A Menyasszony Első Álma

Az egész hozományát elvihette a karján egy batyuba kötve Szaffi. Az anyja czókmókját mind elvitték a pandurok, mint a boszorkányság bűntanujeleit; nem is adták vissza: az a hóhérnak marad. Csak egy kis vas-ládikó maradt meg, abban volt Szaffi tündér-öltözete, meg holmi ócska török iratok és mindenféle varázslabdacsok, ez a tűzhelybe volt befalazva, azért nem találtak rá; aztán meg a nagy fekete macska is megmaradt: az nem hagyta magát a tekintetes törvényszéktől elfogatni.

De a vőlegény is épen olyan jól volt kiházasítva. Az egész kastélya üres volt, kivéve azt, hogy tele volt patkánynyal.

– Hol alszunk mi itt? aggóskodék Jónás, mikor a kongó nagy termekben végig vezette a feleségét.

– Tudok én itt egy csendes kis szobát, mondá Szaffi; mikor kis leány voltam, sokszor bujkáltam itt, madártojásokat keresni.

Azzal, mint a ki legjobban járatos itten elvezette az urát egy alacsony ajtóhoz, a minek a nyitját már ismerte.

– Látod? Ebben a kis szobácskában születtél te, oda van felirva az ajtó márvány küszöbére: «Jónás fiam született 1717-ben Augusztus 17-én.»

– Ez hát szegény anyám ágyasháza volt. Vajjon min aluszunk mi itten?

– Ne búsulj rajta. Mind kitelik az a háztól. Te csak a lovadat lásd el. Mire visszajösz, vetett ágy lesz itt, meg terített asztal.

Jónás hozzá volt szokva ahhoz a gondolathoz, hogy Szaffi bizonyosan örökölte az anyjától annak azt a tudományát, a melylyel a szolgálattevő dzsineket rá tudja venni, hogy hozzák el a számára hamarosan a török szultán terített asztaláról a kész ebédet.

A patkányok ellenben olyan szép számmal jelentkeztek körülöttük, hogy csak úgy cziczáztak szerte-szélylyel. A fekete macska közéjük sem mert ugrani, hanem felült a Szaffi vállára, s onnan tüszszögött ellenük.

– Ne félj semmit: majd ezeket is elküldöm én innen.

Jónás bizonyosra vette, hogy Szaffi ezt a bűbájos mesterséget is érti. A mint hogy tapasztalá is, a mint a lovát bekötötte valamelyik tárt kapuju istállóba, hogy a patkányok egyszerre csak elkezdtek általános sirást, czinczogást támasztani, s arra bújtak minden lyukból elő, kúsztak alá a falakon, s egész táborjárással futottak világgá, ugráltak bele a kerten átfolyó patakba, az meg vitte le őket magával, egy sem tudott a tulsó partra eljutni. Ezeket már elbabonázta Szaffi.

Mire visszatért, tiszta volt a kastély. Aztán az ágy is meg volt vetve, meg a lakoma is fel volt hordva. Az ágy ugyan nem volt egyéb lesarlózott fűnél, leterítve Jónás lovag köpenyével; a lakoma pedig egy halom illatos szamócza volt, most szedve a kertből, s kitálalva szőlőlevelekre. Hanem a mi megszaporította a lakomát, az volt a menyasszonynak kaczagó két ajka, a mikben csakugyan egyesítve volt a világ minden drágasága, a mi csak füszerekből és liktáriumokból készült, s ezt is odaszámítva mégis csak külömb mennyekzői vacsorája volt Jónásnak a török szultán minden vendégségeinél. Az a menyekzői ágy is drágább volt még a hires Hamiltonnyoszolyánál is, a miben egy éjszakai bűbájos álomért kétszáz aranyat kellett fizetni. (Ha akadt olyan bolond, a ki megkivánta.)

Csak a hajnali napsugár keltette föl őket.

Akkor is Szaffi ébredt fel elébb, ő költögette fel szelid hizelgéssel Jónást, a miért az nem is haragudott.

