a többi uraságok összegyülekezének; még most nem pipáztak, hanem az ebéd-előkészítő domitorium járta.

Nem is kellett a vendég úrnak bemutatás. A mint belépett az ajtón, egyszerre minden ember ráismert: «áh, itt a báró!» A házi úr eléje jött. «Szervusz bárócskám!» a tenyerébe csapott, «hozta Isten!» s azzal vezette az asztalhoz, a hol a szilvóriumos palaczk mellett ott állt a pompás miskolczi czipó s azzal «domitorium praecedit!» egy kupica szilvapálinkát belediktált, a mi a bárónak nem is esett rosszul; azt a lenyelt szóló csíkot legalább elpihentette a gyomrában.

Azután pedig sorba bemutogatá neki a többi tekintetes convivákat, a kiknek csak a titulusa maradt meg a báró fejében: protonotarius, – vicenotarius, – fiskalis, – vicefiscalis, – judex nobilium, – jurassor, – assessor, – archivarius, – perceptor, protomedikus, – hites mathematicus, – egyszóval az egész vármegye.

De azok közül is a vele egykorúnak látszó urak mind azzal a jucundus ábrázattal fogadták a közéjük lépő jövevényt, mint – a kiről épen most anekdotázik az egész frequentia.

Azok mind azt allegálták, hogy együtt jártak vele iskolába, a mi lehető is volt, mert Viktort valami hét iskolából csapták ki s azután emlékeztették vidám hahotázás közben az itt meg amott történt kalandjaira, a miknek fele sem volt igaz, a másik fele pedig nem volt dícséretes; de hát a gyerekkori csinytevésekre embernyi fővel visszatekinteni csupa gyönyörűség. – Kadarkuthy Viktor vehette észre, hogy őt már az itteni társaságban egész legenda kör veszi körül; ismerik már jobban is, mint kellene.

Aztán, a mint körül nézett, az is világos lett előtte, hogy miért találják ki az ő signalementját a külsejéről, még az ostoba hajduk is? Nem viseli ezt a divatot már senki idehaza. Vége már a kalapos király epochájának! A bécsi Kleiderordnung szabta öltönyöket elégették vagy kapczának hasigálták; mindenki az ősi zsinóros dolmányokban, mentékben pompázik s ha azok között az ő condamnált gúnyája megjelenik, mindenki egyszerre rámutat: «az ott a báró!» s jó ha még valami epithetont is nem tesz hozzá.

A barátságos hajdú azonban új fordulatot ad a társalgásnak, azzal a tudósítással lepve meg az uraságokat, hogy «az asztalon a leves.»

A szétnyilt ebédlő-ajtón aztán a vendég urak, egymást rangfokozat szerint előbbre taszigálva, átszivárognak.

Legelsőnek tolták előre a bárót. Ő volt az egyedüli mágnás a társaságban, s a mágnásoknak mindig nagy praerogativájuk volt a régi magyarok között.

A nagy ebédlőben már akkor jelen volt a háziasszony, a vicispánné. Ketten együtt a férjével képviselték külső megjelenésükkel a megtestesült allegoriáját annak az örök szép mondásnak, hogy «extra Hungariam non est vita.»

(Héj gyerekek! Mostani gyerekek – ősz szakállú gyerekek! Mikor most azt hirdetitek, hogy Magyarország elpusztult, nem féltek, hogy ősanyáitok (nem is apáitok) föltámadnak a sírból s főzőkanállal vernek benneteket agyon?)

Hogy mi volt egy magyar lakoma a régi jó időkben (pedig most is ugyanaz), azt leirta a jó Szirmai Antal kapitális versekben.2)

Nem csak abban áll a magyar szakácsművészetnek a titka, hogy egyes ételeket milyen izlésesen tud előállítani, hanem hogyan tálalja föl egymás után, úgy, hogy az elköltött étel valósággal kivánja az utána következőt, s mikor már az ember azt hiszi, hogy egészen jóllakott, akkor hoznak megint valamit, a mire azt kell mondani, hogy «de már ebből eszünk!»

