A Czigányasszony Háza

Könnyű volt arra rátalálni; az utolsó ház a falu végén, az egyetlen ház, a melyiknek a kéménye füstöl: az a Czafrinka háza.

De mi keresete van egy czigányasszonynak egy olyan falu végén, a melyet ott hagyott az egész lakosság?

Hja, a Czafrinka nevezetes egy személy volt. Főkapitányi rangot viselt. Tudniillik boszorkányok főkapitánya volt. A boszorkánypörökben mind őt emlegetik a kínpadra vont alsóbbrendű maleficák, mint nagymesterüket. Hogy őt magát mégis soha semmi baj nem érte: el nem fogták, vizbe nem fojtották, ismét csak annak a bizonysága, hogy «nem hagyja el az ördög a magáét!»

Régi düledező ház volt az ott: a fala zöld a nyiroktól, a teteje a mohától, kerítése nincsen, hanem a helyett van körülötte embermagas csalán; az alacsony ajtón lefelé kell bele lépni, mikor az ember be akar rajta bukni.

A tűzhelyen nagy láng lobogott, a fölött forgatott a czigányasszony egy rostát: abba egy marok törökbuzát dobott, s az elkezdett pattogni, míg az egész rosta megtelt vele. – Épen akkor toppant be hozzá az úrfi.

– Vártalak ám vacsorára! kiáltá Czafrinka vigyorgó pofával az érkező vendégre.

– Hát hogy tudtad, hogy idejövök, éhes leszek?

– Megmondta azt nekem a kártya.

Hanem a vacsorára szomorú kilátás lehetett. A tűz meg lett volna rakva iglicze tövisből; – hanem mellette nem volt semmi fazék, csak egy nagy fekete macska ült ott, dorombolva.

– De hát mi lesz itten vacsorára?

– Majd meglátod mindjárt. Héj Szaffi, kelj fel mindjárt, ne szundikálj!

Erre a szóra a nagy fekete macska felkelt s nagy kurrogva, hizelkedve oda ment a Czafrinkához, hozzá törülve a hátát.

– Eredj a devlába; kiált rá a Czafrinka, ráhúzva a tenyerével, mire a nagy fekete macska leugrott a tűzhelyről s befutott a kályhalyukba, s onnan aztán, a mint a Czafrinka azt kiáltá: «no még sem vagy itt?» előbujt, borzas czigányleány képében.

Jónás úrfi meg sem ütődött ezen; az anyjától gyakran hallotta, hogy a boszorkányok el tudják változtatni a leánykáikat macskává, és ismét vissza leánynyá.

A leány arcza kormos volt, a szeme álmos volt, a haja buglyos volt, a ruhája rongyos volt. Morgott, nyafogott, mint a nyűgös gyermek, a kit álmából felzavarnak s az ökleivel dörzsölte a szemeit.

– Bemégy mindjárt a szobába! Felöltözöl, megterítesz; világot gyújtasz! Megérkezett a királyfi. Nem látod?

A leány beczammogott a szobába, duzzogva, morogva, s az arczát félénken takargatva a jövevény előtt.

Czafrinka tovább forgatta a rostát, s egymásra öntötte ki belőle egy vékába a pattogatott kukoriczát. Jónás úrfi ott állt és nézte, gondolva magában: «ez ugyan sovány vacsora lesz a böjtös ebédhez!»

Mikor megtelt a véka tetézve, azt mondá a czigányasszony: «No kis pirincz, készen vagyunk. Tessék elébbre kerülni».

Azzal kinyitá Jónás úrfi előtt a szobaajtót.

A czigányasszony szobájában gyönge világosság volt; de azt nem gerjeszté semmiféle szövétnek; hanem a gerendáról csüggött alá egy emberkoponya, annak a szájából és szemeiből jött elő a világosság.

