A Báróság Hétféle Próbái

Ezután csak folytatta az útját Jónás úrfi Clarissendorf felé. (Abban az időben ez volt a neve annak a bánáti falunak, a ráczok Hajduczisának hítták, a magyarok Ludasnak, a törökök Majdánnak.) Uj néppel volt az most megtelepítve; mecklenburgiakat hoztak bele, a kiknek a császári kormányzó kész házakat építtetett, bebutorozva, konyhaedényekkel ellátva, kamaráik élelemmel, istálóik házi állatokkal megtöltve (még macskát is kaptak); a szántóföldeiket bevetteté, nekik csak aratni kellett. Ilyen «német csángónak» ugyan jó volt lenni.

A Feuersteinék lovagkastélyában már előkészülve várták a mulatságos vendéget; trombitatussal fogadták, mikor megérkezett s a báróné és a báró egész a lépcsőtornáczig lejöttek eléje, olyan nagyon megtisztelték.

Ezúttal is díszes nagy társaság volt együtt a kastélyban: pompás öltözetű és fényes egyenruhájú urak és urhölgyek, kik között Jónás úrfi az által tünt ki leginkább, hogy ő volt a legkopottabb. Biz ő neki eddig soha sem volt még két öltöző ruhája egyszerre, hogy az egyiket levesse, a másikat felvegye; inget is csak egyet tartott, azt maga mindennap kimosta este, s reggel felvette tisztán. Ezt úgy tanulta az anyjánál otthon. Azért nem volt csoda, ha azokon a helyeken, a hol még azt is megbirálják, hogy kinek milyen szélesre van kötve a czipője csokra, s hogy a mellénye kihajtásán szabályszerű aranycsipke van-e, avagy csak alsóbbrendű zsinórzat? a módis uraságok csufondároskodásra tartották ezt a fakó uraságot. Az ilyet az az istenesebb, a ki jobban megtréfálhatja.

A méltóságos asszony e mellett abban a gúnyos kitüntetésben részesíté, hogy az ő karján jelent meg a teremben, s midőn helyet foglalt a diványon, megengedé Jónás úrfinak, hogy odatámaszkodjék közvetlenül az ő háta mögé. Úgy bánt vele, mintha különös kiválasztott kegyencze volna.

A fényes társaság között volt egy bécsi kókler; holmi ezermesterféle, a milyent akkor minden úri háznál tartottak. Ezt úgy hítták, hogy meister Pumpernickel.

A kókler ezuttal keletindiai mágusnak volt felöltözve, hegyes süveggel, hosszú palásttal, a mire a zodiacus jegyei voltak kihimezve. Horoscopot csinált, jövendőt mondott belőle. Az akkori charlatánok módjára keverte a beszédében a németet, francziát, olaszt, ráczot, még a magyart is. Jónás urfi mindent értett belőle, csak a németet nem. Meister Pumpernickel legelőször is az új vendéget kivánta varázstudományával kitüntetni: miután a hölgyeknek már sorba jövendőt mondott a tenyereikből, kinek-kinek a saját tetszése szerint.

– Ah, signore Botsinkai, lo prego, geruhen sie a félkeztyűjét lehuzni a kezéről.

Keztyűje azonban Jónás urfinak soha sem volt: hanem az igaz, hogy a keze olyan barna volt, hogy azt irhabőrnek is el lehetett nézni. De ez a gonoszkodás egy cseppet sem hozta zavarba. Teljes kevélységgel mondá, oda nyujtva a barna tenyerét a kóklernek: «magyar nemes nem szokta a kezét keztyűbe eldugni; mert az mindig tiszta!»

A báróné tapsolt a mondásnak: a többiek meg nevettek.

Meister Pumpernickel végig huzgált az ujja hegyével az eléje nyujtott tenyér vonásain s aztán az orra hegyére téve a mutatóújját, úgy jósolt belőle.

– Magának, chèr enfant, áll egy igen jó partie, una fata, a ki magát éperdument lyubija. Tantummodo van egy schweres obstacle, a zsupane de padre nem csinálik lakodalom, dumque ficsor nem csinálik magát báró.