– Emlékezel-e még rá, mit jövendölt neked a kártyából szegény anyám?

– Hogyne emlékezném? A mit a feleségem a mennyekző éjszakáján álmodni fog, az beteljesül s attól én kétszerte gazdagabb leszek, mint az apám. No hát mit álmodtál?

– Elmondom, hallgass rá. Egy nagy hosszú ősz szakállú férfi jött elém, aranyvirágos selyem török kaftányban, egy nagy arany botra támaszkodva, s azt mondta: «Leányom! én vagyok Mehemed, temesvári basa. Tudd meg azt, hogy ezen a helyen vannak elásva az én kincseim, azokkal együtt a te vőlegényed apjának, Botsinkay Gáspárnak a tömérdek drágaságai. Jegyezd meg jól, hogy tudjad a helyet, a hová azok el vannak rejtve. A hová a botsinkai templom tornyának a gombja veti az árnyékát délben tizenkét órakor, hét napot számítva az urad születésének napja után, ott ássatok le két singnyi mélységre; a kincseket megtaláljátok. Én, Mehemed basa az enyéimet te rád hagyom örökségbe: az urad vegye el az apja örökét.

Héj, de nagyot ugrott erre a jó hirre Jónás úr fektéből.

– Ez mind egy szóig szent és igaz! Az anyám csiziójában még csak most van az «érvágások» hónapja, a te születésed pedig a «hólyaghúzók» hónapjára esik: az idáig még negyvenkilencz nap.

– No hát az is majd letelik, negyvenkilencz napig csak elél az ember földi gyümölcscsel meg csókolózással. Kinek lesz panasza?

– Nekem nem.

– Nekem sem.

S azért sem volt boldogabb ember náluknál. Valahányszor megéheztek, csókolóztak.

Hanem harmadnap azt mondá Jónás: «Tudod mit? Nem várok én még negyvenhat napig: hanem kifogok az időn.»

– Hogyan fogsz ki?

– Hát ez a toronygomb árnyéka, a mi ide a kastélyom udvarára vetődik, minden nap odább megy. Én tehát minden délben tizenkét órakor egy czöveket verek a toronygömb árnyékának a közepébe. Ha ezt így folytatom hét napig, akkor aztán majd kitalálom én abból, hogy merre halad ez a toronygömb árnyéka? s hol fog megállapodni majd negyven nap mulva?

– Ejnye, bizony igazán találtad! Mondá reá Szaffi.

S rögtön hozzá kezdtek.

Nem tanultak ám ők se geometriát, se astronomiát: mégis kifundálták, ketten összevetve az eszük erejét, hogy a megjövendölt napon hol fog a gömb árnyéka delelni?

Csak az éjszakára vártak, hogy hozzá fogjanak.

A palota kertjében mindenfelé látszottak a nyomai a kincskeresők turkálásainak: a mély gödrökben ott hevertek a rozsdás csákányok és ásók, a miket a csalódott áskálók boszúsan ott hagytak, csak nyél kellett beléjük meg egy földhordó kosár iszalagból.

Estétől reggelig ásta a gödröt Jónás úrfi; Szaffi meg hordta ki a földet a fején a kosárral.

Még nem is pitymallott, hogy megzörrent a csákány alatt valami. Itt van a kincs! Egy nagy vaskondér volt, rézfedővel letakarva. Azt nagy hamar kiemelték. Nehéz volt, kettőjüknek is dolgot adott beczepelni a kastélyba.

Ott kiöntötték a tartalmát a földre. Csupa huszasok, meg denárok voltak. Lehetett egy pár ezer rénes forint.

– De hisz ez csak ezüst pénz. Nincs közte egy arany sem, mondá Jónás.

– Talán csak azért fehér, mert a holdvilág süt rá; a napvilágnál sárga lesz.

De biz az a napvilágnál is csak ezüst maradt.

Ez bizony még nem nagy gazdagság.

– No kedvesem; ez hát a te örökséged, a mit Mehemed basa rád hagyott. Monda Jónás.

