A Farkasvadászat
Egy jó eredménye volt Kadarkuthy éjszakai háborgásának: az, hogy a karácsony második ünnepére tervezett keresztelési czeremonia elmaradt.
Mikor az embert mély álmából fölébresztik s aztán sok ideig nem tud ujból elaludni: olyankor rendesen megszállják az ébrenlevő gondolatok, előveszi a jobbik eszét.
Guthay Lőrincz végzett jurista és theologus volt.
Meggondolta, hogy az a keresztelés nincs ám elvégezve a korsónál és a medenczénél: azután következik még a kalamáris. Akármilyen zugban legyen is Barátfalva, az ott végbement kikeresztelkedési aktusról referálni kell a seniornak Miskolczon, hogy az megint jelentést tehessen róla a tractusnak, a tractus végre a superintendensnek, s ehez a jelentéshez okvetlenül hozzá kell csatolni a kikeresztelt neophita dócéját, mely konstatálja, hogy az valósággal Mózes-hitü volt. Mivelhogy zsidót megkeresztelni stante pede szabad, a mint az maga úgy kivánja; de hogyha a convertita netalántán római katholikus találna lenni, akkor annak előbb hat heti megpróbáltatáson kell átesni, a mit ha a kálvinista lelkipásztor nem respektál, bizony deficzientiába esik, még hüvösre is kerülhet.
Ezt az álmatlanság órájában végiggondolva, s más egyéb indiciumokat is összevetve, arra a megnyugtató elhatározásra jutott Guthay Lőrincz, hogy az ő Herminája nem lesz ennek a vendég úrnak a keresztanyja.
Valoszinű, hogy az a keresztanyaság volt a legerősebb argumentum, bárha nincs is benne a jus ecclesiasticumban, sem a komjáti kánonokban.
Annálfogva, másnap reggelre kelve, azzal az enunciatióval lepte meg a lévita a vendégét, hogy «kedves atyámfia az Úrban; jelentem kegyelmednek, hogy a mai szent napról elmarad a keresztelési czeremonia, minthogy én nekem előbb hivatalos megkeresést kell intéznem Bözöd-Ujfaluba.»
– Bözöd-Ujfalúba? rebegé a vendég úr. (Soha se hallotta hirét!)
– Az ám, oda. Az a székelyföldi magyar zsidóknak a Sionja: ott van a rabbinusuk és a matrikulájuk; onnan kell megkapnom a hivatalos kivonatot, miszerint Barra Áron a magyar zsidó község tagjai közé fölavattatott. Anélkül nekem baptizálnom nem szabad. S a míg a posta a székelyföldről megfordul, bizony beletelik egy pár hónap.
Kadarkuthy boszusan ütött az asztalra. Ő már úgy számított erre a komédiára a templomban. Ez ő neki nimbust adott volna, a mi a nőszivekre veszedelmes.
Vigasztaló kárpótlásul aztán megbiztatá a lévita, hogy eképen elmaradván a keresztelés, elmarad a paszita is; nem kell végig enni, inni egy parasztlakomát: egy órával több idő jut a vágások bejárására; rövid kolláció után rögtön hozzá kezdhetnek a vendég úr tulajdonképeni czéljainak utóléréséhez. A déli órák különösen alkalmasok a kovarczomok megvizsgálásához. Nagyító üveget is fognak vinni magukkal.
Ebben tehát meg kellett nyugodni.
De annyit még is megtett a vendég úr, hogy elment a kálvinista templomba; odáig legalább elkisérhette a szép asszonyt: ott pedig gyönyörködhetett benne, szemközt ülvén vele a presbiteri padon.
Illendő is volt, hogy beletanuljon a kálvinisták szokásaiba, a kik mikor imádkoznak, nem térdepelnek le, hanem felállnak s a míg a lelkipásztoruk prédikál, az asszonyok a szemeiket törlik, a férfiak buzgón szundikálnak, az iskolás gyerekek énekelnek.
Az istentisztelet után pedig a lévita lakásán elköltve a kolbászkákkal ékesitett korhelylevest, azonnal hozzá kezdtek a felfedező expeditióhoz ők hárman: a lévita, a vendég úr és biró uram.
Egész naplementéig járták a hegyszakadékokat; néhol kötélen eregették le egymást; vittek magukkal csákányt is, meg kalapácsot is a turzáshoz.
Kadarkuthynak ezt mind végig kellett élvezni. Hisz ő neki van mind ezekre szüksége! Közbe-közbe elárulta a szakértelmét, elnevezve a Fluszspatot békasónak.