A vicispánné az asztalfőt foglalta el, jobbról ültetve maga mellé bárói vendégét. Régi szokás szerint a ház ura az asztal túlsó végén telepedett le. Talán baráti jóakaratból tették ezt, hogy senki se érezze magát degradálva az által, hogy az utolsó helyre jutott; de a hogy némelyek emlékezünk még rá, ez inkább azért történt, hogy a házigazda joga és kötelessége volt a pulykát, libát, nyulat föltrancsirozni ott az asztalon, a miket nagy fatálra téve eléje hoztak, derék két ágú villával s hatalmas szeletelő késsel, a nyulnál kétfogantyús vágó bárdot is mellékelve hozzá. Annak tehát szabad helyen kellett ülni, hogy hivatala közben a szomszédjait oldalba ne könyökölje.

A báró eleinte szabadkozott, hogy ő már egyszer megebédelt, hanem aztán mikor azt a jó disznótoros levest hozták, egyszerre megjött a kedve a másodszori megebédeléshez. A leves után fánkot hoztak, attól a báró megijedt; azt gondolta, valami hajigálni való golyóbis, míg a háziasszony rá nem biztatta, hogy csak kóstolja meg. Aztán az is megtetszett neki. Nagy búzditására szolgált a túlsó félen ülő jurassor, a kit úgy hittak az urak egymás között, hogy «Duoduo», azért, mert a fánkból és a töltött káposztából kétszerkettőt szokott mindjárt kivenni s azokat egészben rakta be a szájába.

A fánkevés hosszabb időt foglal le, mert azt mindenki megrepetálja, a Duoduo pláne megquadruplázza; ez alatt a vicispánnét ölte a kiváncsiság, hogy milyen lehetett az első vicispán ebédje, a mit magnificus vendége, a báró, végig élvezett.

Kadarkuthy elmondta azt elejétől végig, úgy, a hogy átszenvedte.

De ezzel az előadásával egyszerre úgy fölcsapta az «égót» az egész uri asztal előtt, hogy mindenki az ő szájából leste a szót. Minden ujabb ételfogása a böjti ebédnek általános kaczajkitöréseket idézett elő. Kadarkuthy azon percztől fogva fidélis czimborának vált be. A ki a társaságot meg tudja nevettetni, az halhatatlan ember! Hozzájárult a sikerhez az is, hogy az első vicispán volt az egész vármegyének a «ginyó»-ja. Így hitták azt, a kinek a rovására (a háta mögött) a többiek dévajkodni szoktak.

Az a bizonyos «zabi do chrbat!» épen repülőszónak maradt fönn a társaságban. A mint a Duoduo egy egész fánkot vagy szármát (káposztatöltelék) begyürt a szájába, a convivák chorusban kiáltották rá: «zabi do chrbat» s arra a szomszédjai jókat ütögettek az esküdt hátára, hogy meg ne fulladjon a nagy falattól.

A Duoduo aztán ezért a bűnbakká tételért aként állt boszút a bárón, hogy fölhordta neki a tiz-tizenőt év előtti csintalan casusait, a mik szintén hálás auditoriumra találtak.

Ezt meg a báró sokalta meg. Egy-egy csinytétel fölemlitésénél fölugrott a székéről és protestált.

– Azt nem én követtem el, hanem az a másik, a pseudo Kadarkuthy Viktor, a ki miatt engem az apám tömlöczbe csukatott, mint rablóvezért.

Ez már nem volt tréfa. Egy börtönbe zárt nemes ember.

A vicispán complanálta a dolgot.

