A Lavater

No ugyan jó helyre küldte a viczispánné asszonyság Kadarkuthy bárót a miskolczi kálvinista espereshez.

Volt annak a tudós férfiúnak igen szép rendes prædicatumos neve, a min titulálták, ha levelet irtak hozzá; de szóközben csak úgy hitta azt mindenki, hogy a «Lavater.»

Azokban az években uralkodott egész európaszerte a «lavaterismus.»

Lavater (zürichi református prédikátor) volt a megalkotója annak a rendszeres tudománynak, mely szerint az arczvonásokból, a szemöldökből, szemekből, az orr, a száj alkotásából, az arczredőkből biztosan meg lehet ítélni minden ember jellemét, ezekből ki lehet találni a legtitkosabb indulatait; azok az arczvonások rávallanak a gyilkosra, a gonosztevőre, a kéjenczre, a boszúállóra.

Hiszen még alig mult ennek száz esztendeje, hogy a Lavater «Phragmente über Physiognomie» czimű munkája az egész mívelt társadalomban valóságos fanaticus fölgerjedést idézett elő. Azokról beszélt minden ember. Egy új világ lett általuk föltárva a társaság előtt. Láthatóvá lett maga az emberi lélek.4)

Ha az avasi nagytiszteletű valamely társaságba betoppant, egyszerre üdvös megszeppenés szállta meg a kebleket. Minden ember iparkodott az arczvonásainak olyan kifejezést adni, a mely a titkos erényeket tüntesse elő, jól tudva, hogy ez a lavateri férfiú kiolvassa az embernek a két szemöldöke hajlásából, az orrczimpáinak a fintorodásából a legféltettebb rossz szándékait s azokat följegyzi magának.

Az ilyen jegyzetekkel teli vannak otthon a fiókjai. Azokat ő systematice osztályozza, mint Linné a növényeket s rémséges sok árkus papirost teleírt már velük. Jaj lesz Borsodnak, Abaujnak, de még Hevesnek is, ha azokat egyszer kinyomtatja.

Ha pedig valaki látogatóba ment hozzá, az meg épen kész préda volt a számára.

Azt a nagytiszteletű úr az utczai szobájában fogadta, bő beszéddel ellátta; úgy ültette magával szembe, hogy profilban legyen fordulva az ablak irányában.

Az ablak előtti emelvényen ugyanis a nagytiszteletű úr kisasszonya ült és rámánál himezett, a ki aztán az alatt, a mig a látogató hallgatott vagy beszélt, vagy épen nevetett: azon módon kinyirta a kis ollójával egy darab fekete papiroslapból a konterfáját, úgy, hogy ráismert arra minden ember. Ezt a művészi ágat úgy hitták akkor, hogy «silhouette.» Ez is általános divat volt akkoriban. Silhouette nélkül egy úri ház sem szűkölködött. Ott láttuk az ágy fölött fekete rámában nagy apánkat a vuklis hajával, a máslis czofjával és nagy anyánkat, magasra tupirozott hajával, táritoppos főkötőjével, bodros krézlijével és kettős tokájával; még a szempillák is hiven megtartattak a fekete árnyékrajzokon, a miket müvészolló hozott létre.

Ebbe a veszedelembe ugratta bele a jó viczispánné az ártatlan mitsem sejtő bárót.

Hiszen a mint belépett és bemutatta magát a nagytiszteletű úrnál, a mint az egyszer az arczába bepillantott, már el volt árulva minden, a mi jellemét képezé.

Ez az egymást keresztező két redő a homlokon, ez a csalárdság; ezek a legyezőként összefutó vonalak a szemszögletekben a kéjenczséget hirdetik; ez a beharapott felső ajk az alattomosság symboluma; a kiduzzadt alsó ajk pedig a kegyetlenségé. A jobb szájszeglet félrehúzódása, a félhold alakú redővel a ravaszságot árulja el. A szemöldökben kérlelhetetlen harag lakik.