Késő este vetette őket haza a faluba. Biró uram a maga háza előtt búcsút vett a két úrtól. A vendég úr megköszönte neki szépen a szíves kalauzolást.
– Adja Isten, hogy jó legyen belőle; áldáskodék Danavár uram.
A lévita és vendége pihenőre tért a vendégszobába.
A Makka felhozta az asztalra a sonkát, meg a forró sörlevest. Kimentette a tiszteletesnét, a mért nem jöhet. A Laczikát ápolja. A gyerek megterhelte a gyomrát mézeskalácscsal, de szerencsére kihányt mindent, most aztán székifű-herbatejet itat vele az anyja. Majd el múlik a baja holnapra. Ezért nem kell aggságoskodni az apának.
Falatozás közben aztán előhozakodott vele a vendég úr, hogy ő egészen meg van elégedve a fölfedezett bányával, teleppel, az erdőséggel, s már most csak arra kéri a tiszteletes urát, sziveskedjék ezen birtok földesurának egy ajánlólevelet irni a vállalkozó üveghutás részére, a ki ez erdők és telepek használatát hajlandó lenne harminczkét esztendőre akár évenkint fizetendő árendába, akár egyszerre lefizetendő árért zálogba kivenni. Tegye meg ezt a barátságot.
A lévita elsápadt. Arczán valami elbámuló kifejezés kövesült meg.
– Bocsánatot kérek, azt én nem tehetem, rebegé suttogó hangon.
– Miért nem teheti?
– Meggyónom őszintén. Ennek a körülfekvő birtoknak az ezerkétszáz holdas erdőnek, a birtokosa báró Kadarkuthy Viktor.
Erről a bárónak nem volt tudomása. Atyja birtokainak összeirásából ki volt hagyva a bükkségi erdő.
Talán szándékosan hagyatta ki az öreg Kadarkuthy, hogy Guthay Lőrinczet jobban elrejtse? vagy talán azért hogy úgy sem jövedelmezett semmit? Az is lehet, hogy azon erdőségek közé tartozott, melyek felett a kamara és a birtokosok között félszázados processusok folytak s csak József császár alatt irattak át a birtokosaik nevére.
– Nos aztán? kérdezé a vendég úr, ha ennek a birtoknak a tulajdonosa báró Kadarkuthy Viktor, miért ne irhatna ahoz ajánlólevelet a számomra a tiszteletes úr?
– Azt is meggyónom.
– Kegyelmed gyónik? Hiszen kegyelmed kálvinista.
– Hát ez is azon gyarlóságaim közé tartozik, melyek a fölszentelt papi méltóságból disqualificálnak. Én a gyónást jó intézménynek tartom, s nem értem, hogy ezt Luther és Calvin minek hagyatták el a követőikkel. Nekem is egy nehéz teher nyomja a lelkemet; régóta nyomja. Megkönnyebbülök, ha egyszer kényszerítve vagyok azt valakinek elmondani. Most itt van a kényszerítő pillanat. El kell mondanom, hogy én évek előtt, igaz, hogy éretlen ifjonczi elmével, igaz, hogy csábító és rábeszélő befolyások alatt, felvettem Kadarkuthy Viktornak a nevét, s ez álorczásság alatt őrületes vétkeket halmoztam egymásra: nagy, fényes nevű családokat hoztam gyalázatba, s azok között saját tisztes agg szülőimet. Eszeveszett kalandjaimra saját atyám mondta ki e halálitéletet: «nem gondoltál arra, hogy egyszer az igazi Kadarkuthy Viktor eléd toppan, számon kéri tőled, mit követtél el az ő nevében? és megöl! Irgalom nélkül, megérdemlett halállal öl meg?»
(A vendég úr többet is tudott. Az agg lelkész halálos óráján tudatta a sértett boszuállóval, hogy fiára hol találhat.)
– Még ez nem volt elég, folytatá a lévita a vallomást. Az igazi Kadarkuthy Viktor hazaérkezett külföldről arra a hirre, hogy idehaza valaki az ő nevét még hiresebbé teszi.
(«Mint ő maga tette azt külföldön».)
– Az öreg báró nem akart ráismerni a fiára: elfogatta a hajdúival, mint betörő rablót s bezáratta a vármegye tömlöczébe. Engem pedig összeházasított annak a jegyesével, egy angyali szépségü és jóságú leánynyal a legelőkelőbb nemesi családból.
(A vendég úr a kése hegyét dugta a fogai közé, hogy össze ne csikorgassa azokat.)
