A Két Ezüst Kanál Históriája
Botsinkay Jónásnak, a mint a faluba érkezett, ott kellett elmenni a Czafrinka háza előtt: az volt legszélrül.
Valami emberforma tömeg ott kuporgott a küszöbön. Biz az lehetett volna vadállat is; mert éppen úgy volt összegörnyedve, mint a vadmacska, mikor alszik: a feje a két térdére fektetve, s a két karja az arcza körül fonva, úgy hogy csak az egyik szem villogott elő a tömegből: a többit takarta a borzas haj.
A bizony Szaffi volt.
Jónás úrfi leszállt a lováról s odament.
– Hej Szaffi, itthon van az anyád?
A göngyöleg meg sem mozdult.
Ekkor Jónás úrfi gyöngéden megrugta; mire a guggoló alak egyszerre felriadt, mintha csak most térne eszéhez, s aztán széttekintett s egy kicsit mosolygott is: aztán megint csak összeroskadt, a haja visszahullt az arczába.
– Itthon van anyád?
– Nincsen.
– Mikor jön meg?
– Soha sem.
– Hát hova ment?
– A pokolba.
– Hogyan ment oda?
– Megégették.
– Kicsoda?
– Az urak.
– De hát miért?
– Azért, mert boszorkány volt.
– Hisz az igaz. De hát ki adhatta fel? Hisz itt nincs biró.
– A pap. A mint te elmentél innen, másnap rajtunk rontott s azt követelte, hogy azt a két ezüst kanalat, a mit te elloptál az ő asztaláról, adjuk elő; mert bizonyosan nálunk dugtad el. Mi nem tudtunk felőle semmit. Akkor aztán utánad küldte a sekrestyés fiút, hogy keressen fel, a hol talál, követelje tőled vissza az ezüst kanalakat, te a fiút jól megverted, kikergetted. Akkor a plébános haragjában felment Temesvárra, panaszt tett a törvénynél; pandurokat hozott ki: a Czafrinka czigányasszonyt vasra verték, elvitték; akkor aztán megvallott mindent, boszorkány volt, kapitány volt: ördögökkel szövetkezett; hanem a két ezüst kanálról még sem vallott semmit. Akkor aztán máglyára, borsószalmára tették, megégették.
– Te! Szaffi! Álmodban beszélsz most? vagy bolondság van rajtad?
Erre a szóra felemelkedett a leány a földről, s két kezét szétterjesztve az ég felé, s nagy sötét szemeit látásra meresztve, egy olyan sikoltó hangot hallatott, melytől minden érző ideg összerezzent; a leánynak minden tagja vonaglott, reszketett, keble fuldoklott a megszakadásig; s akkor egyszerre arczczal a földre vágta magát s elkezdett orditozva zokogni: «óh anyám, édes jó anyám! egyetlen szerelmes drágaságom!»
Jónás megszánta, s fölemelte a karjaiba.
A leány arcza nedves volt a könytől. Jónás megtörülte azt a patyolat kendőjével.
– No ne sirj, ne jajgass!
– Mikor senkim sincs már ezen a világon! Mért nem égettek meg engem is vele, hogy együtt mehettem volna, nem bánom én, oda a pokolba! Hiszen úgy kértem az urakat, hogy égessenek meg engem is vele; mert én is boszorkány vagyok; de nekem nem hitték el. Azt mondták, hazajöjjek; el ne kóboroljak, mert ha felpróbálom ásni a vesztőhely alul a boszorkány-anyám hamvait, a hová azt egy vasládában elásták, hát lenyirják a hajamat s a piaczon kiseprűznek. Óh drága jó anyám: csak veled lehetnék a pokolban, nem bánnám! Csak tudnám, hogy merre van az útja?
Jónás úrfi megczirógatta a leány fejét.
– Dehogy mégy te a pokolba.
– De oda akarok menni, a hol az anyám van!
– Nem mégy oda! Hallgass rám. Ne kinlódj. Úgy is az én hibám volt, hogy az anyádat elpusztították. Hát én elveszlek feleségül, Szaffi.
A leány összerázkódott e szóra. Megijedt. Rémülten tekinte Jónás arczába, s hogy az gyöngéden magához vonta őt: valami nemes fájdalom látszott az arczvonásain; eltolta az ifjút magától, s suttogva rebegé:
– Miért csúfol ki engem, szegény árva leányt?
– Isten úgy tartson, a hogy egyenesen szólok. El akarlak venni. Feleségem leszel. Utálom az úri frajokat! Téged választalak, borzas czigányleányt, neked adom a kezemet, ezt az üres kezet; de a tied lesz az akkor is, mikor gyémánttal lesz tele. Te vagy az én párom: te illesz én hozzám. Az Isten is egymásnak teremtett bennünket: csúfságra született két futó bolondot, föld terhét, nép szennyét! Szeressük egymást Szaffi!
