De bizony Botsinkay Gáspár soha sem látta meg többet a szép bánsági fekete földet; oda került maga is a nikodémiai veres homokba a vezére mellé, a nagydicsőségű Rákóczy Ferencz mellé. – Viszontagságos élete volt, a török földre menekülése után. A nagy pártfogóját, Mehemed pasát az Atmeidán piaczon lefejezték, a miért Temesvárt feladta. Elébb azonban kivallatták vele, hogy a kincseinek a hollétéről a magyar menekült főúr Botsinkay Gáspár tud legtöbbet. Ettől fogva Botsinkay Gáspárt hol tömlöczbe csukták, hol meg lovas hadcsapat élére állíták; mindenképen megbecsülték; szem elől el nem bocsáták: csakhogy vezesse rá a törököket az elrejtett kincsekre. (Egy millió tallér még a fényes kapu előtt is számot vet.) Egyszer-egyszer közel is volt már hozzá, hogy a vezetésére bizott török haddal és a magyar menekültekkel betörjön a Bánságba s magának Botsinkát, a szultánnak a Bánságot, Rákóczynak Magyarországot visszaszerezni segítsen; hanem aztán csak vizzé vált minden terv: a törököket megverték, a magyar vezérek elhaltak; utoljára Rákóczynak a fiai is meghaltak, az egész magyar szabadságharcz ad acta lett téve: Botsinkay Gáspár is odafeküdt a többi magyarok mellé az iz-nikmidi homokba.
A felesége meg a fia ez alatt élhették a világot, a hogy nekik tetszett. Soha attól az órától fogva, a mint Orsovánál egymástól elválasztották őket, nem kerültek egymás közelébe. Botsinkay Gáspárt elvitték Stambulba: a felesége meg a porontyával elmaradt Viddinben. A magával hozott pénzt Gáspár úr természetesen nem osztá meg az asszonynyal; kellett az neki a pasák megvesztegetésére; a magára hagyott nő aztán egy ideig éldegélt az eladott kösöntyüiből, fülönfüggőiből; mikor minden fonál szakadt, akkor eljárt a kávéházakba énekelni, koboz mellett; az is csinos kereset volt. Később pártul fogta egy arab utczai művész, a ki szemfényvesztő és birkozó mutatványokkal mulattatá a közönséget; ennek a társaságában bejárta Bulgáriát, Ruméliát. A kis fiú nőni kezdett: azt a jongleur pártul fogta, a maga mesterségére kitanította, békát, majmot játszani, a tenyerein sétálni, s a lába ujjával a fülét megvakarni, tüzes parazsakat és éles késeket elnyelni, s más efféle hasznos dolgokra. A jongleur aztán egyszer nyakát törte: a czég feloszlott. Gáspár úrnak a felesége (vagy talán már özvegye? nem tudni!) ekkor maga vándorló kávémérést nyitott; a kis Jónás urfi igen ügyes volt a bég uraknak a pipáik meggyujtásában s mindenféle szolgálattételekben. Megint csak megéltek tisztességesen.
A jó asszony a mellett éjszakánként, mikor magára maradt a kis fiával, nem hagyta azt addig elaludni, míg újra meg újra elő nem vétette vele azt az elrongyolt ábéczét, a miből a keresztyén betüket olvasni megtanulhatá; még irásra is oktatta. Egynéhány imádságra is rászoktatá. Aztán mikor néha nagyot dudolt a szél, a deszkabódé hasadékain keresztül, a minek kávéház volt a neve, akkor elmondá az anya a fiának, hogy ki volt az ő apja? Milyen hatalmas úr volt távol Magyarországon: mennyi gazdagsága volt.
Leirta előtte a palotát, a miben laktak, olyan híven, hogy szinte maga előtt láthatta azt a fiúcska, a czímeres kapu görnyedő kőherkuleseivel, a szökőkút vízokádó delfinjeivel, a furcsa kis meztelen gyermekalakok a kerítés oszlopain; s minden ajtóra kifaragott czímerek (egy medve, mely bárányt visz az ölében.) – Azután elmondta neki azt is nagy suttogva, hogy micsoda drága kincsekkel volt tele ez a kastély! milyen bokályok, serlegek, tálak voltak kirakva közbámulatra, vert ezüstből, aranyból; hát még a sok kincses vasláda a kinyithatatlan lakatokkal! Hogy ezeket egy napon az apja mind elrejtette valahová; de még a feleségének sem mondta meg, hová? ott vannak azok még most is. Csak imádkozzék Jónáska szépen az Istenhez: még valaha rátalál ezekre a kincsekre.