– Atyám az esküvő után jött oda a menyegzői vigalomba, hogy engemet, a vőlegényt, elfogjon, békóba verjen, elhurczoljon magával s az igazi Kadarkuthy Viktorral a börtönben kicseréljen. Ebből az őrült helyzetből nem volt más szabadító út, mint az öngyilkosság. Éjszaka volt, mikor a Dunán átkeltünk csónakkal; én lehuztam kezeimről a békókat s a hullámok közé vetettem magamat. Meg akartam halni. A lelkem kivánta. Hanem ez az ostoba test ellentmondott. A mint a vizfenék kavicsát érzé, erőre kapott az életösztön. Kitünő úszó és búvár voltam, kiúsztam a partra úgy, hogy a csónakban levők a nagy hullámoktól nem vettek észre. Mindenkire nézve halott voltam, csak arra az angyalra nézve nem, a kivel egymásnak hűséget esküdtünk. Most ez az angyal itt van a barátfalvi lévita-lakban és osztozik velem a gyér örömökben és sürű bánatokban.
Kadarkuthy Viktor közel volt hozzá, hogy elordítsa a harczkiáltást:
«Kapd fel hát azt a másik kést! aztán rohanjunk egymásra s végezzük el a dolgunkat késsel!»
– Már most érteni fogja kegyelmed, úgy-e bár, hogy én nem irhatok báró Kadarkuthy Viktornak? Nem irhatom neki, hogy én, Guthay Lőrincz, a te dæmonod, nem haltam meg, itt vagyok! És velem együtt itt van az a nő is, a ki a te nevedet viseli s az én gyermekemet ápolja. És én nekem kell itt vezeklenem ebben a világból kimaradt hegyzugban az én nagy büneimért, a miknek terheit nem rakhatom le egy pap kezébe s nem várhatok felőlük bünbocsánatot.
Az erős férfi két karjára hajtá le a fejét és sírt töredelmesen.
Kadarkuthy Viktor szívében megrezzent az az ideg (vagy micsoda), a mi az elérzékenyülést fölébreszti. Egy pillanatig közel volt hozzá, hogy arra a lehajtott főre rá tegye kezét s így szóljon hozzá:
– Te meggyóntál nekem. Megbántad a vétkeidet. Én pap nem vagyok, hanem vagyok a te halálosan megsértett ellenséged! Ego te absolvo.
Rövid volt a pillanat. Nem azért jöttünk ide!
– Belátom, tiszteletes uram, hogy ezek szerint kegyelmed csakugyan nem intézhet levelet az uradalom birtokosához. Majd elvégeztetem ezt egy fiskálissal. Most tehát hagyjuk a bánatot a ló fejének, az elég nagy hozzá; a székely lúfőnek semmi köze ehez a históriához. Én, becsületemre mondom, hogy tekintve a tekintendőket, még is inkább lennék Guthay Lőrincz, mint Kadarkuthy Viktor. Már most hát készüljünk a farkasvadászathoz.
Guthay Lőrincz felugrott a helyéről, megtörülte a szemeit s nagyot nyújtózott. Kinyújtózta a hátából az elérzékenyedést. A farkasleshez kemény szív kell. Az nem olyan mulatság, mint a hajtóvadászat, a hol embercsoportok lármája kergeti a fölriadt dúvadat a vadász puskavége elé. A farkaslesnél a dúvad is vadászszámba megy. Ő meg a jáger irhájára ácsingózik.
A lévita levette a puskákat és vadásztáskákat a falról.
– Vannak kegyelmednek patronjai? kérdezé a vendégétől.
– Nincsenek. Nem vesződöm velük.
– Én mindig hordok magammal tizenkettőt. Szükség esetén megoszthatom azt kegyelmeddel.
– Lehetne rá szükség?
– Találkozhatunk egész csapat ordassal s az nem fut el, ha egy párt leterítenek közüle.
– Hiszen a lesgunyhóban ráérünk újra tölteni.
De a lesgunyhóig ballagtunkban is találkozhatunk velük. Arra az esetre is van nálam egy stratagéma.
Guthay Lőrincz megmutatta, hogy mi az? A bajonett alkalmazása vadászpuskára. Egy háromszegletü dákos, a mit ráspolyból köszörültek ki, agancsnyélbe ütve, mely szorosan beleillik a puska csövébe.
– Ez hatalmas védő eszköz. A farkas nem állja ki ennek a háromszegletü törnek a döfését. Már egyszer vettem hasznát kritikus helyzetben. De ezt el ne mondjuk az asszonyomnak.