– Habet rectum. Magam is emlékszem a casusra. Az idősb Kadarkuthy bárónak sokféle processusa volt a surculus masculusával; némelyik előttünk jött levatába, másokban mint delegatum judicium voltunk exmittálva; az öreg báró aztán egyszer azt a tromfot találta ki, hogy egy kicsapott diákot fogott el, azt adta ki az egyetlen fiának; roppant sok mórióskodást elkövetett vele. De mi is lett abból a pernahajderből azután? Egyszerre csak hire szakadt.

– Hát hiszen épen abban járok én itt most Borsodban, hogy az uraktól előkérjem azt a gézengúzt, a ki itt rejtőzködik álnév alatt. Mert nagyon rosszul ismernek, a kik azt hiszik, hogy én valaha egy rajtam elkövetett infámiát lenyelek.

– Mint a csikot… szólt közbe a jurassor.

Megint nagy nevetés hangzott föl.

De a kaczajchoruson keresztűl recsegett a báró hangja.

– Hát hiszen ha mind azt a sok schabernakot pardoniroznám is a friponnak, a miket a nevemben elkövetett, hogy helyettem megházasodott, elvette a legszebb vicispánkisasszonyt Csalóközben, azzal világgá szökött: de azt csak nem amnestiázhatom meg, hogy engem, magyar nemest, miatta börtönbe vetettek, egy esztendeig zárva tartottak! Micsoda?

Ez a mondás egyszerre nagy komolyságot idézett elő az asztaltársaságban.

– Ez már serio-dolog, mondá a vicispán. Ezt csakugyan ex officio kell persequalnunk. Főfiscalis úr! Melyik articulus szól erről a criminalitásról?

– Larvatus.

– Mit mond a törvény a larvatusról?

A főfiscus intett az asztal vége felé ülő juratusának, az előhozta a kanczelláriából a Corpus juris II-ik kötetét. A nagy foliókönyv nem fért el az asztalon a tányéroktól, poharaktól, a juratusnak kellett hozzá eleven pulpitusul szolgálni.

– Larvatus, mondá a főfiscális, rátalálva az indexben, 1723:46. paragraphus.

– Az nem illik rá! kiáltott közbe a szemközt ülő vicefiscalis. (Neki, mint fiatalabbnak ezt jobban kellett tudni). Ennek a delictumnak a qualificatiója «stellionatus».

– A stellionatusnak hire sincsen Verbőczyben, veté oda lesujtó flegmával a főfiscalis.

– Hát az Verbőczynek a hibája, pökhendiskedék a vice, a franczia törvényhozás ismeri ezt. Stellionak nevezik azt a gyikot, a melyik a szinét elváltoztatja, innen stellionatus annak a vétsége, a ki álnév alatt grassál. S minthogy a báró úr Francziaországban lakik, a franczia törvény szerint allegálhat.

– Ne disputáljanak az urak, kérem, azon, hogy mi a neve annak az impostorságnak, kiáltott közbe Kadarkuthy, hanem azt mondják meg, hogy mi a büntetése?

A főfiscalis aztán rá olvasta a törvény sanctióját: «a larvatus, convincáltatván, annak, a kinek a kárára elkövette az álorczásságot, holtig való rabszolgaságra odaitéltetik; annak szolgálni tartozik; gazdája csupán arra köteleztetvén, hogy élelemmel és ruházattal ellássa».

– Hisz ez pompás egy törvény! kiáltá föl a báró, kinek gyilkolási kedvét a jó ételek és a bőségesen töltögetett ürmös bor erősen lelohasztották. Hisz ez még annál is derekasabb satisfactio, mintha az ember duellumban lelövi a megsértőjét. Hát igazán nekem fogja itélni a törvényszék a gézengúz személyét rabszolgául? oda kell neki menni, a hová én megyek? a székem mögött állni, ha leülök? s a batyumat utánam hordani?

– Úgy van! úgy van! helyeslék mindnyájan a jogtudósok.