A leány most újra rákezdé a sirást; de az őrületes kaczajjal vegyült már; végtül-végig csókolta az ifjat, kezdte a lábánál, végzé a két kezén; tépte és harapta.
– No hát ne bolondulj! Ne törd ki az ujjam! Ne tépd a hajamat. Gyere velem mindjárt, megyünk a pap elé, adjon bennünket össze. No eredj, húzz csizmát. Ha nincs, itt az enyém, húzd fel ezt, én majd mezítláb megyek melletted; te meg a lovamon ülsz, a hogy a czigányleányt szokták esküvőre vinni.
Hajh, milyen kaczagás hangzott végig azon az üres utczán! A czigány-báró viszi a czigány-princzeszt az esküvőre!
A pap ugyan nagyot bámult, mikor ez a furcsa pár megjelent előtte.
– Hát te mit akarsz itt megint? förmedt rá Jónásra.
– Feleségül akarom venni ezt a tisztes hajadont itt. Azért jöttem, hogy adj bennünket össze.
– No iszen megtalálta hát zsák a foltját, eczetes korsó a dugóját.
– Ahhoz neked semmi közöd. Megfizetek az esketésért. «Hogy adod? mesd el!»
– Óh te pogány hájfej! Majd az csak úgy megy: hogy adod? mesd el! Hol a keresztelő leveletek? Hát a dispensatio? hát a dimissorialis?
– Mind megfizetek érte.
– De mielőtt megfizetnél, elébb arra felelj, hová vitted a két ezüst kanalamat?
– Miféle két ezüst kanaladat?
– Mifélét? A miket eldugtál, mikor itten megvendégeltelek.
– Ki mondja azt?
– A hugom. Ő látta.
– A hugod? Hisz az néma.
– Csoda történt vele. Megszólalt. A törvényszék előtt is bizonyította.
– Hát már biró elejbe is vitted a panaszodat? Nem sajnáltad a te hajdani patronusod fiának a nevét beszennyezni?
– A patronus fia ne lopjon ezüst kanalat. A hugom látta, mikor az asztalról elvetted, a kabátod újjába csúsztattad.
– Azt jól látta a hugod, hogy elvettem a két kanalat az asztalról; de én nem vittem ki a házból a kanalaidat. Itt vannak. Miért nem kerestétek?
– Mindenütt kerestük; sehol sem találtuk.
– Mindenütt kerestétek? No hát gyere velem, majd én megmutatom neked, hová vannak rejtve?
Azzal bevezette a papot a benyíló szobába; felhajtotta az ágy terítőjét: ott volt a két ezüst kanál.
– Látod, te képmutató! Ezelőtt két héttel, mikor nálad voltam, én nekem azt mondtad: «nem adhatok szállást, nincs több egy ágyamnál», s ime tanubizonysága ez a két kanál, a mit mindenütt kerestettél; miattuk egy szegény ártatlan lelket halálra kinoztattál, pokolra küldettél, hogy két hét óta nem aludtál ebben az ágyadban! Csak ezt akartam megtudni. Már most én azonnal felmegyek Temesvárra a biró elé, s elmondom neki, hogy hol voltak a kanalaid. Azután elmegyek Pécsre a püspökhöz, annak is elmondom. Én ennek az ekklézsiának patronusa vagyok; kérek ide magamnak más papot: olyant, a ki a szegény embert nem kergeti ki a házból.
A pap kegyetlenül meg volt akadva. Ebbe a kelepczébe bizony bele esett.
– No fiam, csak ne hebehurgyáskodj. Ez a dolog el van temetve. Pax vobiscum! Tudod, hogy pappal összeveszni nem jó. «Megemlegeted a napot, melyen bántottad a papot!»
– No hát ne veszszünk össze. Én nem megyek sehová panaszra se biróhoz, se püspökhöz, – ha te engem itt rögtön összeesküdtetsz az én mátkámmal, annak a szegény asszonynak az árva leányával, a kit te máglyára küldöttél.
– No hát legyetek egymásé!
A kelepczébe szorult pap, csak hogy meneküljön ettől a félnederestől, összeeskette őt azzal a másik bolonddal egész hozzá való czeremóniával: hanem a házasságkötést nem irta be a matrikulába. Úgy sem lesz annak érvényessége; mert nem volt se keresztlevél, se dispensatió, se dimissorialis, se két násznagy a szertartásnál. Hanem azért Jónás úrfi és Szaffi mégis csak férj és feleség lettek.
