I. Háromszáz Hordó Ezüst

Volt a mult század elején egy gazdag földesúr a temesi bánságban.

A magyar nyelvben csak akkor használjuk az «egy» szót, a mikor az számot fejez ki. Csak «egy» és nem több.

Itt épen az az eset fordult elő. Csak ez az egy gazdag földbirtokos volt az egész nagy kerületben, és nem több. Botsinkay Gáspárnak hítták.

Mert abban az időben a mostani «magyar Kanahán» csak az ínségnek és a nyomorúságnak volt hazája.

Kilenczszáz falu állt üresen a bánság területén. (Az összeirás az olyan falut, a melyikben «két» ház lakva van, már a lakottak közé sorozza.) Azoknak egy része le is volt égetve s porig rombolva; de olyan is sok volt, a hol még álltak a falak, zöld nyirokkal bevonva, s meg voltak a tetők, vihartól felborzolva; csak a széltől csapkodott ajtók, ablaktáblák, a viharban nyikorgó kútgémek hirdették, hogy senki sincsen odahaza. A lakosság el lett hajtva, vagy elfutott, talán még visszajönnek; – ha ők nem, a fiaik, vagy az unokáik.

Azután jött egy-egy árvíz, a mi százával söpörte el még azokat a helységeket is, a mikben lakott valaki.

A törökök elrontottak minden vízgátat, töltést, a mi a folyamokat korlátozta, egy mocsárrá változtatták az egész tartományt. A Temes folyam akkoriban egy tavat képezett, olyant, mint a Fertő, abból folyott ki. Ennek a tónak a neve volt «Lacus Betzkerek». Őszszel és tavaszszal ez a mocsárvilág átalakult «egy» tengerré, a min hajókkal jártak. Néhány év előtt a torontáli Majdán falu határában, a hol most dohányt és szőlőt termesztenek, ölnyi mélységben a föld alatt egész elsülyedt hajót találtak: gabonamaradványok voltak benne. Nagy tölgyfahajó volt a derekasak közül. Régi proczessusokban egész vidékek, a hol most csak szántóföldek vannak, perlekednek elvett hajóikért a defterdárokkal.

Uttalan, laktalan mocsárbirodalom volt itt; farkasok, tekenős békák országa, a mit nyaratszaka elült a dögleletes köd, embernek, állatnak halált hozó; patécsok, hagymázok leskelődtek ottan a keresztül utazóra, s felére apaszták a kerített várak őrségeit; hetekig nem láttak itten kék eget derült napok mellett; s mikor a szúnyogok raja felkavarodott, az olyan volt, mintha falvak égnének s azoknak a füstje gomolyogna; ha pedig egyszer a kolumbácsi légy raja neki indult, az elől futott, bújt szárnyék alá ember és barom, mert az a bivalyt is megöli. A kigyók s más egyéb csúszómászók serege meg olyan tömegre szaporodott, hogy otthon a telepesnek az ágyát emelgették éjjel a feje alatt, s a tűzhelyen levő fazékába bebújtak, kinn a mezőn meg úgy álltak ki a fejeik a fűből, mintha ligetszámra nőtt volna ki valami eleven rekettye.

Nem volt itt szántott föld. Ha lett volna is ember, a ki neki ereszsze az ekét a pázsítnak, nagy hitének kellett volna lenni, hogy abba elvesse a búzát, a mikor nem tudhatta, hogy ő aratja-e le, vagy a milliom földi féreg? vagy a vándor hörcsög? vagy a sáska vagy a török?

Másutt meg, a hol elpusztították az erdőket, a szabadon járó szél felszakgatta a homok hegylánczokat s egész afrikai sivataggá változtatta a környéket, a hol nem termett más, mint éles mosó sás, meg páfrán.

Szigetvilág, mocsár, sivatag: halászok, vadűzők, nomádok, martalóczók menedéke volt az egész nagy terület.

Hogyan lehetett hát itt «egy» gazdag ember?

Ennek a dolognak igen furcsa nyitja van.

A Botsinkay családnak az őse kezdte már el ezt a politikát, hogy a legelső törökfoglalás alkalmával se el nem futott a világba, se fegyvert nem fogott a hitetlenek ellen; hanem igyekezett a temesvári basának a kegyeit megnyerni. S azontul aztán fiúról-fiúra szállt ez a bölcseség s valamennyien igen jól érezték magukat mellette.

Botsinka, a család ősfészke, ott feküdt Temesvár közelében; mindjárt a Béga mocsárai szélében. Azt a birtokos úr a temesvári basa engedelmével szépen körülsánczoltatta: a hadifoglyokat adták oda neki kölcsön erre a munkára; a hatalmas töltések ingyen épültek fel, s ezzel a nagy birtok ármentessé lett téve. Ott azután lehetett szántani, vetni; gulyákat, nyájakat szaporítani. Azokat is jó olcsón lehetett beszerezni a törököktől, a kik ingyen jutottak hozzá. Igaz ugyan, hogy ezzel a körülsánczolással aztán a megakasztott Béga annál jobban elárasztotta a körülfekvő felső vidéket; hanem ez megint beleillett a török hadvezérek tervébe; a kik tudták, hogy semmi sem olyan jó védelem egy nagy várnak, mint a mocsár.