– Aztán olyan ruhába kell neki járni, a milyenbe én öltöztetem? Török mameluknak fogom adjusztirozni. Nem! Nem! Inkább szerecsennek. Befestetem a pofáját chinai tussal, a mit a szappan nem visz le. Láttam én már ilyen megfestett szerecsent egy komédiás truppnál. (Majd kivakkantotta: «a minek magam is tagja voltam.»)

Mindenki azt mondta rá, hogy teljes joggal fogja mind ezt elkövetni a neki itélendő rabszolgával. Ha viselte a báró képét, viselje a Mungóét is.

Ez a szép kilátás teljesen megnyerte Kadarkuthy tetszését.

– No hát alig várom, hogy ezt a ficzkót a kezem közé kaphassam s körülhozdozhassam az egész országban világcsudájára.

A vicispán egy kicsit lehütötte a heveskedését.

– Hanem erre valamicskét várni kell a báró úrnak, a míg a larvatus processusa a maga forumait megjárja s az itélet in optima forma ratificáltatik és promulgáltatik.

– S meddig fog ez eltartani? kérdé a báró, gonoszakat sejtve.

– Hát, hogy accuratus legyek, felelt meg rá a vicispán, épen a pulykatrancsirozás levén hivatala, mely alatt ráért a juridicai praxisból informatiokat szolgáltatni a cliensének, tehát a prima instantiánál az edictalis citatio, currentatio, desertio után következnek az inquisitiók, a mik több vármegyékre kiterjednek, a præsidialisok, a confrontatiók, benevolisatiók, authenticatiók, a replicák, a duplicák és triplicák, az exceptivák, az ubicatiók, az alibik, a juramentumok, a juridicus disputák a competentia fori fölött, azután következnek az appellaták törvényszék, curia, tabula septemvirálishoz, accidentaliter a novisatio, eventualiter a suprema gratia, hát ez mind összevéve eltarthat úgy huszonöt-harmincz esztendeig.

Ebből a diákszózuhanyból csak az utolsó szavakat értette meg a báró.

– Harmincz esztendeig? Én addig perlekedjem?

– Hanem időközben a perköltségeket előre compensálja az actor.

– Akkor süssétek meg az egész törvényteket! kiáltá föl a báró feldühödve s majd kiütötte haragjában az egész pulykapecsenyét a hajdú kezéből.

Kaczagni nem próbáltak rajta, csak úgy csendesen befelé nevetett mindenki magában.

– De hát majd megrövidítem én ezt a processust, harsogott a báró, csak az urak mondják meg nekem a rejtekhelyét, a hová elbujt a csalafinta. Hol van az a Barátfalva?

Az urak egymás szemébe néztek: «Barátfalva?» motyogta valamennyi s a fejét rázta hozzá.

«Soha sem hallottam!» volt az általános viszonzás.

– No már pedig itt kell neki lenni! bizonyozott Kadarkuthy, előrántva az apja levelét, a mit az a gézengúz apjához, Guthay Thaddeus uramhoz irt, a ki a fiát holtnak hitte, a Duna fenekén eltemetettnek vélte.

Ez világos documentum.

– Már pedig a nürnbergi codex szerint egy tolvajt sem szabad addig felakasztatni, a míg el nincs fogva: véleményezé a judex nobilium, a kinek ez a causa legcompetensebb módon a peripheriájába tartozott.

– Hát nincs egy mappa a világon? – okvetetlenkedék a báró.

– Mappa? Hogy ne volna? – szólt az alispán s azonnal riasztá a jurátust a kanczelláriába.

Az nemsokára visszatért egy óriási pandektával, a mit alig bírt a két karjával átölelni.

– Itt van a «Cosmographia».