– Nem fogja neki senki elmondani.
– Kegyelmednek is adhatok ilyent: nekem van kettő.
– Nem tudok vele bánni. Én támadó farkas ellen jobbnak találom a puskatussal védekezést.
– Én nem. A farkas feje nagy ütéseket elbir. Aztán a puskaagy ketté törhetik, s akkor az egész fegyver hasznavehetetlen.
– De hiszen ketten vagyunk, négy lövésünk van: ön is biztos lövő, én is; olyan csapat ordas csak nem jön ránk, hogy ha négyet leterítünk közüle, a többi még dolgot adjon.
– Igaz. S az esetben is, ha egymásnak vetjük a hátunkat, megfelelünk akárhánynak.
– Úgy bizony, egymásnak vetjük a hátunkat.
Kadarkuthy sötét kigyószemei nagyot villantak Guthay Lőrincz felé. A márczos korsóból tele tölté a két poharat.
– No ezt a Szent János áldását ürítsük még ki egy «bruder»-re. A vadászoknak tegezni kell egymást. Azzal egymásra köszönték a poharaikat s testvériséget ittak…
A lévita a fali klepsidrára nézett.
– Kilencz az óra. Két óráig eltart, a míg a leshelyre kiballagunk: addig sötét van.
– Odatalálunk az erdőn keresztül?
– Az ösvényt mutatják a mészszel jelzett faderekak.
– Akkor hát mehetünk.
– Kegyelmed csak bandukoljon előre a tó mentében, nekem még egy kis végeznivalóm van.
Tudta ám jól Kadarkuthy, hogy mi végeznivalója van még itthon Guthay Lőrincznek: épen azért megkérdezte, hogy mi a dolga?
– Hát még a csalétekül kiteendő malaczot kell elővennem a ketreczéből; azt zsákba téve viszem magammal.
– Nem fog az visitani az úton?
– Jól tartottam aludtejjel, a zsákban hallgatni fog.
– No, hát én megyek előre, mondá Kadarkuthy s magában gondolá: «no csak eredj te a feleségedhez, kis fiadhoz, megcsókolni őket búcsú fejében; utolsó csókod lesz.»
Guthay Lőrincz csakugyan odament: a kandallószobából nyiló kicsiny hálókamarába, a hol a felesége volt a kis fiával. Aludtak már mind a ketten. Az asztalon égő mécs pisla világánál láthatta őket. A kis fiú odasimult az anyjához, picziny kezét annak az arczára téve. Az anyának és a gyermeknek az arcza egymás felé volt fordulva, mintha csókot akarnának váltani.
Valami ösztönszerü sejtelem úgy nógatta, úgy ösztökélte, hogy ezt a két kedves arczot megcsókolja…
… Nem! Nem szabad! Fölébresztené őket. S ezeknek nem szabad azt megtudniok, hogy ő most farkaslesre indul. A gyermek bizonyosan azt mondaná: «ne menj a farkasokra, táti! én félek!» s akkor nem mehetne. Úgy kell neki settenkedve ellopozni hazulról.
A cseléd tudja azt egyedül a háznál. A Makka fönmaradt tollat fosztani. Neki kell az eltávozó úr után bezárni az ajtót.
Guthay Lőrincz azután a fás-szinből előhozza a kéthónapos malaczot, zsákba kötve a vállára veti s utána siet az előre ballagott vadásztársnak.
A tó gátjánál utóléri, akkor aztán ő megy előre, a ki ismeri a járást a tó tulsó partján kezdődő erdőben. Az az ősrengeteg eltart a hegytetőig; csupa óriási bükkfák.
Beszélni útközben nem szabad. A léptek hangját eltompítja a lehullott haraszt. (A farkasnak éles hallása van.) A puskacsöveket is bedugták száraz falevéllel, hogy a puskaporszagot meg ne érezze a dúvad.
A hegytetőre fölhágva, egy vizmosás vágányán kellett leszállniok a völgybe. Itt volt a farkasok birodalma.
Ez a völgy még jobban el volt rejtve, mint az a másik, a melyben a barátfalvi házikók bujkálnak.
Itt megszünt a bükkerdő.
Valamikor, tán tizenöt év előtt, az istennyila fölgyujtotta az itteni erdőt s az hosszu pásztában leégett. Ezen a pusztaságon aztán nem nőtt ki többet a bükkfa.