A báró elmondta az esperesnek idejövetele okát, czélját, úgy, a hogy azt az alispánné tanácsolta neki. Azt hitte, hogy már nagyon jól megtanult hazudni.

Hazudni! Lavater előtt! Nevetséges dolog.

Az esperes engedte neki kibeszélni magát.

Pedig milyen mézédes tudott lenni! Hogy forgatta szemeit az ég felé, hogy nyomkodta a tenyerét a mellére, hogy vékonyította hangját a szelid sápogásig. (Hiszen ezt mind tanulta ő a komédiások közt hajdan.)

Mikor aztán a kérdés föl volt téve, hogy no hát hol található a balsorsából megváltandó barátfalvi lévita ebben a nagy erdőben: a nagytiszteletű úr összefonta a két karját a mellén s így szólt:

– A báró úr tudja, úgy-e bár, hogy mi az a logica?

A bárónak már a nyelve hegyén volt, hogy «tudja a kakuk!» de csak visszaszívta.

– Miért vannak léviták? és miért vannak eklézsiák, a melyek lévitákat tartanak? «Az ok megelőzi az okozatot.» Ez egy logicai maxima. Úgy-e bár, hogy az?

– Az.

– Tehát az ok az eklézsia. Összeverődik imitt-amott egy csomó nostras; szegény emberek: rusticusok, szénégetők, a kik között egy potior sem találtatik, sem pedig Melchizédech, a ki őket szárnyaik alá fogadja. Ellenben az áhítat megszállja lelkeiket, valaminthogy megszállja a lélek nélkül szűkölködő pacsirtákat, fülemüléket az az instinctus, hogy énekeljenek.

– Kérem a macskákat is odaszámítani.

– Tehát énekelni óhajtanának, de nincs, a ki őket arra megtanítsa. Ellenben gyermekeik is vannak, a kikre szintén ráférne az ábéce –

– Meg a skutika.

– De nincsen, a ki ebben tudósokká tegye. Az Úr napját is megtudják vagy a helybenlakó más vallásuak, vagy a szomszéd falvak harangszavából; de nincs, a ki e szent napon előttük a szentírást magyarázhatná. Vannak szülötteik, azokat nincs, a ki megkeresztelje; vannak szerető párjaik, azokat nincs, a ki összeadja; a halottjaikat nincs, a ki elbúcsúztassa. Most jön a hysteron-proteron.

A báró szétnézett: mi lehet az? úgy hangzik, mint a szitakötő.

– Ugyanekkor támad egy peregrinus: egy afféle iskolából eliminált studiosus, a kit consilium abeundival az alma mater kapuin kivül rekesztettek, a kinek «hátán háza, kebelében kenyere», nincs testének, lelkének hová lenni: az odavetődik az általam körülírt nostrasok közé; azok kapva-kapnak rajta, ott marasztják; adnak neki lakást, konvencziót, mensa ambulatoriát; ez azután elvégez mindent, a mit pap, kántor és rektor szokott teljesíteni; beharangoz, beénekel, prédikál: gyerekeket tanít, keresztel, kopulál, búcsúztat, a mihez mind ért, mert az ilyen peregrinusok rendesen quadriennis theologusokból szoktak válni, a kik valamelyes kánoni hiba miatt pappá föl nem szentelődhettek. Tetszik érteni?

– Tökéletesen értem.