Az is volt az! Cosmographia. Az egész világ leirása, fölséges fametszésekkel és térképekkel földíszítve. Csak a mult században jelent meg, 1629-ben. De tökéletes mű volt az. Voltak abban kétfejű emberek is, meg repülő krokodilusok. – Benne volt abban Magyarország is, de nem mint önálló királyság, hanem mint alkatrésze (nem Ausztriának) hanem Sarmatiának: összekötve Lengyel- és Csehországgal s megtalálható volt abban Misceutz város is; de azonkívül semmi emberlakta hely Borsod vármegyében.

– Hát nincs ennél ujabb mappája Magyarországnak? kiabált veszekedő hangon a báró. Hiszen azóta csak fölmérték Magyarországot.

– Az a baj, hogy fölmérték… dörmögé az asztalnál egyik uraság.

A bárónak erős memoriája volt; emlékezett rá, hogy ezt az urat «hites mathematikusnak» mutatták be, a mi annyit jelent magyarul, hogy «indzsellér.»

– Tán épen az úr mérte föl?

– Procul absit! A német mérte föl: a bécsi német.

– Hát aztán hol van a fölmérés?

– Hamuvá lett.

– Mért lett hamuvá?

– Mert megégettetett.

A báró már az öklével kezdte ütögetni az asztalt.

– Hát miért égették meg?

– Nem tetszik ebből a fáin jó eczetes uborkából? – kinálgatá a vicispánné.

– Köszönöm, nem kell uborka! Azt akarom megtudni, hogy miért égették el a vármegye mappáit?

De már akkor minden embernek a tányérján volt a pulykapecsenye s erre olyan késvilla-koncert keletkezett, hogy a báró kérdése elveszett benne, azután pedig egy pár áldomás riadt bele az amabilis confusióba; de nem aféle személyes toasztok, mint a minőkkel a mai világ emberei teszik mind magukra, mind másokra nézve keservessé a lakomázást, hanem amolyan joviális rigmusok, a miknek előadásában különösen excellált a Duoduo.

Aztán csak egynek el kellett kezdeni s rögtön visszaechózott rá a másik:

– Vagyon egy főváros, melynek neve Buda, Buda mellett egy víz, melynek neve Duna, a Dunában egy hal, melynek neve harcsa; – vicispányunk, vicispánynénk az Ur Isten tartsa!

Volt, a ki vissza tudott rá kontrázni, a vicefiskális.

– Adjon Isten minden jót, bort, pecsenyét, olcsó sót; a lengyelnek sok borsót, ellenségnek koporsót.

És így tovább.

A báró látta, hogy nem lesz ám ennek vége soha: kapta magát, ő is úgy tett, hogy fölugrott az asztal mellől, fölemelte a tele poharat, s egyenesen odaszólott a vicispánhoz:

– Uram, uram, Igriczy János vicispán uram, szólok az úrnak!

– Hallom a szép szót, antiphonált rá a vicispán.

De a mit a báró mondott, az semmiképen sem volt pohárköszöntő.

– Azt kérdem a vicispán úrtól, hogy miért égették el a vármegye mappáit?

Arra aztán a vicispán megfelelt neki egész méltósággal:

– Azért uram, mert azok a megkoronázatlan király törvénytelen factumai voltak.

Hát azt bizony csak az olyan vadember nem tudja, aki gyermekkora óta kinn lakott Párisban. Most azután épen semmit sem értett a dologból a báró.

A báró azonban olyan volt, mint a csuka: hogyha valamit megfogott, azt ki nem eresztette a fogai közül. Erővel praetendálta, hogy az egész vidám társaság a helyett, hogy a máslásos poharakat kocintaná össze, az ő dolgával foglalkozzék.

– De hát valami lajstromnak csak kell lenni, a melyben a vármegye helységei össze vannak írva! – szólt oda zordonan a megyei mathematicushoz, őt tartva ebben tudósnak. Az pedig épen a salátás tálat tartotta a kezében, azt hitte, hogy annak szól az interpellatio: «tetszik ebből az eczetes zöld paprikából? Mondhatom, hogy fölséges!»

– Eh! nem azt kértem.