E völgynek a lonkáját aztán félkörben elfoglalta a mogyoró. Ez a másutt csivatag cserjének ismert csemete itt a leégett erdő talaján több öles, karvastagságu szálfának sarjadt föl, és olyan sürűségben, hogy azon más állat, mint szarvorrú, vagy elefánt keresztül nem törhet. És e mogyoró-erdő szélében mered föl egy óriási vén bükkfa, tiz ölnyi magasan, mely csodára megmaradt a nagy erdőégésből.
A mogyorópagonyon túl kezdődik aztán a növényanarchiának az országa. Minden elátkozott bozót egymással összegubanczolva: galagonya, kökény, bangíta, ostormén, veres gyűrű, som, borbolya, bodza, csipke-rózsa, kecskerágó összeszőve-fonva a vadszeder indáitól, az iszalag köteleitől, vad komlótól: egy félelmetes berek. S ennek a bozótnak még télen is tarka szine van; nem hull le a levele, megmarad zöldnek, vagy megsárgul, megveresedik, közte a korallpiros bogyók, csipkék, méregcseresnyék, miktől még a madár is elriad. Az egészet fölveri az a nehéz bűz, a mitől az embert a hideglelés kerülgeti. Jó lakás ez a farkasoknak.
A bozótot a mogyoróligettől elválasztja egy tisztás, melynek a közepén, mint egy kerek virágágy, pompázik egy hangafa bokor.
S ettől a bokortól mintegy hatvan lépésnyire van a vadász leskunyhó.
De nem hasonlít az semmiféle emberi lakáshoz. Otromba mészkövek vannak halomba rakva rendetlenül; közeiket benőtte a moha; a teteje a somkórók és vadsóskák virágágya; köröskörül elhatalmasodott rajta a vadszeder s annak a lelógó indái takarják az alacsony ajtót, a minek a fölnyításához csak parasztfortélylyal lehet jutni.
– Várj itt csendesen, – monda Guthay Lőrincz a vadásztársának, – amig a csalétket kikötöm; majd utóbb kinyitom a lesgunyhó ajtaját.
Azzal odavitte a hátán hozott zsákot ahoz a kerek bokorhoz, s abba befurakodva kihúzta belőle a malacot s aztán megkötötte a lábánál fogva egy bokor tövéhez. Az rögtön elkezdett malac szokás szerint keservesen visítani.
Amint Guthay Lőrinc előjött a hangafa bokorból, meglepetve hallotta a nagy károgást a feje fölött. Egész sereg varjú jött nagy lármával zajongva a ködös égen, melyet akkor kezdett derengetni a hegyek mögül kibukkanó hold. – A varjúk, lehettek ötvenen is, mind megszálltak azon az egyetlen kimagasló vén bükkfán. Kálvinista varjúk voltak. Igy híjja őket a népajk azért, hogy ezek hússal élnek (odaértve a férgeket is), megkülömböztetésül a pápista varjúktól, a kik csak a vetést eszik. Amazok egészen feketék, emezeknek a hátuk szürke.
Ezek az előposták!
Valami nagy dolog van készülőben ott a titokteljes ciher mélyén.
Lőrinc a lesgunyhóhoz sietett vissza.
– Áron barátom! mondá. – Nyissuk ki sebtén a lesgunyhó ajtaját s azután reteszeljük el magunkat.
Erre Kadarkuthy Viktor megdobbantá a földet a puskája agyával, s azt mondá:
– Mi nem megyünk be a lesgunyhóba, hanem idekinn maradunk. Én nem vagyok a te Áron barátod, hanem vagyok Kadarhuthy Viktor, aki azért keresett föl, hogy veled erre az életre leszámoljon.
Ennek a névnek a hallatára csak lehajtotta a fejét Guthay Lőrincz. Nem volt ellene semmi védelme.
– Évek óta kereslek, most rád találtam – folytatá Kadarkuthy – a többit tudod. Ott van az a nagy magányos bükkfa: odáig egy puskalövés. Te eredj oda, én itt maradok a lesgunyhó előtt, – ottan állj fel. S akkor aztán kezdjünk el egymásra lövöldözni, amig egyikünk hasra nem fekszik. Az lő előbb, aki akar!
Guthay Lőrinc nem szólt semmit, csak a fejével bólintott.
– S nehogy azt hidd, hogy ez itt közöttünk valami lovagias komédia akar lenni: megmondom neked azt is, hogy én nem azért akarlak megölni, hogy a nevemet bitoroltad, hogy miattad tömlöcben penészhedtem, hanem a feleségedért, akit magamévá akarok tenni. Most már tudod, hogy mit tégy?