– De én ezt mind te neked adom.

– De én pedig nem fogadom el tőled: mert a hol ez volt, ott kell lenni az én örökségemnek is, a mit az én apám hagyott én rám. Én ások tovább. Ezt csak tartsd meg te magadnak.

S egészen helyes úton járt Jónás bég. Az a kondér ezüst csak azért volt oda elásva, hogy ha a kincskeresők véletlenül, vagy a «varázsnyil» (Wünschelruthe) segélyével, vagy a nagypénteki lángfellobbanás által valahogy eltalálnák az igazi rejteket, a mint erre az üsttel tetézett kondérra akadnak, azzal beérjék és aztán tovább álljanak. Csak Jónás úrfi tudhatta azt, hogy ott még többnek is kell lenni.

Még két éjjel ásott tovább. Már kötélen kellett felhúzni Szaffinak a kiásott földet, olyan mélyen lement.

Egyszer aztán csak beszakadt a föld a lába alatt s Jónás úrfi leesett a mélységbe. Az omló föld nyakig eltemette.

De Szaffi nagy hirtelen leereszkedett utána a kötélen, s kiszabadította a rögök alul. Épkézláb maradt. Nem tört el semmi porczikája.

Egy nagy üreg volt az, a mibe Jónás beleesett.

A nagy sötétségen vajmi hamar segített Jónás úrfi. Minden magyar ott hordta a tarsolyában az akkori villanyvilágítási készüléket, a mi állt egy tűzkőből meg egy aczélból. Azt, ha folyvást szikráztatta épen olyan jól látott mellette, mintha Edison lámpája volna.

A hányat szikrázott a tűzszerszám, annyi tündérország meséje tünt fel a föld alatti sötétségben.

Az egész kincshalmaz itt volt. Alig lehetett lépni közötte. Egy arany kargyertyatartóban még benne volt a viaszgyertyacsutak. Azt tüzes taplóval addig fujta Jónás, mig lángra lobbant. Most azután már volt elég világosság, a minél végig nézze kincsei tárházát. «Csak álom ne volna ez!» Mondogatá magában. Mert annak is sok volt. A menyasszony álmának folytatása volt ez! A legnagyobb drágaságokat mind Szaffi kötényébe rakta. Legalább, hogy ha ő felébred is az álomból, Szaffinál megmarad az a kincs.

Másnap lóra ült Botsinkay Jónás s vízen-berken keresztül átgázolt Temesvárra. A nyerge mögé volt kötve egy kétrekeszű iszák, tele tallérokkal. Egyenesen a kormányzóhoz ment.

Az már hallotta hirét Feuerstein tábornok tréfái után a furcsa új birtokosnak: a kinek van egy nagy kastélya, de nincs neki mit enni, annálfogva feleséget keres, hogy megélhessen.

– No hát Botsinkay uram, hogy találta a gazdaságát odahaza, kérdezé komázva.

– A legjobb rendben, kegyelmes uram, felelt Jónás. Épen abban járok, hogy kegyes gyámolítását kikérjem. Legelőször is adjon nekem kegyelmességed egy regement katonát, a kik a töltéseimet, vizárkaimat újra megcsinálják: dupla lénungot fizetek nekik. Azután a mennyi asztalos, lakatos, kárpitos, pallér csak van Temesváron: annak én mind munkát adok esztendeig. Azután kérem kihirdetni az egész bánságban, hogy ha vannak szegény emberek, kiknek lakóház kell, szántóföld kell, jőjjenek Botsinkára; mindennel ellátom őket: adok nekik vetőmagot, igavonó marhát, ingyen ajándékba. Azután mihelyt az út Botsinkára annyira elkészül, hogy járható lesz: kérek harmincz társzekeret, azokat én mind megrakom ezüsttel a mennyi rájuk fér: vigyék fel az én fölséges királyasszonyomnak, az most nagy háborút visel, elkel nála a pénz.