Jónás urfi elámult. Ez már csak mégis varázslat! Hogy tudhatja ezt az ő titkát ez a boszorkánymester, a mit ő még senkinek sem mondott el, csak Arzénának? S hogy előzhette ez meg az ő idejövetelét?

Könnyenhivő és nyiltszivű kedély volt. Azt hitte, hogy mindazt a gratulátiót, a mi erre a jóslatra következik az úri társaság részéről, egészen komolyan kell venni. Ezek neki mind jóakarói. Csak egy kis faggatás kellett hozzá a báró részéről, hogy elmesélje rögtön az egész szerelmi történetét a vadonszép ráczleánnyal; egész odáig, hogy most már nem áll a boldogságának semmi az útjában, csak az a nehéz föltétel, a mit az apa kötött a beleegyezéshez: hogy legyen elébb báróvá. Ő bizony nem tudja ennek a módját. De hát azért jött épen ide, hogy azok által, a kik már ezt tudják, útbaigazíttassa magát.

– Nagyon jó helyre jött kegyelmed, monda a bárónő, intve a körüllevőknek, hogy komolyan viseljék magukat, s belenevetéssel el ne rontsák a jó tréfát. Mi vagyunk a legjobb barátai, a kik bizonyára mindenben előmozdítandjuk a dolgát, hogy a báróságot megnyerhesse. Mert a ki ezen rang elnyerése után vágyik: annak hétféle próbát kell letenni majd az udvar előtt.

– Leteszem én, ha még annyi lesz is. Mik azok a próbák?

– Először is az erényesség, másodszor a vallásosság, harmadszor a hűség, negyedszer a nemesség, ötödször az illendőség, hatodszor a vitézség, hetedszer a bölcsesség próbáit.

– Ej, de drága ez a báróság! S ezzel mind kell egy bárónak birni?

– Ezt mind megkivánják az udvarnál. Legelső az erényesség; ez a főfő tulajdon. Az ellenkezőjeért a legnagyobb büntetést osztják.

– Meg is érdemli. De hogyan próbálja be valaki azt, hogy van erényessége? Azt, hogy nincs, be lehet bizonyítani, de azt, hogy van: hogyan, miképen lehet?

– A legegyszerűbben. A próbatevő lovag minden társaságban azon hölgyet mulattatja, azzal tánczol, annak udvarol, a ki legkevésbbé szép a társaságban s így az erényét meg nem rontja; fogjon hozzá kegyelmed.

A bárónénak az a gyászos szokása volt, hogy az egész udvartartásához mind afféle hölgyeket válogatott össze, a kik vagy olyan régen lehettek szépek, hogy senki sem emlékszik már rá, vagy sohasem. Ezzel hitte a férje erényét jégbehűthetni; annálfogva nagyon gonosz feladat volt tőle Jónás úrfi számára, hogy keresse ki hát, hogy erényessége próbakövéül melyiknek vállalkozik udvarló lovagául a jelenlevő hölgyek közül? Hanem ugyan megjárta vele; mert Jónás urfi azt cselekedte, hogy felvette a báróné legyezőjét s elkezdte őt a legudvariasabban legyezni vele; a min a többiek magukban titkon nevettek, a bárónő pedig majd megpukkadt mérgében. Ez őt találja az erénye legjobb próbakövének!

– Halljuk hát a másodikat!

– Hát azt már hallotta kegyelmed; mondtam már; a vallásosság, szólt mérgesen a bárónő, kikapva Jónás kezéből a legyezőjét.

– Jól van, jól van. Emlékezem reá. Abban nincs is nálam semmi fogyatkozás; tudom én a hiszekegyet, miatyánkot, üdvözletet, mint a karikacsapás.

– De azt diákul kell kegyelmednek megtanulni mind; mert a királyi asztalnál, ha ebédre lesz hivatva, nem imádkozhatik a maga tatárnyelvén.

– Megtanulom; csak legyen, a ki elmondja előttem.

– Megtanítja rá kegyelmedet a professor Pumpernickel.

Pumpernickkelnél pedig már készen voltak a travestált latin szövegei mindenféle bohókás tartalmu imádságoknak, a mikből majd nagy nevetés fog támadni, ha azokat Jónás úrfi idegen társaság előtt közrebocsátja.