Guthay Lőrinc szótlanul megfordult s ballagott a nagy bükkfa felé. A varjúsereg a terepélyfa ágán nagy örvendező károgással fogadta; úgy lebegtették a szárnyaikat jó kedvükben.
Vagy talán nem neki beszéltek?
Itt hát a vég! Az elkerülhetetlen fátum! Az apa által kimondott itélet ime beteljesedik.
Guthay Lőrincnek a lelkéhez nem fér az, hogy ő ellenfelét párbajban megölje. Tehát ő maga fog elesni.
Teljesedjék az Úr akaratja.
Odatámaszkodott félvállal a vén bükkfa mohos oldalához.
Egy rövid indulatroham megdobbant a szívében, mikor arra gondolt, hogy ez a halálos ellenfél az ő kincseit akarja magáévá tenni, a feleségét és kis fiát. – Hátha megelőzné? Hátha ő lőné agyon?
De hát aztán mi következik?
Lehet-e neki azzal a véres kézzel a feleségét, gyermekét megölelni?
Lehet-e neki azzal a véres kézzel az Úr vacsoráját osztani a jámbor hívek között?
S a megölt ellenfél gyilkosát üldözni fogják. Elfusson-e a világba? Hová? Neje nélkül, gyermeke nélkül? Vagy azokat is vigye magával?
Teljesüljön a fátum!
Ámde a fátumnak ötletei vannak.
Amig azt a hatvan lépést a lesgunyhótól a bükkfáig végig mérte Guthay Lőrincz, valami csörtető zörej kezdett támadni a sürű bozótban, s egyszerre csak a gubancos ciherből kiugrott két farkas. Egy szikár kan, meg egy szoptatós nőstény, azzal a fenyegető kurrogással, mely a kutyafajnál a támadást jelenti. Mind a kettő Kadarkuthy felé rohant; Guthayt nem látták a bükkfától.
Kadarkuthy mintegy negyven lépésnyire bevárta őket s akkor egy jól célzott lövéssel leteríté a himfarkast.
A mint az elterűlt a havon, a nősténye ott maradt mellette, a himje véres száját nyalogatva.
Kadarkuthy nem lőtt rá. Tartogatta a második lövést. A bozótból még egyre hangzott a csörtetés. Néhány perc mulva kiugrott az előbbi farkasok által tört résen egy harmadik ordas.
Ez már vén kókler volt, ismerte a vadásztempókat. Nem egyenes vonalban tört a lesgunyhó előtti vadász felé, hanem hol lesunyva a fejét, hol félreugrálva, hogy a vadászt megtéveszsze.
Kadarkuthy megtartá a hidegvérét: hagyta az ordast közelebb jönni, puskáját arcához emelve. Egyszer aztán eldördült a lövés, mely után az ordas leült a két hátulsó lábára s elkezdett vért okádni. A golyó szügyen találta.
De abban a pillanatban, amint a második lövés eldördült, egymás után három farkas ugrott elő a ciherből, ezek egymás nyomán futva, száguldtak a vadász felé.
Kadarkuthy most bánta már, hogy nem engedte a lesgunyhó ajtóját felnyitni. Megpróbálta azt berugni; de igen erős szerkezete volt; nem kilincsre járt, hanem reteszre.
Most már csak a puskaagyban volt a védelem.
A puskacsővet két marokra fogva, a legelső farkast, amely egyenesen a torkának rohant (valami szeleburdi fiatal szuka lehetett) ugy sújtotta főbe a puska agyával, hogy az nagyot ordított s aztán szűkölve, nyafogva oldalgott félre, véres orrát a hóba furkálva.
A másik két farkas fogait csattogtatva torpant meg.
Kadarkuthy bátor férfi volt. A puskát magasra emelte, biztatta a dúvadakat: «gyertek! gyertek!»
A farkas is elővette a maga furfangját, amit ilyenkor szokott használni. Az egyik háttal fordult a vadász felé s elkezdte a két hátulsó lábával gyorsan szórni a havat a vadász szeme közé, mig a másik meglapulva hasmánt csúszott feléje közelebb, hogy aztán egy ugrással a hószórástól elvakult embernek a vállára szökhessen.
Kadarkuthy az egyik kezével a szemét takarta el a hószórás elől, a másik is elég volt súlyos ütésre a fölemelt puskával.
Ekkor egy új veszedelem támadt. Az a nőstény farkas, mely a hime mellett maradt, egyszerre felriadt s dühös ordítással rohant a lesgunyhó felé s egy hatalmas szökéssel felugrott annak a tetejére, ott azután végig hasalt, csak a fejét dugta elő a szederindák közül, véres száját nyalva a hosszú nyelvével; s a közben vérre éheztét kifejező «nyau» hangokat hallatva.