Hanem hát addig is élni kellett; még pedig a semmiből, a mi igen szép dominium, kivált Törökországban. A hogy Jónás urfi növekedett, az anyja úgy vénült: a georgiai fajta nő harminczöt éves korában már egész vén asszony. Már akkor csak kártyavetésre, jövendőmondásra volt alkalmas. Utoljára meg is háborodott (nem volt csoda), tollszárakból tűzködött a fejére koronát s magyar palatinusnénak nevezte magát: az a név rajta is száradt. Akkor Sztambulban ténferegtek. Jónás tolmácsul szolgált az idegeneknek: azzal keresett egynéhány piasztert. Azt is hazahordta az őrült anyjának. – Egyszer aztán annak is vége lett: az anya meghalt; Jónás örökölte utána az elhasznált, körülkopott jövendőmondó kártyákat – és talán az azokkal együtt járó mindenféle bolondságot.
… De bizony még mást is örökölt!
Ekkor halt meg az apja Rodostóban. Maradt még ezer darab aranya a hazulról hozott pénzéből. Ezt rábízta egy török effendire, kivel jó barátságban élt, hogy kerestesse föl valahol az ő elzüllötten élő feleségét, vagy a fiát s adassa kezébe.
S csoda történt Törökországban!
Az örökségül hagyott ezer aranyból annyi kézen-közön keresztül mégis eljutott Botsinkay Jónásig száz arany!
Hiszen ez is kincs volt annak.
De még ez sem elég. Ha egyszer a szerencse neki indul, az aztán nem tart pihenést. Épen úgy, mint a szerencsétlenség.
Magyarország kibékítése be volt fejezve: a Bánátot minden időkre visszafoglalta a – császár. Ott most német kormányzó volt. Derék, jóravaló ember. Franczia a neve, német a nyelve, pápista a hite; de azért egészen derék ember. Annak köszönheti a Bánság, hogy újra Kanahánná kezdett visszaváltozni; s igazán méltán adja a nevére a Bánságnak minden sziklája és rónája ezt a visszhangot «Merci».
Az elzüllött száműzötteknek közkegyelmet hirdettek; az elkobzott birtokokat az örököseiknek visszaadták; a puszta falvak népeit visszatelepítették. – Botsinkay Jónás egy szép napon arra virradt, hogy ő a temesi Bánságban egy tizenhatezer holdas birtoknak, meg egy kastélynak az ura, a mibe csak bele kell neki ülni.
Csak azt sajnálta már most, hogy az anyját nem viheti magával. Látná meg még egyszer azt a sokszor emlegetett ősi kastélyt, a miről annyiszor kivetette a kártyán, hogy valaha vigad ő még abban. – Legalább az örökségül maradt jövendőmondó kártyát elvitte magával. – Abból merítette a bölcsességét az egész uton, a mi meglehetős hosszú volt Sztambultól Orsováig vitorlás hajón.
Ott azután a hazai partra lépve, vett magának lovat s lóháton utazott fel Temesmegyébe azon a szép csinált országúton, a mit már a német kormányzó készíttetett.
Temesvárott mindjárt bejelenté magát a kormányzónál. Ott aláirta a reversalist, hogy a császárnak híve fog lenni, semmiféle «ligá»-ba, összeesküvésbe nem keveredik, a parancsolatoknak se nem opponál, se nem resistál, és a lustratiókon lóháton megjelen.
Azzal melléje rendeltek egy katonai komissariust, meg egy indzsellért, hogy a statutiót végezzék el vele: helyezzék vissza a birtokába s mutassák meg neki, hogy meddig az övé? Tanukat majd kapnak a saját falujában: Botsinka a lakott községek kategoriájába van feljegyezve százhúsz portával.
Az urak kocsin mentek, a míg mehettek; a hol nagy vízre akadtak, ott dereglyét fogadtak, abba a hátas lovaikat is felvették s aztán eveztek torony irányában.
Az a fényesen ragyogó torony amoda, Botsinka!
Ez nagyon tetszett Jónásnak. Derék torony.
Hanem az épen nem tetszett neki, hogy folyvást vízen járnak. Néhol a csáklya vége eléri a feneket, néhol nem, a vizi tök meg a sulyom épen javában virágzik.
– Hát hol kezdődik már tulajdonképen az én birtokom?
– Biz uram folyvást azon járunk; felelt neki az indzsellér. S aztán megmutogatta neki, hogy a hol ott a nagy messzeségben a hosszú sor száraz jegenye látszik: az a birtokának a határa észak felől; délfelől pedig az a még hosszabb zöld vonal: az a nádas, az is mind az övé. – A jegenyefák ki vannak száradva, mert folyvást vízben állnak derékig.