– A harmadik próba lesz a hűség. Hogyan tud a lovag megtartani valami fogadalmat! Például azt, hogy az egész lakoma alatt mindenből eszik, a mivel kinálják; de poharát érintetlen hagyja; nem iszik hozzá.

– Ennek is helyt állok valahogy.

– No most a negyedik próba: a nemesség.

– Az megvan.

– De a leszármazásnak van próbája. Mi van kegyelmednek a czímerében?

– Egy buzogányos férfi, a ki egy medvét kopjával keresztül üt.

– Azt meg kell tenni kegyelmednek, hogy ősapjától való leszármazását bebizonyítsa.

– No még ezt is elvállalom; csak kedvemrevaló hajító kelevézt kapjak hozzá; medve csak lesz itt az erdőn?

– Azután jön az illendőség próbája. A lovagnak meg kell tanulni az udvarnál szokásos üdvözléseket, az etikettet, a komplimenteket, a menuettet, és a kontratánczot, meg a Hofceremoniellet.

De már erre nagyon vakarta a tarkóját Jónás urfi: «ez nagyon savanyú alma!»

– Mind megtanítja kegyelmedet erre professor Pumpernickel, csak bizza reá magát. Úgyszintén a vitézség próbáira is, a karddal és fleurettel való vívásra.

– Dejsz azt jobban tudom én professor uramnál!

– No, majd megválik a próbatételnél; nem olyan könnyen megy az, mint kegyelmed gondolja. Térjünk a legutolsóra. A tudomány és bölcsesség szintén el nem maradható tulajdonságok egy bárónál. Tudniillik beszélhet akármiféle ostobaságokat, de kell, hogy azokat németül és francziául beszélje.

Arra számított a báróné s az egész úri társaság bizton, hogy ettől a két utolsótól retten majd meg igazában Jónás lovag, s oldódni fog a bocskorszíja menten.

De nagyon kellemetesen csalatkozának. Jónás urfinak most kezdtek el csak igazán szikrázni a szemei.

– Németül is meg kell tanulni? kapá fel a szót. Ezt már szeretem. Semmit sem óhajtok olyan nagyon, mint németűl tudni. Ezért meg is fizetek professor Pumpernickel uramnak; mindennapra kap tőlem egy aranyat. Hogy mondják németül, hogy «csókolom a kezét az asszonynak».

– Küsse die Hand, Madame.

– Kiszti hand, madame!

A báróné elkapta a kezét, s ráütött a legyezővel.

– Hát maga csakugyan engem talált a legrutabbnak a társaságban? (Ezt nem birta elnyögni.)

– A legerényesebbnek, asszonyom.

Ezzel helyre volt ütve a nagy affront.

Minden ember tapasztalhatá, hogy Jónás urfi teljesen ártatlan gyermeteg természet, a kivel minden tréfát el lehet követni, semmiért sem orrol meg; s a hogy visszavág rá, az úgy jön tőle, mint a ki nem is sejti azt, hogy most odavágott. Ez sok mulatságot fog szerezni a társaságnak.

Össze voltak már beszélve, hogy végig játszatják vele az egész komédiát. Professor Pumpernickelre rá volt bizva, hogy vegye a keze alá az áldozatot, s ki ne ereszsze a keze közül. De nem kellett azt most már félteni, hogy elszökik: ő maga csimpajkozott inkább Meister Pumpernickelbe, úgy, hogy el nem maradt a sarkából sehol. – A vacsoránál is melléje ült s kezdődvén az első próba: a dús lakomát végig enni, a nélkül, hogy innia is szabad volna, ő töltögette a meister poharát folyvást, és maga tűrte a pokolbeli szomjat, a mivel a hűséget be kellett próbálnia: s a közben folyvást kérdezősködött a meistertől, hogy hívják németül a bort, a vizet, a poharat, a sült pulykát, asszonyt, urat, ránczos pofát, vadmacskát? s más efféle heterogen dolgokat.

Még éjjel sem hagyott békét a meisternek, a ki egy szobában hált vele: folyvást kérdezte tőle, hogy mondanák ezt németül? Ő természetesen nem tudott aludni a kinzó szomjuságtól.