– Már mostan a logica regulái szerint mi a conclusio? Az ilyen lévitás eklézsiának igen nagy oka van a maga existentiáját sub rosa folytatni; de még nagyobb oka van magának a lévitának arra, hogy az esperes házának a falára föl ne firkálja a nevét; mert a mint a tractualis consistoriumnak tudomására jut, hogy valahol a kebelében egy ilyen lévitás eklézsia latitál, az azt rögtön transformálja filiává, a lévitát a törvénytelenül bitorolt functióktól eltiltja, s azontúl a községnek kötelessége lesz a hozzá legközelebb eső anyaeklézsiának fizetni a papbért, oda járni föl ájtatoskodásra, onnan hozatni el a papot a szertartásokra, oda járatni a gyermekeit iskolába. A mi aztán nagy angária! Hát ezekből már most mi a logikai concatenatio? Az, hogy ha posito, empyrice existál és subsistál valahol egy barátfalvi lévita, annak a létezéséről hamarább lehet tudomása a Klimius Miklós holdban lakozó embereinek, vagy a Gulliver liliputi lakosainak, mint a borsodi református tractus esperesének.

– E szerint az úr sem akar róla tudni semmit, hogy hol kapható meg az a gézengúz barátfalvi lévita! – kiálta föl Kadarkuthy, mérgesen ugorva föl a helyéről. Hisz itt, úgy látom, hogy minden ember összeesküdött ennek a gonosztevőnek a rejtegetésére.

– Kérem, kérem, csak tessék még ülve maradni – szólt az esperes, a bárót vállára tett kezével a székre visszahanyatlani kényszerítve. (Valami elektricitásnak kellett az ujjaiban lenni, az is nagy divat volt a mesmerismus korszakában.) Tehát az elsőt concedálom, hogy nem tudom, hol van az a barátfalvi lévita? de a másodikat negálom, mintha nem akarnám tudni. Sőt most, a báró úr denunciatiója után egyenesen kötelességemmé van téve, hogy ezen clandestinus abusus kideríttessék. Azért én utbaigazítást adok a báró úrnak, hogy mely úton nyomozza ki egész biztossággal ennek a charádának a titkát.

– No már azt meghallgatom.

– A báró úrnak egyenesen a miskolczi biróhoz kellett volna menni, a kinek minden bizonynyal tudósnak kell lenni valamennyi a Bükkben létező falvak neveiről; mert hiszen az ő fürmendere szedi be a hetivásárra feljövő jobbágyoktól a helypénzt, azoknak czédulákat oszt s a czédulára fölírja a falúnak a nevét. Querczina András uram minden bizonynyal fölvilágosítást fog adni a báró úrnak.

– Querczina András! Querczina András – ismételgette a furcsa nevet a báró.

– Ha el tetszenék felejteni a nevet, könnyen rátalálhat a kalodáról, a mi a háza elé ki van téve; ott van a Pecze-partján.

– Köszönöm. Megyek Querczina András uramhoz.

– Még egy tanácsot tessék tőlem bevenni. Ha Querczina András uram elé fog járulni a báró úr, a világ sűrű kincseért elő ne hordja neki azokat a bölcs dolgokat, a miket én előttem közrebocsátott, mert a mint az ezt a szót meghallja: «testamentum», az egyszerre nem tud más nyelven, csak tótul, de abból is nagyot hall. Kiabálhat aztán annak a fülébe akár tubuson keresztül, abból ki nem vesz egyéb szót, mint azt, hogy «nye rozumim». Mivelhogy olyan messze esik ő a törvénytudománytól, mint Makó Jeruzsálemtől. Azért Querczina András uram előtt egy szót se szóljon azokból a larvatusokból, processusokból, testamentumokból, a miket előttem produkált.

– Hát mit hazudjak neki?

– Sőt inkább egészen igazat mondjon neki. Kezdje azon, hogy «no Querczina uram, mennyiért csinálna nekem egy ilyen jó termetemre való kosokot farkasbőrből?»

– Kosokot?

– No igen; mert ha azt mondja neki, hogy «bekecset», azt nem érti meg; hanem ha azt mondja: «kosokot» azt megérti, mert az tótul is kosuch.

– De hát mi a patvar szükségem van nekem egy kosokra?