– De hát az én birtokom mind a tenger fenekén van?
– De lesz itt majd száraz föld is.
Csakhogy az meg úgy be van lepve bozóttal, hogy alig lehet keresztül törtetni rajta; tüskés borz, tekenős béka ugrált fel a csörtető lovak előtt minden lépten-nyomon, egy-egy partos helyen meg a vizi kutyák építettek egész troglodith várost, utczasor lyukakkal: az mind onnan nézte az ablakból a földesur bevonulását. A hol pedig valaha szántottak, ez meg olyan göröngyös volt, mintha ördögszántás volna kőszikla talajon: majd kitört benne a ló lába.
De hát miből él ennek a falunak a népe, ha se nem szánt, se nem vet?
Majd meglátja azt Jónás urfi!
A mint bevergődtek nagy istenkisértéssel a faluba, ott minden háznak az ajtaját, ablakát befalazva találták; hiába kiabáltak, még pisztolylyal is lövöldöztek; nemhogy emberhang, de kutyaugatás sem fogadta őket.
Ezzel a birtokkal, meg a faluval az történt, hogy a földesura számkivetése alatt a felső szomszédja lerontotta a botsinkai felső töltéseket, a mik a Béga áradását ő rá szorították fel, az alsó szomszédja pedig meghagyta szépen az őt védő első sánczot s így az egész Béga árja ott rekedt évről-évre a hajdani paradicsomban. A falu népe azután, a kinek senki sem volt a pártfogója, beleunt az örökös árvízbe s ott hagyván a házait, odább települt a szigetekre s ott élt – halászatból.
Ez pedig nagy baj volt Jónásnak, mert két helybeli tanúra a törvény értelmében okvetlenül szükség van a birtokátadásnál.
De hiszen itt van a parochia. Ez megmaradt épen s a hogy az ablakon kitett virágcserepek bizonyítják, abban laknak.
Botsinkay Jónás odament és bezörgetett az ajtón. Senki sem jött azt kinyitni, csak két mérges kuvasz csaholása felelt a zörgetésre. Vajjon hol lehetnek? Élni kell itt valakinek, mert a konyha-ablakon át meglátni, hogy a tűzhelyen ég a tűz, s a fazékból kilátszó disznóláb mutatja, hogy ottan sonka fő.
Szerencsére a harang megszólalt a toronyban, a szép nagy tizenhat mázsás harang, a mit az öreg földesúr öntetett. Bizonyosan ott van a pap meg a többi népség.
Az úrfi odament a templomhoz: az ajtót nyitva találta; belépett, a czinteremben lehúzta csizmáit, de a kalapját fentartotta a fején, úgy ment be az egyházba: így tanulta ő azt Nikodémiában.
Az egész templomban nem volt több ember, mint egy jámbor hajadon, meg egy piros ruhás kis fiú. – Hanem a torony lépcsőin épen ekkor szállt le egy köpczös, piros orczájú férfiú.
– Héj harangozó, hol van a pap?
– Én vagyok a pap.
– Hát a harangozó?
– Az is én vagyok. Maga harangoz a pap! Hát te kinek a bolondja vagy?
– A magamé, meg a tied. Én vagyok a földesúr, Botsinkay Jónás.
– Aha! Most jösz Törökországból úgy-e? azt gondolod, török mecsetben vagy, hogy mezitláb jösz be s a tökfedő a fejeden?
– Hát nem úgy kell?
– Oh, te pogány. Hát nem ismered a religiót?
– Micsodát? Soha se ettem belőle.
– Fordítsd meg most mindjárt a dolgot: azzal a süveggel, meg azzal a saruval.
– Micsoda? A sarut tegyem a fejemre?
Magyarázat helyett úgy csapta pofon a pap, hogy lerepült a süveg a fejéről: ezt már megértette.
– Majd adok én te neked a szent dolgokkal mókázni.
Jónás úrfi kezet csókolt a pofoncsapásért: azt megtanulta Törökországban.
– Hát már most mért jössz?
– Azt jövök alázatosan kérni, hogy jelennél meg az urak előtt, a kik át akarják a birtokot nekem adni, a mi az apámé volt s te is bizonyítanád, hogy én vagyok én.
– Hát az mindjárt meglesz, csak elébb megtartom a misét.
– Ugyan kinek tartanád? Hiszen senki sincs a templomban.
– Az nem a te gondod. – Külömben is ráérek, a míg te a másik tanut felhajhászod a faluban.