Másnap délig az volt feladva Jónás urfinak, hogy tanuljon francziául. Meister Pumpernickel kezébe adott egy franczia grammatikát, kiszabva belőle a számára olyan határhalom penzumot, hogy ezt még Mezzofanti se tudta volna megtanulni. A fényes uraságoknak aztán nagy mulatságuk telt benne, elnézni az ablakredőnyök mögül, hogy jár-kel Jónás urfi az angol kert útjain alá s fel, s büfflálja fenhangon a grammatikát, mint valami iskolás gyerek, a ki fél, hogy botot kap, és ebédet nem kap, ha a feladatot az iskolába beharangozásig jól be nem magolta. Nem is került onnan vissza hamarább, csak a déli harangszóra; a mikor a villás reggelire felgyülekezének a magas uraságok.

– Nos, hát tudja-e már kegyelmed a feladott penzumaimat? kérdé professori aszaltszilva komolysággal meister Pumpernickel a tanítványát.

– Mit? A kend penzumait? Az egész rongyos könyvet megtanultam. Mi az egy magyarnak? Elteheti! – S azzal udvariasan oda fordulva a bárónőhöz, a legtisztább kiejtéssel mondá: «agréez moi, ma déesse, que je vous embrase le main», és kezet csókolt.

Az egész társaság elbámult. Ez egy nap alatt megtanult francziául nem csak beszélni, de még a kifejezéseket is megválogatni! Hisz azt csak a nagy versátus emberek tudják, hogy a franczia gavallér az úrhölgyét «ma déesse»-nek szólítja, s a csókolás csak a parasztok közt «baiser», az urak közt «embraser». – Hisz ez tátos!

Azt nem tudta senki, hogy a nevelő-apja franczia volt, s ő maga tolmács Brussában.

Most már aztán nem lehetett vele mókázni a háta mögött, mert megértette, a mit francziául beszéltek; németül conversálni pedig úri társaságban nem volt szokás: ez csak a szerelem nyelve, négy szem közötti társalgásra való.

Már most világos, hogy ezt a szerelmesek nyelvét is épen olyan gyorsan meg fogja tanulni.

Délutánra azonban még egy próbatét várt Jónás urfira, a nemesi leszármazás bebizonyítása, azzal a medvével.

Hiszen medve mindig volt a főúri házaknál! azokat ott tarták a vadaskertben rácscsal körülvett udvarban, kettő, három is volt; s azoknak neveik voltak: Gyuri, Laczi Guszti. Egyet közülök feláldoz a vár ura a társaság mulatsága végett. Botsinkay Jónás fogja bebizonyítani rajta igaz nemesi leszármazását, hajító kelevézzel a kezében, lenn a várudvaron az egész uri társaság szeme láttára.

– Hozzák elő a Gusztit! parancsolja Feuerstein báró a peczéreknek.

– Az a legmérgesebb medve! dörmögi meister Pumpernickel Jónás fülébe.

– Nem bánom én, ha olyan mérges is, mint egy oroszlán: csak egyszer a kelevéz a kezemben legyen.

– Jó lenne még is két kelevézt vinni magával, hogy ha az egyikkel elhibázza a fenevadat, kéznél legyen a másik.

– Nem hibázom én el; dehogy hibázom hiszen…

Majd kivakkantotta, hogy hiszen a piaczon az volt a főfő mesterfogása, mikor a dzsiriddel eltalálta a tánczoló kigyó fejét.

A férfiak komolyan biztatták, az asszonyságok pedig borzadoztak érte; a háta mögött pedig gúnyos torzképeket fintorgattak; mert hisz azt mindenki tudta, hogy a «Guszti», a kinek az elővezetését a báró elrendelte, nem valami vérmedve, sőt épen nem is medve, hanem holmi szilaj szamárcsikó, a melynek nagy medvebőrt húztak a testére: azt vezetik elő a peczérek, a nyakára kötött örvnél fogva, hosszú két lánczon. A fenevadnak álczázott szamárvemhe csunyául ficzánkol, bántja a fejére huzott medve-lárva, s a mint eleresztik az udvaron, fut egyenesen neki Jónás úrfinak, a két csörömpölő lánczczal, s a nagy toppants lábakkal.