– De egy csöppet sem csíp.

– No én most mindjárt harapok! Hol van a borsodi falvaknak az összeírása? Azt csak nem égették el?

No hát azért megint át kellett küldeni a jurátust a cancelláriába, a ki azután úgy állt boszút a többszöros háborgatásért, hogy nem került vissza, csak a mikor már az ebédnek vége volt; inkább a dorongos fánkot is otthagyta.

A közben egyre zajosabb lett a vendégségi jó kedv; a neki pirult arczú urak elkezdtek anekdotázni: csintalankodtak; a vicispánné maga is nevetett rajtuk egy kicsit; azután észrevétlenül elhagyta az asztalfőt. Ugy szokás, hogy a fekete kávét maga készítse el a háziasszony. Ezt mindenki tudja. Azért nem lett abból asztalbontás. Egy-kettő a vendég urak közül felkelt, átment az oldalszobába rágyujtani, a többi ott maradt, quaterkázni; a perceptor maga elé vette az egész csemegés tálat s abból a mogyorókat kiszedegetve, egyenkint feltörögette és megropogtatta.

Végre előkerült a jurátus a nagy lajstromozott könyvvel. Volt már hely az asztalon, a hova kiterjeszsze.

Az urak rögtön hozzáfogtak Barátfalva kereséséhez.

Nem volt szerencséjük benne, pedig a vicispán maga is segített már a munkában.

– Pedig itt kell neki lenni a Bükkben, Borsod közepén! – bizonyozott Kadarkuthy. – Hiszen csak nem lehet egy falut ellopni a vármegyéből.

– Van ám annak valami hübnere, báró úr, – magyarázá a vicispán. – Itt e vidéken, különösen a palócz meg a matyó nép között az a szokás, hogy egymás falujának a nevéből gúnyt űznek; egész csufondáros nótákat csinálnak egymásra. A kigúnyoltak aztán megunják a boszantást, más nevet adnak a falujoknak; de azt rajtuk kivül senki sem követi. Igy lett Büdöskutból Abád, Varasóból Jákfalva, Cinegésből Telekes. Egy falunak az a neve, hogy «Kakastyúk», de a ki ezt a nevet mondja ki az odavalók előtt, azt megverik, inkább Kőkosárnak hivatják a falujokat. Szent Istvánt senki sem nevezi másnak, mint Salamentának. Visnyót meg Eskerenának, Domaházát Csobankónak, sőt van egy falu a vármegyében Dorogma, a melynek a hány pusztája van, annyiféle név alatt vallja be magát a miskolczi vásárra fölránduló paraszt: Csetreng, Gyékényes, Báróháza, Pengyom, Gyolcsinges a lakása, de Dorogmát egy sem nevezi hazájának. Bizonyosan így leszünk a Barátfalvával is, hogy a parasztok megúnták a régi kicsúfolt nevét a helységüknek s azt választották a helyébe, de még ezt a publicum nem acceptálta.

Kadarkuthy mérges volt már, mint egy gyerek, a kinek a többi gyerekek nem akarják megmondani, hogy hová dugták el a sipkáját.

Ez alatt a perceptor ur szerencsésen elkészült az utolsó szem mogyoróval is s arra ő megszólalt. Eddig mind hallgatott.

– No hát urak, nekem vannak pozitiv documentumaim annak a bizonyságára, hogy Barátfalva a mi vármegyénkben fekszik.

– Hol vannak? – kérdé a vicispán.

– Hát a kéményben.

– A kéményben? kiáltának egyszerre valamennyien.

– Hát persze hogy a kéményben. Másutt csak nem tarthatom a farkasfüleket.

– Ah! Tehát farkasfülek?