A kormányzó majd hanyatt vágta magát nevettében; de nemcsak maga, hanem valamennyi tisztek, a kik nála voltak, mind nagy hahotával kisérték Jónás úrfi szavait, s mentől többet mondott, annál édesdedebben kaczagtak fölötte.

– De ez igazán olyan jó tréfa kelmedtől, mondá Merci tábornagy a vállára csapva Botsinkay Jónásnak; ez párja annak a nótának, hogy «Hallod-e spanyol király! Most mindjárt elémbe állj! Az országod megveszem. A pénzt érte leteszem, Madridnak az utczáit gyémánttal kirakatom!» Hahaha!

Botsinkay Jónás pedig nem szólt semmit, hanem megfordult a sarkán, kiment, levette a lova hátáról az iszákot, visszajött vele; ott kioldozta az iszák száját s kiöntötte a tartalmát az asztalra: csupa jó oroszlán tallérok voltak azok, a minőkkel a törökök fizettek hajdanában.

– Hát itt van ez a csekélység kóstolónak. Tessék ezt a legénység között kiosztatni foglalóképen, igyák meg az én egészségemre. Ilyen pénz van az én kastélyomban háromszáz hordóval. Száz hordó a királyé belőle. Vivat Mária Theresia, Rex Hungarorum.

– Vivát, vivát! kiabálták most aztán egyhangulag az előbbi nevetők, s Jónás úrfit csaknem a tenyereikre vették s ettől a naptól fogva nem volt okosabb ember a bánáti földes urak között Botsinkay Jónásnál.

Mint a tündérpálcza ütésére, úgy megváltozott egyszerre Botsinka és tájékának képe. Ezer meg ezer ember állt neki a gátkészítésnek, vízlecsapolásnak; a mocsárvíz lefutott a földekről: a hol tavaszszal a békák kuruttyoltak, őszszel már a béres legény fütyörészett, az ekét kisérve; az elzüllött lakosság visszatért a házaiba; a kastélyba helyreköltözött a régi pompa; az aklok megteltek paripákkal, a hodályok merinó juhokkal, béresházak szolgahaddal, pitvar, tornácz czifra, léhütő cselédséggel. Jöttek már vendégek is ötlovas hintókon a gazdag urasághoz, a kinek annyi volt a kincse, hogy még a királynak is ajándékozott belőle! Kétszáz dragonyos kisérte azt a szekérsort, a min a botsinkai kastély udvaráról szállították Bécs városába azokat a penészes hordókat, a mikben élire volt verve a pénz.

Hanem a sok pompás terem és palota közül egy szobácskát úgy hagyott Botsinkay Jónás, a hogy a lakodalma éjszakáján volt: fűből vetve az ágy; egy köpenyeg a terítő rajta. Ez a szoba volt Szaffié.

Nem jött ő ki soha a vendégek közé: akárhogyan hitta is az ura. Tudta jól, hogy arczpirulást okozna neki a jelenlétével; kicsufolnák érte, hogy ilyen czigányleányt tudott feleségül venni. Nem is kérdezősködött felőle senki. Olyan volt, mintha nem is lett volna.

Hanem Jónás, mihelyt az úri vendégeitől szabadulhatott, csak odamenekült mindig abba az egyszerű kis szobába, s ott tudott csak édesen aludni, azon az illatos szénaalmon: király nem oly büszke a koronájára, mint ő a maga szerelmesére. Ha magukra maradhattak, akkor voltak csak igazán boldogok. Olyankor, ha eltávozott minden vendég, maga mellé ültette Jónás Szaffit a két kerekű egy lovas kocsijába, s úgy járták be kettecskén az egész nagy dominiumot, a hol újra fel kezdett éledni a hajdani paradicsomtájék.

– Lásd, én ezt mind te neked adom, mondogatá Jónás Szaffinak.

– Ne adj te nekem semmit, csak magadat: suttogá vissza az asszony.

… «Asszony?» Én bizony nem tudom, hogy az egyházi kánonok szerint asszony-e már, vagy csak leány?