– Jaj, most mindjárt széttépi! Szaladjon kegyelmed! sikolt a bárónő a tornácz erkélyéről alá. De Jónás úrfi sem rest: úgy röpíti az oldalába a vad szörnyetegnek azt az éles gerelyt, hogy a hegye a tulsó oldalán jön ki; s az árva szamárnak meg van az a dicsősége, hogy mint medve hal meg.

Hatalmas taps hangzik alá az erkélyről: bravo! bravo! kiáltozzák urak és asszonyságok. Jónás úrfi pedig ott áll a küzdtéren, büszke tekintettel s az elősiető heroldoknak ilyen kemény parancsot oszt nagy prosopopoeiával:

– Vigyétek a vadat! A bőrét hagyom a báró úrnak, a húsát a professor úrnak.

Bizony ártatlan szív nagylelküségéből származott ez a kegyosztás: de azért a rengeteg hahota, a mi erre odafenn az erkélyen támadt, bizonyítá, hogy Jónás úrfi megint valahová talált, a hová nem nézett; mert abban az időben a «Bärenhäuter» és az «Eselsfresser» volt a két leggonoszabb csúfnév, a mivel a német urak egymást boszantották; s ez most rajta maradt a bárón, meg a professoron.

A kegyelmes urak kezdtek gyanúpert támasztani, hogy talán még sem olyan ostoba ez a Jónás úrfi, mint a milyennek árulja magát.

A következő napokban uj tréfát csináltak vele: az etikett és táncz próbáit, a miknek mysteriumaiba professor Pumpernickel vezeté be az úrfit. Ez igen nehezen ment neki, sehogy sem tudott beleokulni.

Meglehet, hogy készakarva tette magát olyan ügyetlennek, jó fiú volt; látta, hogy milyen jót mulatnak az ő barátai a félszegségein, hadd nevessenek hát; de az is meg lehet, hogy nem volt jó fiú; hanem csak azért húzta az időt hosszabbra, hogy az alatt tanuljon annyit a németből, a mennyire szükség volt: egy-egy szót, igekötést, szóhajtást; aztán egy-egy mondatnak az összeállítását: a mi nem megy olyan könnyen. De meg kell neki tudni, hogy mit hozott az a postagalamb abban a levélben?

Minden próba sikerült már, csak még a vitézségé volt hátra. Erre nem igen akart ráállni Jónás úrfi. Hogy ő tréfából kiálljon professor Pumpernickellel a terem közepére, keztyűs kézzel, vivó sisakkal a fején s aztán életlen kardokkal püfölgessék egymást. Ebben nincs semmi vitézség. Nincs semmi halálveszedelem, csupa komédia. Nem szereti a komédiát!

– Soh’ sincs arra semmi szükség. Elég, ha én neki veselkedem, s elkiáltom magam: «rajta magyar!» Az én dolgom az, hogy odavágjak, az ellenségé az, hogy parirozzon.

Utoljára még sem tudott ellenállni a sok biztatásnak; a bárónő komolyan mondta neki, hogy ezt a próbát is le kell majd tennie az udvar előtt, a királyné szeme láttára, addig nem ütik báróvá; inkább elhitte s ráhagyta magát vétetni, hogy kiálljon a professorral szembe a vivó-terembe három «sétára», a hogy szokás.

Meister Pumpernickel pedig diplomás vivómester volt, a ki ritkította párját ebben a tudományban.

Annálfogva Jónás úrfi mind a két összemérkőzésnél gyalázatosan kudarczot vallott; a professor elkiáltá, hogy hol fogja őt megvágni: «Most a fejedet! Most a válladat! Most a czombodat!» Mindig megkapta. S mikor meg ő vágott a karddal, nagyokat, egész erővel, azokat mind szépen felfogta a mester, még csak a plastronját sem érte a kardja.

A körülállók nevették és gúnyolták.

Jónás úrfi nem vette tréfára a dolgot; mikor a harmadik összemérkőzésre került a sor, hirtelen elkapta a balkezével a professor előretolt kardját, s akkor aztán elkezdte azt püfölni kedvére, a hol érte, elől-hátul agyba-főbe: «most a fejedet, most a hátadat!» utoljára betörte neki a fejét a kardmarkolattal. Úgy vitték el meister Pumpernickelt vérbefagyva a küzdtérről.