A havat szóró farkas csukló csahintásokkal jelenté jó kedvét, a hasmánt közeledő mélyen dörmögő kurrogással a haragját. Olyan közelre jöttek már a vadászhoz, hogy akármelyiket lesújthatta volna. – De nem tehette azt; mert amint a kunyhóajtóból előlép, a kunyhó tetején ácsingózó ordas egyszerre le fog rá ugrani s hátulról rántja le.
Guthay Lőrincz karra vetett puskával nézte ezt az ádáz küzdelmet.
Bizony ordália ez! Istenitélet. Ime előjöttek azok a vadak, a kik Eliézer megcsúfolóit összetépték; a sors azok által tesz igazságot. Itt most össze fogják tépni, széthurczolni azt a halálos ellenséget, a kinek kiengesztelhetetlen haragja, akinek gonosz luxuriese az ő életét követelte áldozatul. A saját életét veszti el.
Neki nem kell egyebet tenni, mint nézni. Elnézni a halálos tusáját, kétségbeesését annak a másiknak.
De hát el fogja-e ezt viselni az ő lelke?
A kétségbeesésnek e paroxismusában elordítá magát Kadarkuthy: «ember! segíts!»
A borzasztó, emberéhez nem hasonlitó üvöltést viszhangozá a mogyoróliget fala.
Arra két lövés dördült el, pillanatnyi közökben.
Az egyik lövésre a gunyhó tetején leskelődő farkas bukfenczezett le Kadarkuthy lába elé, a másikra a havat szóró ordas vágta magát hanyatt, négy lábával kalimpázva. Guthay Lőrincz «holó–holó–holó!» kiáltozással rohant elő a bükkfa mellől szuronyos fegyverével, mire az ugrásra készülő ordas egyszerre felriadt, oldalt szökött, s aztán odarohanva a bezuzott orru párjához, annak megkapta a fülét, s ugy vonszolta el magával a fülénél fogva: lompos farkával ütögetve hátul gyorsabb szaladásra. Eltüntek a bozótban.
– Nem törött el a puskaagy? – Ez volt az első szava Guthay Lőrincznek Kadarkuthy Viktorhoz.
A kérdezett szótlanúl mutatta a fegyverét: ép volt.
– Akkor hát újra megtölthetjük a puskáinkat s kezdhetjük a párbajt.
Kadarkuthy erre a szóra eldobta a puskát a kezéből.
– Jaj, ne beszélj róla, – rebegé fogvaczogva. – Hiszen úgy reszketek. A hideg ráz. Fogd meg a kezemet.
Odanyújtá a kezét Guthay Lőrincznek. Olyan hideg volt az, mint egy halottnak a keze.
– Csinálj tüzet inkább.
A lévita erre odament a lesgunyhóhoz, fölnyitotta annak az ajtaját. A puskavesszővel kellett benyúlni az ajtó likán s úgy emelni föl a reteszt. Odabenn aztán volt tűzszerszám. A gunyhó közelében volt fölmáglyázva a targaly, azt csak meg kellett gyújtani az égő csóvával: a tűz vigan ropogva égett.
Kadarkuthy Viktor térdre ereszkedett a tűz mellé, s kezeit összetette a mellén: fázott, reszketett. Szemei merően bámultak a lobogó tűzbe; még most is a pokoli rémképeket látta maga előtt. Ajkai valamit motyogtak csendesen: «van Isten! van Isten!»
Azután odainté Lőrinczet.
– Ülj mellém. Ölelj meg. Úgy reszketek. Nincsen egy csöpp szivem sem. Megették a farkasok! Ne hagyj nekik széttépni!
Guthay Lőrincz odaült a térdeplő férfi mellé s átölelte annak a vállát.
– Ne félj! Elvertük a czudár bestiákat. Ott hevernek a havon. Kettőt te öltél meg, kettőt én.
Erre a szóra elkezdett Kadarkuthynak az arcza nyavalyatörős vigyorgásra torzulni.
– Azokban laktak az ördögök, – suttogá. – A mi lelkünket megszálló ördögök. Most megszabadultunk tőlük. Úgy-e nem fogunk egymásra haragudni többé soha?
Guthay Lőrincz mély megilletődést érzett. Valami nagy változást vett észre Kadarkuthyn, mely külső jelben tanusítá a nagy lelki fordulatot; de nem szólt neki felőle.