Nem kevésbé félelmetes volt az egész szobának a felszerelése köröskörül. A szögletet elfoglaló banyakemencze tetején egy kitömött bagoly gubbasztott, amott a hordó tetején egy gődény csontváza, a falon az ércztükör, a mibe, a ki belenéz, az ördögöt látja meg a háta mögött; egy kötélre vetve csügg alá a pirossárga csíkos palást, a mi a ráülőt egy percz alatt tíz mértföldre elviszi, a szögletben a gonoszhírű «kurugja», a mi ha akarom ló, ha akarom sárkány; keresztül téve rajta a fakard, a mivel az ördögök ellen hadakoznak az ördögnék; egy hordó, a melyiknek nincs feneke: rajta a csigákkal kirakott kantár, ahhoz támasztva egy tizküllőjü kerék; a polczon dob, nádsíp, vaskondér, czifra tégelyekkel; azokban mind varázskenőcsök állnak: mindenféle száraz füvek, egész pamat számra, a mik alul egy teknősbéka pislog elő; aztán egy fekete selyem zászló nyelével egy kivájt tökbe dugva; ismeretlen állatok bőrei, szétfeszítve; óriási csontok; a hogy ezt mind előbb látta már Jónás úrfi (nem ugyan ébren, de álmában, mikor az anyja tele beszélte neki vele a fülét). Az sem lepte meg, hogy a szoba közepén szép nagy selyem terítővel betakart asztal állt, és azon czintányérok, kancsók és poharak, a mik úgy ragyogtak, mintha ezüstből volnának. Mind nem ért rá ő ezekre vesztegetni az álmélkodását; mert ha még annyi szeme lett volna is, mint a torontál póknak, mind rajta veszett volna azon a tündér alakon, a mivé az iménti buglyos, kormos kis szörnyeteg átváltozott. Ezt is értik a boszorkányok.

A tündéringgel deli lánykává alakítani át a rücskös purdéjukat. – Micsoda termet volt! De még milyen szemek! Olyan a villámlásuk, mint mikor a futó csillag szétpattan az égen. Mikor a szája mosolygásra hasad, villogó fogaival, olyan az, mintha a rózsás mennyország nyilna meg, s ezen a nyiláson nézne ki két sor nevető ördög: a fehér fajtából.

A míg a szobában volt a leány, addig nem is látott mást az úrfi, csak őtet. Csak azután nézegetett széjjel, mikor őt kiküldte az anyja.

– No Szaffi! ugorj! hord fel a vacsorát!

Hord fel! ugyan miket?

De alig akart annak vége szakadni. Volt ott sült malacz, pogácsa, lépes méz dióval, ostyepka, marczafánk, – s hozzá pompás ménesi bor, a milyent csak a fejedelmek isznak, egész csobolyóval.

Boszorkányság mindez! Nem megy ez másként mint ördög hirével! Aggódék magában Jónás úrfi; de Szaffi olyan szépen kinálta, hogy nem állhatott ellent, próbát tett a borral, felemelte a poharát, s ráköszönté ezzel a szóval: «áldja meg az Isten, a ki adta!»

(Jól tudá, hogy az Isten nevének említésére a boszorkányok egyszerre varasbékává, az ételek fürészporrá válnak, s aztán nagy megnyugtatására szolgált, hogy minden úgy maradt, a hogy volt. Talán mégsem azok hát?)

– De pompás lakomát csaptál, jó Czafrinka, mondá, mikor végre megtörlé a száját a damask kendővel.

– Vártalak, pirinczecském. Tudtam, hogy ma megjösz. Aztán a czigányasszony megkap mindent a mit kiván. Ne félj tőle; csak nyulj hozzá! se nem loptam, se nem varázsoltam; helyembe hordják ezt. A bolondok, a kik egy kis észt kérnek tőlem kölcsön. A királynak a jobbágyai az okosak; az enyéim a bolondok. Több népem van, mint a királynak. Több hatalmam van, mint a püspöknek.

– Jövendőt is tudsz mondani?

– Az a tudományom.