– Mivelhogy a Bükkben nagyon elszaporodtak a farkasok, a tekintetes vármegye elrendelte, hogy minden elejtett farkasért tiz máriás fizettessék az illetőnek a domestika cassából. Azóta én nálam, több esztendőn keresztül, állandó rubricát képeznek a behozott farkasfülek, s azoknak a párja alá mindig ez van írva átvevőnek: a barátfalvi lévita.

Legjobban elbámult a báró.

– Ah! A barátfalvi levita farkasvadász?

– Az ám, – erősítette a perceptor. Egy télen át beküldöz tíz-tizenkét farkas-irhát a városba.

– Talán úgy fogja őket a farkasveremben?

– Nem az. A farkasok mind regulárisan lőve vannak: vagy a homlok közepén, vagy a fültövön keresztül. A szűcsmester, a ki a farkasbőrt megveszi, maga hozza azt oda a hivatalba, előttem metszi le a füleit, azoknak semmi keresetük a bundán. Aztán a szűcsmester is tiz máriást fizet a vadásznak. Szép jövedelem az! A hogy más eklézsiában a hivek bárányokban, gödölyékben adják ki a papnak meg a rectornak a deputátumát, aként a barátfalviak farkas irhákban róják le a dáciát; a hányat lelőhet a lévita, annyi húsz máriás üti a markát.

Kadarkuthynak magas véleménye kezdett lenni üldözőbe vett ellenfeléről. A ki egymagában farkasra vadászik, az hozzászokott, hogy az életével játszszék. S biztos kezének kell lenni. Az európai dúvadak közt a farkas veszedelmesebb, mint a medve, mert ez egyedül jár s a farkas csoportban; s a medve csak haragos, de a farkas éhes.

Ez a lévita nem lesz az a soványtermetű, gyerekeket virgácsoló anachoréta, a kinek chinai tussal szerecsenné lehet festeni a pofáját.

Annál jobb.

– De hát perceptor úr nem látta a lévitát soha?

– Nem jár föl a városba; mészégetők által küldi föl a vadász-zsákmányait a szűcshöz.

– Akkor egy ilyen mészégetőt kellene valahogy kézrekeríteni; az útba igazíthatna.

– Abszurdum! A hány mészégető, szénégető van a világon, az mind eltagadja, hogy hol lakik. Hisz a többi parasztok mind ő rajtuk élesítik a nyelvüket; azt danolják: «Dudariak nem élhetnek, ha csak szenet nem égetnek; akkor is csak úgy élhetnek, ha bükkfaszenet égetnek.» A magyar paraszt ezt tartja a legalávalóbb keresetmódnak a világon.

Most már a vicispánné is beleszólt a tanácskozásba. A kávét rendbehozván, ismét visszatért a társaságba.

– Mondok én kegyelmednek valamit, édes báró uram. Ha olyan nagyon fúrja az oldalát annak a megtudása, hogy hol lélekzik az a barátfalvi lévita: hát ennek a legbiztosabb kútforrása az, hogy sétáljon föl az Avasra, látogassa meg a kálvinista esperest, annak már csak bizonyosan tudni kell azt, hogy a tractusához tartozó egyházi személyek hol és merre laknak?

Ecce ni! Hisz ez valóságos Columbus tojása!

– Kisztihand gnädige! – mondá erre a báró. – Mindig azt mondtam én, hogy dámáknál van az igazi ész. Megyek a paphoz.

– De előbb fogadjon el tőlem egy jó tanácsot, édes báró. Ez a mi papunk egy igen kegyes, jámbor ember. Ha ahhoz úgy ront be a báró, mint a ki boszúállásra keresi a maga lévitáját, az azt fogja mondani: «hallja kend, báró úr, én lelkipásztor vagyok, nem perzekutor hadnagy; ha gonosztevőt keres kend, menjen a szolgabíróhoz.»

– Hát mit csináljak, tekintetes asszonyom?