– Nagyon nagy szüksége van rá a bárónak. Lássa a báró, ha ebben a külföldi habitusban barangolja keresztül-kasul a vidéket, híre futamodik, minden ember szájróladja tovább, hogy itt jár a «csuma!» Nem kinálták még meg valahol aludt tejjel? Azzal szokták a garabonczás diákot megengesztelni. Az, a kit meg akar találni, jó eleve neszét veszi, odább áll egy vármegyével; mire a báró rátalál a rejtekére, már csak a hült fészke lesz ott. Azért tanácsos lesz a bárónak, ha e mostani ornátus helyébe, a mi lehet módi-ruha Versaillesben, de minálunk maskara, valami olyan öltözetet vesz föl, a minőt a külső emberek széltében viselnek.

– Köszönöm a tanácsát, elfogadom. Ezt bizony magamtól is fölérhettem volna ököllel. Hát aztán a miskolczi biró fog nekem varrni ilyen öltözetet?

– Mivelhogy ő signaturájára nézve szűcsmester.

– Hol lőtték ezt a birót?

– Nem lőtték ezt, kérem alásan, mert ezt úgy választották.

– De hát az ördögök ültek a miskolcziak nyakára, hogy egy szűcsmestert, egy tót embert választottak meg birájuknak?

– Ne tessék rossz opiniót formálni a báró úrnak az én városom lakóiról. A legimpossibilisebb factumoknak is meg van a maga rátiója. Rövideden elmondom a dolgot.

Erre csakugyan kiváncsi volt a báró. Ismét ülő poziturába tette magát, a mi a házi kisasszonynak alkalmat adott a silhouettejének tökéletes kinyirogatására.

– Hiszen mindenkinek méltó megütközésre adhat az okot, – beszél az esperes, – hogy egy ilyen nagy városnak, mint Miskolcz, melynek lakosságát jó részben nemesség, birtokos uraság képezi, hogyan lehet választott birája egy törvénytudatlan személy; egy kézimunkával foglalkozó mesterember; még azonfelül tót. Mind megmagyarázzák ezt ennek a mi nevezetes városunknak a rendkivüli viszontagságai. Mert nevezetesnek bizvást állítható. Anonymus azt jegyezte föl, hogy Árpád fejedelem hadai már itt találták Miskolcz várost s pihenőt tartottak benne. A későbbi uralkodók királyi város rangjára emelték s nagy privilégiumokkal ruházták föl. A török hódoltság azonban sűrű veszedelmekkel látogatta meg a várost. Biráit a basák elhurczolták s egy esztendeig is ott rohasztották az egri áristomban. Ha a harácsot elő nem teremtette, a ló hevederéhez kötötték, úgy hurczolták magukkal.

– Ahá! Hát ezért nem szeretnek az urak miskolczi biróságot vállalni.

– De később még nehezebbek lettek az állapotok. A kurucz-labancz világ alatt kétfelé is kellett harácsot fizetni a városnak, úgy, hogy volt idő, a mikor minden igavonó marhától megfosztatva, kapával mívelték a lakosok a szántóföldeiket. Ezekben az időkben már nem lehetett birót kapni Miskolczon, úgy, hogy a gyülekezetben határozat hozatott, hogy a mely polgár a biróválasztásra föl nem jön, fizet negyven forintot, a ki pedig a biróságot el nem fogadja, fizet 200 forintot.

– S a nemes urak inkább megfizették a 200 forintokat, mint hogy nyereghez kötve szalajtassanak Egerig? Magam is azt tettem volna.

– Ekkor aztán az történt, hogy egész Miskolcz város áttért a református hitre. A pápista templomokat mind átadta a kálvinistáknak, lutheránusoknak. Ez a mi avasi templomunk az ideig Szent István templomának hivatott. Szent István király volt a város védszentje. A város pecsétjén is Szent István alakja volt a czímer: fején koronával, jobbjában a királyi pálczával, baljában az ország aranyalmájával. Az ideig «királyi város» volt Miskolcz, czime: «civitas regia». A nagy változás után azt mondta a cœtus, mit nekünk ez a királyi czifraság, a mi annyi pénzbe kerül, fogadjunk olcsóbb czímet: legyünk «oppidum», s az akkori biró rendeletére a régi czímert is elhagytuk, vésettünk a királyi alak helyébe egy kurucz hajdút, csákós kalpaggal, a ki az egyik kezében három arany búzakalászt, a másikban pedig egy szőlőfürtöt tart s lábait verbunkos tánczra igazítja.