– Ejh, Jónás úrfi, feddé a goromba viadort Feuerstein báró. Az ellenfél kardját elkapni banditafogás; ezt nem engedik meg a lovagiasság szabályai.

– Hát azt megengedik a lovagiasság szabályai, hogy valakit egy vivómesterrel állítsanak ki hadakozni?

Az urak megütődve néztek egymás szeme közé. Ez a félczigány aligha többet nem tud, mint a mennyit kellene neki tudni.

Meister Pumpernickelt ezzel szépen lerázta a nyakáról. Most már nem volt az a gallérjához varrva, hogy minden lépten-nyomon oktassa az etikett-szabályokra; egyszer valahára a maga ura lehetett.

Ennek pedig akkor vette legtöbb hasznát, mikor az esteli tivornya után, holtrészegnek tettetve magát (a vizes bortól) felvitték a szobájába s ezuttal nem találta ott hálótársul a jól helyben hagyott kóklert.

Az inasok, a kik felhozták, rázárták a szobát, hogy el ne szökhessen.

Ő azonban csak azt várta, hogy a hajnal pirkadni kezdjen, a midőn az egész kastély elcsendesül, úr és cseléd mind álomnak adja a fejét, – akkor előhúzta tarsolyából az imádságos könyvet. (Elébb imádkozott belőle: sejtette, hogy utána majd nem tud.) Azután elkezdte a könyv táblájára lemásolt levél szavait, azzal a tudománynyal, a mit a német grammatikából meg a kérdezősködésből szerzett, magyarra lefordítani, mondatokká alakítani.

Sikerült a penzum.

A levél ekként szólt fordításban:

«Kedves majmom! Most akadt elém valahára egy egészen nekünk való bolond, a ki feleségül akar venni. A Botsinkay örökös, a kit eddig czigányok neveltek. Soha jobb szamár még nem volt felnyergelve. De az apám azt a föltételt szabta eléje, hogy ha el akar venni, legyen elébb báróvá. A bolondom elkapta a maszlagot s fut vele te hozzád. Kérlek segítsd bele a hálóba. Neked sok összeköttetésed van az udvarnál. Ha ő czélt ér, mi is czélt érünk. Ha férjnél leszek, boldogságunknak semmi sem áll útjában többé. – Csókollak ezerszer. – A te vadrózsád.»

Jónás úrfi bölcsebb lett ettől a néhány sortól, mintha Paracelsus kövét találta volna meg.

Nem gondolkozott most már egyébről, mint arról, a miről a hal gondolkozik, mikor észreveszi, hogy hálóba került.

Nem volt türelme arra várni, hogy a kivülről bezárt ajtait kinyissák, nem marad ő itt addig.

A hálószobája a második emeleten volt. Hanem egy iharfának az ága közel ért az ablakához. Legfeljebb másfélöl lehetett a távolság. Mi az neki? Hányszor produkálta ő ezt a salto mortalét – egy osporáért! – Előre ledobálta a földre a kardját, tarsolyát, csizmáit s aztán a szoba hátuljából neki szaladva, egy ugrással fentermett az ablak párkányán, a másikkal kinn a levegőben; akkurátusan elkapta az iharfa ágát s onnan áthajította magát annak az alsó ágára, s mint a vadmacska, úgy kúszott le a derekán; nem marjult ki semmi porczikája.

Odalenn aztán felöltözött, felkötötte a kardját, felkereste az istállót. Ott is aludt valamennyi lovász részegen! Valamennyi úri paripát mind elvihette volna; de ő csak a magáét kereste: azt felkantározta, felnyergelte, s úgy elment a kastélyból, hogy senki sem tudta meg, merre szökött el?

Mikor aztán kiért a szabadba, neki vágott annak a sötétzöld határnak, a miből a botsinkai fényes toronytető ragyogva emelkedik ki, hirdetve, hogy nagy falu van ottan!

Szép világ. A hol még a templom tornya is hazudik!

Azt érezte magában, hogy ha most onnan a nádasból vagy egy báróság talál kijönni eléje, vagy egy szép menyasszony, hát azt ő – megeszi.