Mi Volt Az A Nagy Változás?

Kadarkuthy jó délelőtt érkezett be gyalogsorban a szentpéteri vendéglőhöz, a hol útitársát, hajdani princzipálisát, a komédiást, hátrahagyta. Az ott ült az ivószobában egy üveg alamázia mellett.

A báró ki volt melegedve a gyalogolásban, a süveget levette az izzadt fejéről s a farkasbőr-kosokat panyókára veté a vállára, úgy lépett be a korcsmaszobába.

Hát a mint a Herkules megpillantá a belépőt, fölugrott a padról; mint a ki kisértetet lát, keresztül ugrott az asztalon s kiszaladt a söntés ajtaján, folyvást hátrafelé nézve, ijedtségtől kidülledt szemekkel.

A báró utána kiáltott, a korcsmáros meg is fogta; de az föltaszítá a korcsmárost s úgy elszaladt, hogy kergetve sem lehetett volna útolérni.

– Hát ezt mi lelte? – kérdé elbámulva a báró.

– De bár a czechjét13) kifizette volna! – lamentált a korcsmáros.

E felől megvigasztalta a báró; letéve az asztalra a két napi ellátást fedező máriásokat.

– De már most nekem rögtön teremtsen ide egy szekeret, a mivel Miskolczra mehessek! – parancsolá a báró.

Ott szalonnázott épen az állás alatt egy matyó fuvaros, a ki üres szekérrel jött vissza a dédesi vásárból; annak volt négy bozontos szőrü turcsija. Hamar meg volt az alkú közte és a báró között.

– Jól van, öreg uracskám, – mondá a kocsisember. – Elszállítom én kegyelmedet repülve arra a Miskaóczra, csak jól megfogózzék a lőcsbe, hogy ki ne górjón a saroglyából, öreg uracskám.

– Aztán majd a Tósó borbély előtt álljunk meg a városban. Tudja kend, hol van a Tósó borbély műhelye?

– Hisz engem is az szokott nyúzni! Hogy ne tudnám én a Tósó borbélyt, öreg uracskám?

– De ne szólítgasson kend engem öreg uracskámnak; az én czimem méltóságos báró úr.

– Jól van, jól, méltóságos öreg bárócskám.

A négy bozontos táltos csakugyan repülve szállította be a bárót Miskolczra, letéve őt, kivánsága szerint, a Tósó borbély műhelye előtt.

A báró belépett az officzinába s azt mondá a princzipálisnak, hogy futtasson el valakit a birónál hagyott öltözetéért, s a közben hozza rendbe a frizuráját.

Tósó mester összecsapta a tenyereit.

– De báró úr! Mit csinált a hajával?

– Hát mit csináltam?

– Nézzen ide a tükörbe! – S azzal eléje tartá a kézi tükröt.

Kadarkuthy nem ismert magára. Az egész haja galambfehér volt. Azokban a rémséges perczekben egyszerre megőszült.

Egyet rántott a vállán.

– Legalább nem kell a hajamat többet bepudereztetni.

Azon idők divatja szerint jól illett a fehér hajzat a fiatal arczhoz: férfiaknál, nőknél egyaránt. A tulajdon hajszinével czivilizált ember nem jelent meg világ a előtt. Ha ezt a pentateuch szerzője tudta volna, Ádám és Éva mindjárt, ab origine, fehér hajjal jött volna elő a föld méhéből, – és egymás oldalából.

Kadarkuthy Viktor, európai costumejébe átöltözve, sietett a másodalispánné látogatására.

A tekintetes asszony nagy örömmel fogadta a bárót.

Kadarkuthy azon kezdé, hogy szépen kezet csókolva, elejétől végig elmondta a derék matronának mind azt, a mi vele történt e nehány nap alatt. Egész a kölcsönös kiengesztelődésig.

A viczispánné nagy érdeklődéssel hallgatta a figyelemkötő eladást.

A báró beszédéből mély érzés és tiszta igazság tündökölt elő. A széplelkű úrhölgy gyakran törülgeté a szemeit.

Utóvégre, mintegy anyai áldásképen, rátette a kezét a báró fejére.

Azután rögtön, elálmélkodva mondá:

– Nézze csak! A báró feje nincsen púderezve, mégis fehér.

– Az ám! Azon az egy fatális éjszakán megőszült.

– Akkor valóban vigye ön magával anyai áldásomat.

Először életében érte ez Kadarkuthy Viktor fejét. Talán volt is foganatja.

Az egész homályos történetből nem tudott meg a köznapi világ semmit. A kik tudták, elhallgatták. Sok ilyen titkos történetet rejtegetnek a mi családi krónikáink.

A legközelebbi tavaszszal azonban érkezett a postán extra-kurirral egy zacskó Francziaországból, a barátfalvi lévitának czímezve. Az a zacskó töltve volt a még akkor e földön ismeretlen «robinia pseudacacia» magjaival. Ez az, a mit most «akácfa» név alatt ismer egész Magyarország. Áldása az áldatlan földnek! Ez az a fa, a mely minden mostoha talajban meghonosúl, olyanokban, a mikben már a vad cziher sem marad meg, s aztán tavaszszal elárasztja tündér illatával az egész vidéket s gazdagítja édes mézzel a méhköpüket.

Ezzel az akáczfa-maggal Guthay Lőrincz visszavivta a hivei számára a záporásta szántóföldek területét, hogy ismét boldog szántóvetők lehettek, örülhettek a kalászérésnek és aratásnak.

S vannak emberek, a kiknek ez is öröm.