– No hát vesd ki az én jövendőmet. Nesze; neked adom az anyámnak a kártyáit: az nagyon is értett hozzá.

– Tudom én azt, édes pirinczecském. Jól ismerem az anyádat. Ő volt közöttünk a «barjaktár».1) De nagyon nagy örömöt hoztál hozzám, mikor az ő kártyáit elhoztad. Mert azok a hétszer igaz kártyák. – Takarítsd el az asztalt Szaffi! – A legelső szerencsét te neked hadd vessem ki az anyád kártyáival.

Czafrinka minden kártyalapot egyenkint megcsókolt, a mikor kirakta; s mikor végig nézett rajtuk, összecsapta a kezeit.

– No neked ugyan csoda szerencse áll, pirinczecském! – Nem sokára meg fogsz házasodni. A mit a feleséged a menyekző éjszakáján álmodni fog, azt mondasd el magadnak: mert az az álom beteljesül, s akkor te olyan gazdag ember fogsz lenni, a milyen az apád volt; még annál kétszerte gazdagabb. Hires, nevezetes nagy úr lesz belőled.

No már ennél jobb szerencsét nem is kivánhatott magának Jónás úrfi. Hisz az anyja is mindig mondta neki a kártyából, hogy gazdag fog ő még lenni, csak haza kerüljön; de ilyen jól még sem tudta kirakni; – «a mit a kis feleség első éjjel álmodni fog!» – De hát hol van az a kis feleség?

– No de már most ideje lesz a lepihenésnek; mondá Czafrinka. Késő az idő már. A kastélyodba ne menj mára. Ott nem találsz egyebet patkánynál, még csak szalma sincsen, a mire lefeküdjél. Maradj itten nálam, én jó ágyat vetek: itten alszol a leányom mellett.

Jónás úrfinak valami lőtt a szivébe erre a szóra. Talán nem is egészen ijedtség; – de mégis olyenforma. Azt gondolta: «ej ha! ez a czigányasszony most mindjárt hozzám is akarja adni forrójában a leányát feleségül!» Mert ahhoz még nagyon ártatlan lélek volt, hogy valami másra gondolhatott volna.

A varázslónő pedig úgy olvasott az arczáról, mintha rúna könyv volna. Elnevette magát.

– No csak sirva ne fakadj ijedtedben, pirinczecském, nem úgy lesz az, a hogy te gondolod; a Szaffi alszik a banyakemenczében belől, te pedig alszol a banyakemencze felett kivül: egymás mellett; de közbül a kályhafal. Mert látod ez az egész ház olyan nedves, nyirkos: hogy az egyetlen száraz hely benne a boglyakemencze, a mit befűtünk mindennap. Te alszol fent, Szaffi alant: csak a fejedet a sut felé fordítsd, mert ha két ember egymás mellett, fal közöttük, ellenkező feje alját csinál, egyik sem tud egész éjjel aludni.

Ezzel az eléje térdeplő leányát megimádkoztatta; elmondatta vele a miatyánkot, még pedig nem visszafelé: a végmondást sem hagyatta ki belőle; «szabadíts meg a gonosztól», a miből Jónás úrfi azt a megnyugtató tudatot szerezhette, hogy ez a leány még nem boszorkány. Sőt maga az anya kötötte fel neki a nyakára a pászma veres selymet; a mi a leányokat a rossz igézettől megőrzi.

Azalatt a fekete macska is bejött, láthatta Jónás, hogy ez és a Szaffi csak egy név, de két különböző állat.

Azután ő is felfeküdt a kemencze padjára, a hol jó langyos meleg volt: jobb, mint akármi tollas nyoszolyában s ott el is aludt csendesen. Álmában úgy tetszett neki, mintha az a leány, a ki ott mellette fekszik, közbe egy arasznyi fal, – valami bűbájos nótákat énekelne; a minek csupa édesség a verse is, a nótája is. Mikor fölébredt, a verset elfelejtette, hanem a nóta ott csengett akkor is a fülébe.