– Jöjjön, üljön ide mellém a kanapéra. Mára már úgy is későn esnék az esperes vizitájára menni. Este az idő, rövid a nap. A mi esperesünk a tyúkokkal nyugszik le s a kakasokkal kel föl. Külömben sem szokás gyertyagyujtat után hivatalos dolgokban alkalmatlankodni.

A hajdú már hozta a szép máramarosi vasgyertyatartókat az erdélyi kecskefaggyú gyertyákkal, kettőt az asztalra, a mi nagy luxus volt!

A báró hát leült a vicispánné mellé a pamlagra, az urak mentek a pipatoriumba, vagy folytatták az asztalnál a kvaterkázást.

– Hát lássa, édes báró, – szólt az alispánné csöndes halk hangon, – én nem azt mondanám az esperesnek a kelmed helyében, hogy a Guthay papfiút, a barátfalvi lévitát keserű boszúállás végett keresem, hanem azt mondanám neki, hogy megszántam szegény nyomorultat, hisz eléggé megbűnhődött már azért, a mit bűnül elkövetett, ne szenvedjen többet. Ellenben azért akarom őt feltalálni, hogy elmondjam neki: ne bujdokoljon, tovább nem üldözi senki; én, a kit oly nagyon megbántott, megbocsátok neki; apja a halálos ágyán áldását adta rá, kit élőnek tudott még: jöjjön elő a világba; ha a papi pályán akar maradni, tegye le az exament, szenteltesse föl magát, megválasztják a szép talentumáért egy jó eklézsiába.

– Ezt hazudjam én az esperesnek? – kérdé a báró hüledezve.

– Nem! Igazán mondja.

A báró a hozzábeszélő asszonyság szemébe nézett. Soha sem szokott szembe tekinteni, mintha attól félne, hogy valaki meglát valami titkot a szemében. Erre a szóra kénytelen volt az alispánné szemeibe nézni.

Olyan csodálatos szemek voltak azok: nagyok, világoskékek, nyugodtak.

Valami varázslat ömlött ki belőlük, a mi a fenevadakat megszelidíti.

Kadarkuthy érezte a varázslat hatását.

– No hát én erről a thémáról még többet is tudnék mesélni az esperesnek.

– Azaz hogy igazat mondani.

– Valóságot mondani. Fölfedezhetném előtte, hogy erre a gézengúzra (t. i. a lévitára) nagy világi szerencse vár. Egy gazdag úr, a vele elszökött alispánleánynak a nagybátyja, a leány atyjával összeveszve, azt kitagadta az örökségéből s szép vagyonát mind ez elszökött unokahugának testálta s ha az tíz esztendeig az ő holta után nem fog jelentkezni a massáért, akkor az egész birtoka szálljon a városi ispitályra. Csak jelentkezni kell a feleségének az új vicispánnál (a ki úgy tudom, csizmadia czéhmester volt a városban) s ők azonnal tehetős emberek lesznek, a kik nem szorulnak többé a paraszthordta lukmára, kongesztre, dáciára.3)

– No lássa, édes báró! Ez az igazi ember! Az igaz keresztyén ember. Igy szeretem magát. No hát Isten áldása kísérje minden jártában-keltében! Tudtam én, hogy a báró derék ember. Hát már most igérje meg, hogy ha jó szerencsével fog járni, ha azt a szegény bujdokló ifjút elátkozott sorsából kiszabadítja, hát visszatérőben megint bejön hozzánk, fölkeres, s én nekem elmondja mindazt, a mit Istennek tetsző dolgot végzett, hogy én is hadd örüljek együtt az örvendezőkkel.

– Ugyan visszajövök! – fogadá Kadarkuthy, szépen kezet csókolva búcsuzás fejében a vicispánnénak s azután, a mint megszabadult e varázslatos anyai arcz bűbájos tekintetétől, megint rátalált a maga daemonára.

«Ah! hát ti engemet mindenütt arra tanítgattok, hogy hogyan hazudjam mást meg mást izibe! No hát most jó tanitványra találtok bennem!»