Hej de nagyot kaczagott erre a szóra Kadarkuthy.

– No, ez igazán remek gondolat volt!

– Dehogy volt az. Ebből a czímerből megint csak azt eszelte ki minden ellenségünk, hogy hej de sok buzája, bora lehet Miskolcz városának, hogy úgy kérkedik vele az a czímerbeli hajdu! s még jobban megsarczoltak bennünket; a vezérek csak úgy adták-vették, csereberélték a várost, mint valami bona vaccát. Végre aztán csendesség lett. Elmúltak a kuruczok, elmúltak a törökök.

– Hát ekkor csak megpihentek a miskolcziak?

– Meg bizony; de nem ingyen. A magas kamara a várost maga magának zálogba adta. A burkus háború alatt a miskolcziak negyvenezer forintot vettek kölcsön az eperjesi Pulszky Sándortól, azt küldték föl a királynénak, a ki azért negyven esztendei háborítatlanságot engedélyezett nekik. Most ez az idő vége felé jár. Új contractust kellene kötni a városnak a kamarával. De íme ez alatt a kamarai direktor, herczeg Grassalkovich Antal uram, azt a praktikát gondolá ki, hogy a miskolczi nemes urakkal külön egyezkedett ki jó előre. A polgárok magukra maradtak, a kik között nincs törvénytudó ember. Most azután ezeknek az együgyű embereknek, respective a városukat reprezentáló birónak az officiuma leend egy olyan in omnibus versatus urasággal pertractálni az új contractus iránt, mint a gödöllői herczeg, az omnipotens director cameralis.

– Hát azért választottak olyan birót, a ki mindezekhez semmit sem ért?

– El tetszett találni. Mert ez a maga tudatlanságával jobban meg fogja védelmezni a város igazait, mint kilencz prókátor a maga tudákosságával. Mert ezzel csak kétféle dolog történhetik; vagy mindenre azt fogja mondani odafönn Budán: «nye rozumim» (nem értem), akkor odafönn Budán fognak ráverni ötven botot; vagy pedig azt fogja mondani: «já rozumim» (igen is értem), akkor meg idelenn fognak ráverni a polgártársai ötven botot.

– És így biró uram horoscopja tökéletesen ki van mérve? szólt nevetve a báró, a ki ezt az állapotot fölöttébb mulatságosnak találta.

Ezalatt az esperes kisasszonya is elkészült a nevezetes látogató árnyképével, még a szétálló czopfja is hiven ki volt faragva.

A báró előhúzta a kalapját a hóna alól s úri fejbólintással rekomendálta magát.

A mint a külső ajtót is betette maga után, (kis városainkban – nagy okosan – mindenütt két ajtó őrzi a bejárást) az esperes kisasszonya leszállt az ablak előtti pódiumról s odavitte az atyjához a kész silhouttet, melyet a nagytiszteletű úr kielégítőnek talált.

És azután elővette az asztal fiókjából a nagy kapcsos foliánst, mely már csaknem meg volt töltve hasonló arczmásolatokkal; az új silhouettet egy üres lapra gummi arabicummal fölragasztá, alája pedig ezeket a lavateri megjegyzéseket irta:

«engesztelhetlen bosszúállás»,

«alattomos incselkedés»,

«telhetetlen luxuries»,

«raptusos dementia»,

«gyilkolási mánia».

Ezek mind olvashatók a kitárt arczvonásokból, a lavateri systema szerint.