– Hát az a tisztességes hajadon nem lehetne a másik tanú?
– Nem. Mert a testvérhugom s a törvény nem enged két testvért egy dologban tanuskodni.
– Majd megkérdem az uraktól.
– Sohse kérdezd! mert azonfelül meg süketnéma is.
– Ha akkor hol vegyek én másik tanut?
– Eredj a falu végére, ott van a Czafrinka czigányasszonynak a háza; azt megtalálod: jó lesz a neked tanunak.
Ez nem jól kezdődik, gondolá magában az úrfi; egy pap meg egy vén asszony, mint első találkozók, visszament az urakhoz s elmondta nekik tapasztalatait; kérte, hogy küldjenek egy hajdut a czigányasszonyért.
Azoknak pedig mindegy volt; csak lerázhassák a nyakukról az exmissiót. A míg a két tanú megérkezik, ahhoz láttak, hogy kinyitassák a kastélyt a statuálandó új földesúr előtt. – Nem kellett ahhoz kulcs, hanem harapófogó, mert valamennyi ajtóról hiányzott a zár; a helyett be voltak erősen szegezve.
Nem volt pedig mit őrizni rajta. Az egymás után következő nagy kongó termekben nem volt semmi ellopni való. Egy darab butor sem volt itt sehol; a kandallókban megmaradt fadarabok tanusíták, hogy azokat felfütötte valaki. Egy darabig a császári katonák laktanyája volt itt, azután a mindenünnen üldözött kóbor szegénylegények menedéke lett: azután meglakták a kincskeresők, a «vargyialis»-ok, a kik a régi okiratok nyomán kutatnak elhagyott várakban elrejtett kincseket, ezek minden pallót felszakgattak; a szép márványkő táblákat halomra hányták, a falak freskófestményeibe belekóstolgattak a kalapácscsal: minden kályhát összetörtek, minden rejteket fölfeszegettek; most aztán át van engedve az egész kastély a patkányoknak. Szép dolog lesz ebben lakni.
Ez alatt megérkezett az egyik tanú: a czigányasszony.
Tarkabarka lompos haczukába öltözött némber volt. Fekete ránczos pofájú, fehér fogú, boglyas hajú, minők a czigányasszonyok, ha megvénülnek.
Jónás úrfi nagyon szerette a czigányasszonyokat: köztük nőtt fel; azoktól tanulta, a mit tudott; a saját édes anyja is nagyon hasonlított már hozzájuk, vége felé.
Czafrinka kacskaringós czigány-áldással köszönté fel az ifjú urat, s megsimogatva barátságosan az orczáját, azt mondá: «egészen olyan, mint az édes apja volt legénykorában».
– Hát ismerted te az én apámat?
– Én ismertem csak igazán.
S elmondta, ideje lévén rá, a míg a másik tanu megérkezik, hogy milyen derék legény volt a Jónás úrfi apja? Nagy, magas homloka, sűrű gesztenyeszin haja elől két ágra befonva, hatalmas bajusza, sötétkék szemei; mikor elkiáltotta magát, olyan hangja volt, hogy mértföldnyire meghallották, s milyen ereje volt! elfogta az eleven szarvast a két hátulsó lábánál fogva.
– Igaz! igaz! mondá Jónás úrfi, ragyogóra váló arczczal. Az anyám is (szegény!) ezeket beszélte róla!
Ő bizony nem emlékezett az apjára másként, csak a mások elbeszélése után.
Ezalatt aztán csak vége lett a misének is: a plébános megjöhetett a kastélyba. Ugyan vártak rá a hivatalban járó urak.
«Ecclesia præcedit!» mondá a tisztelendő úr. – Elébb be kellett zárni a templomajtót. Mert a sekrestyés gyerek nem éri el a kulcslyukat.
No hát hozzá lehetett fogni a statutióhoz. Hol a diploma? Utczu lelke! Azt elhurczolta már egy patkány a rajta megérzett pecsét ostyájáért. – Szerencsére még nem ehette meg, csak a kétfejű sasnak az egyik szárnyát. Fel lehetett olvasni.
«Nos Maria Theresia, divina favente clementia Rex Hungariæ, Hyerosolimae» etc. etc.
Jónás levett kalpaggal hallgatta (tartva a pofonütéstől). Azt gondolta, ez is valami szent czeremónia.
Azután odaédesgették a kerítésre felkapaszkodott kis sekrestyés fiút. Azt lehúzták a gyepre s tizenkettőt csaptak reá vesszővel, hogy ráemlékezzék a statutióra vén ember korában. Ezzel authentizálva volt az újra beiktatás.