Kadarkuthy odahúzta magához Guthay fejét, hogy a fülébe súghassa:
– Én teneked a lelkemmel tartozom. Te a lelkemet adtad vissza. Eddig nem volt.
A lévita vette észre, hogy vadásztársa félrebeszél.
Hirtelen fölvett egy marék havat s azzal erősen bedörzsölte annak az arczát, orrát, füleit. Ettől magához tért.
– Köszönöm, pajtás! – szólt aztán régi szokott hangján. – Nagyon elcsigázott ez a hajczihő. Most már eszemen vagyok. Nem fogok bolondokat beszélni. Te kiegyenlítetted a tartozásodat ellenemben; de én még nem, a mivel neked tartozom. Eredj haza a feleségedhez, s mondd el neki, hogy az ő férjét nem üldözi senki a világon többé. Te visszatérhetsz az emberi társaságba. Asszonyoddal megesküdhetel igaz hit szerint, hogy viselje a te nevedet. Szülőid meghaltak. Az öreg Malárdyból alázatos ember lett. Fia elvette a te szülőid fogadott leányát. A két család közti átok megszünt. A feleséged szép vagyont örökölt; Durday őrnagy ráhagyta egész birtokát, ha tíz év alatt elő fog kerülni. Ellenkező esetben a városi kórház alapítványáúl fog az szolgálni. Ezentúl gond nélkül élhettek szülővárosodban; te a tudományoknak élhetsz, tisztességes állást szerezhetsz; egy makula nem lesz a neveden. Én úgy elhagyom ezt az országot, hogy soha vissza nem térek többet. Én megbocsátottam neked s másnak nincs megbocsátani valója.
Guthay Lőrincz megszorítá Kadarkuthy Viktor feléje nyujtott kezét; most már forró volt az.
– A bocsánatot köszönöm, ezt örömmel fogadom. De azon túl semmit. Én a feleségemnek el nem mondhatom ennek a mostani órának a történetét; mert azzal egész életére szerencsétlenné tenném. Ő pedig most boldog, meg van elégedve. S az ő boldogsága az én sorsom is. A birtokra, a mit neki hagyományoztak, a város gyámoltalan lázárainak szüksége van, nekünk nincs. A mi kenyerünk hiveink szivében van s az jó termő föld. A fiamat arra fogom nevelni, hogy esze és szorgalma után megéljen. A pénz elgurúl, a földbirtok elszalad a kényeztetett úrfiak kezéből és lába alól; hanem a szegény ember fiának a munkakedve dominium és capitalis, a mi nem vész el soha. Mi itt maradunk a barátfalvi völgyben. Külömbség csak az lesz ránk nézve, hogy most már ki is járhatunk belőle.
– Így is jó, – mondá Kadarkuthy fölállva a tűz mellől. – Most hát töltsük meg újra a fegyvereinket s aztán te majd vezess el a kocsiutig, a melyen Szent Péterre eljutok, a hol egy emberem vár reám, a kivel tudatnom kell, hogy élek.
– Hanem előbb ezeket az elejtett farkasokat czipeljük be a lesgunyhóba, mert ez most rám nézve egy capitalis, a mivel ki lesz elégítve az orgonácskám ára.
– Félsz, hogy ellopja valaki őket?
– Nem valaki, de valami. A farkasok visszajönnek s a megölt pajtásaikat fölfalják.
– Ah! A kannibálok? A saját testvéreiket.
– Te soha sem láttál farkast?
– Soha! Hiszen Párisból jövök, s ott «louve»-nak a fortificatio nimfáit hívják.
– Akkor elég jól viselted magadat a farkasok első rendez-vous-jában.
Azzal aztán segített Kadarkuthy Guthaynak a vadászzsákmányt a lesgunyhóba behordani. Majd holnap eljönnek a munkások a bundáikért.
– De biz ezt a kis ártatlan malaczot sem hagyom itt prédára, – mondá a lévita s odament a hangafa bokorhoz. A kis malacznak már volt annyi esze, hogy a nagy farkasvonítás közben meg ne nyikkanjon, hanem elbújjon a páfrán közé. – Majd mikor a falú végéhez érünk, kieresztem a zsákból; hazatalál ez magától.
Azután sáscsutakból fáklyákat készítettek a vadászok, s azokat meggyújtva, hatoltak ki a veszedelmes völgyből, föl a vízválasztóig. A szekérútnál, a keresztfa előtt, megölelték egymást, úgy váltak el.
Hermina soha sem tudta meg, hogy mi történt ezen a réméjszakán, a farkasok völgyében.