De most aztán az volt a nagy kérdés, hogy a fődologgal, a mi az ilyen statutiót megkoronázza, hogy lesz, mi lesz? – Ki traktál?
Az látni való volt, hogy az úrfi ezt a legjobb akarat mellett sem teheti meg.
Nem marad más jóltevő, mint a pap.
Annak pedig egyszerre ötszegletüvé vált a képe erre a szóra. Az egyik úr azt mondta neki: «Sacerdos debet esse homo hospitalis». (A papnak vendégszerető embernek kell lenni.)
– Hiszen az volnék én, csak lenne miből. De szegény az ekklézsia: egyéb beneficiumom nincs, mint a mit a fundatióból kapok. Se szoba, se párbér. Még halott sincs már. Mikor húsevő nap volna, akkor is bőjtölök. Ma is csak igen vékony collatióval szolgálhatok. Epiphanias van.
– De szent atyám; monda az úrfi, én az imént, mikor benéztem az ablakon, egy nagy sonkát láttam párologni a tűzhelyen a fazékban.
– Az ördög incselkedése volt az fiam. Varázslat, káprázat! Máskor vess magadra keresztet, mikor nagy bőjt kántorszerdáján sonka képében jön eléd a kisértet: meglátod, egyszerre békaczombbá változik.
Igaza is volt a reverendissimének. Az ebéd legmegfoghatóbb része nem volt egyéb mint spenótban uszkáló békaczomb meg száraz hal; hozzá gonosz nyúlós bor, a mit ollóval kellett elvágni, mikor az ember a poharat a szájától letette. Igazi vendégszalasztó!
A jobb koszthoz szokott uraságok igyekeztek mentül hamarább elmenekülni abból a szomorú tartományból, a hol még a pap is koplal; hanem az úrfi mindenféle inséghez hozzá volt szokva: hát csak ott maradt. De nem is igen volt neki hová menni.
Mikor egyedül maradt a pappal, azt a szót ejté ki:
– Már most csak azt szeretném tudni, hogy hol hálok én az éjjel!
– Hát imitt-amott, vagy a kastélyodban vagy másutt édes fiam, de én nálam semmi esetre sem; mert azt látod, hogy én nekem nincs több egy ágyamnál; az pedig magamnak kell. Lakható szobám nincs több kettőnél, az egyik az enyém, a másik a hugomé: nincs miben válogatni.
Jónás úrfi bátorkodott annyit megjegyezni, hogy «bizony pedig az én apám fundálta ezt az egész parochiát».
– Azt gondolod, hogy ingyen tette? A te apád olyan vétektarisznya volt, hogy nem győzök elég misét szolgáltatni a lelkéért, hogy a pokol kinjait enyhítsem ránézve.
– Még ezeken az ezüst kanalakon is az ő czímere van.
– Ezeket meg akkor adta, mikor téged kereszteltelek. Ha az a kis keresztvíz rajtad nem volna, egészen pogány volnál.
– No hát selim alejkum, páterkám, megyek a vén czigány asszonyhoz, az majd talán ád szállást.
– Azt bizony jól teszed. Volt már neked annál rosszabb tanyád is. Servus!
– Csak elébb pipára gyújtok: hol a dohány?
– Odabenn áll az ágyas házamban, a döbözben.
Jónás kihúzta a pipáját öve mellől, a hova az szárastól be volt dugva. Biz az régen lehetett már kéményseprő által gondozva. Jó társasághoz szokott ember ezen úgy szokott segíteni, hogy felhajtja az ágyterítőt s az ágynak a zsupszalmájából hihúz egy szálat, olyat, a melyiken még a kalász is rajta van s azt keresztül húzza a megrekedt pipaszáron. Jónás úrfi is ezt a szokást követte s azután megtöltve a pipáját a cserépdöbözből s kicsiholva az ürömtaplóból: egy-két szippantás után kezet csókolt a tiszteletesnek, a konyhában egyet csipett a süketnéma kisasszonynak a kövér karján, a mi azt rögtön beszélővé tette, s azzal odább ment pipázva.
Csak mikor már odakinn volt, vette észre a papnak a húga, hogy két ezüst kanál hiányzik.
Azt senki sem sikkaszthatta el más, mint Jónás úrfi. Az odakinn Törökországban szemfényvesztő bandával tekergett együtt, bizonyosan ő félkézkalmárkodta el. Kitelik tőle – az éhenkórásztól! – De hátha csak tréfából tette. Nem kell lármát csapni a dologból. Hisz az ő czímere van rajta.