A hadifoglyok javát aztán Botsinkayék ott meg is telepítették a saját falujokban; adtak nekik jobbágytelket s azok szívesen maradtak ott: mert áldott föld volt, s a földesúr jól bánt velük.

Még templomot is építtetett saját költségén az új telepítvényen, magas, karcsú, fényes bádog tetejű toronynyal; és hogy ennek a templomnak a sorsa örök időkre biztosítva legyen: tízezer tallért tett le alapítványul a bácsi káptalannál, hogy annak a kamataiból fizessék a plébánost, s még azonkívül az egész halászatot is az egyháznak adományozta. Ezt már csak el nem viszi se az árvíz, se a török, se a devalvatio.

És a mellett iszonyú kincseket halmozott össze. A mit a törökök fél Magyarországon az úri kastélyokból összeraboltak, arany, ezüst remekműveit az ötvösmesterségnek, az mind odavándorolt Botsinkára. Az élelmes földesúr cserében ellátta élelemmel, gabonával, vágómarhával a temesvári törökséget, s a basák is meggazdagodtak mellette. Az élelmezési raktár ott volt a szomszédban s ők pedig úgy számították azt be a stambuli khaznadárnak, mintha minden befaló harapást Ruméliából hozatnának ide.

Mindig csak egy fiú maradt a jószágban, úgy hogy azt nem kellett soha osztály alá bocsátani. Ez is szükséges a meggazdagodáshoz.

Botsinkay Gáspárnak épen már csak a harmadik feleségétől született nagy későre egy fiacskája. Ez a felesége georgiai nő volt; Mehemed pasától kapta ajándékba; katholikus hitű volt: megesküdtek. Rá egy esztendőre született egy kis fiúk. Fekete kis czigány forma purdé volt; – hanem hiszen az apa is elég barna volt, az anya meg épen igen sötét szinű. Ezt megkeresztelték Jónásnak.

Ugyan emlékezetes születésnapja volt az úrfinak: Aug. 5-e 1617-ben; a nagyváradi ütközet napja.

Régi barátságból Mehemed pasát is meghívta Gáspár úr erre a családi ünnepélyre; ámbátor annak sem a keresztelésnél, sem a borivásnál semmi keresete nem volt.

De azért mégis megjelent a hatalmas török parancsnok a Botsinkayak pompás kastélyában, a hol a lakoma alkalmával számára egy kis külön szobában terítettek, nehogy «egy» asztalnál legyen kénytelen ülni a keresztyén pappal, meg a többi disznóhúsevő, bornyakaló tisztátalan gyaur vendégsereggel. Ellenben Gáspár úr maga ott lakomázott az úri vendégektől a külön szobában s osztozott vele a rizskásás ürühúsban, a csirkehússal töltött jurgitában és a rózsavizes főtt mustban; a mik töröknek valók.

Mikor aztán az evés végeztével a pasa megmosta a kezét, a fekete kávét felhozatta magának s az igazi «boktsatütün» dohányra rágyujtott, azt mondá Gáspár úrnak:

– No fiam, a mi uraságunknak az ideje ezzel a jövő Szent-Mihály nappal letelt.

– Hogyan telt volna le?

– Hát csak úgy, hogy futhatunk innen minden pereputtyostól.

– Miért?

– Azért, mert kergetnek.

– Kicsoda?

– Eugén herczeg.

– Hisz azt a nagyvezér tartja körülfogva Pétervárad alatt.

– Ali szeraszkier nem tart már semmi mást fogva, mint az eltört kardja markolatát a föld alatt. Eugén herczeg szétverte az egész hatalmas ármádiánkat; odaveszett minden ágyunk, zászlónk, még a vezéri «mundzukos» lófarkak is. Most pedig Eugén herczeg az egész táborával sietve nyomul fölfelé, Temesvár ellen; egy hét alatt itt lesz. A mocsarak ki vannak száradva, tizenkilencz hét óta aszály van. Senki sem áll neki ellent.

– De Temesvár igen.

– Nem sokáig. Egy nimetullahita dervis megjövendölte, hogy ostrommal fog bevétetni. Allah segít, ha segít!

– Ez nagy baj.

– Nekem kicsiny; mert már öreg ember vagyok; de neked nagy, mert még fiatal vagy: most kereszteltettél fiat.

– Hát mi bajom lenne nekem? Hisz én nem vétettem a császárnak semmit.

– Dehogy nem vétettél, édes fiam! Emlékezzél csak vissza Rákóczyra! Hányszor adtál szállást követeinek, a kik a portára jártak! S ha te nem vétettél, vétett az apád, a nagyapád. S van egy igen nagy bűnöd: az, hogy gazdag vagy. Kincseid vannak felhalmozva. De még milyen kincsek! Nézd ezen az ezüst tálon a Pálffyak czímere van kiverve. Ennek az arany serlegnek a talpára a Balassák czímere van bevésve. A többinek is mind van ismerőse. – Tudod mikor ott nálunk ozman országban egy-egy pasa nagyon meggazdagszik, hát akkor hogyan segítenek rajta. A hét tornyú Jedikuláhnak a vízhatlan pinczéiben tartogatnak egy csomó halálraitélt rabot. Ezek közül felhoznak hármat: szabadságot igérnek nekik, ha rávallanak a kipéczézett pasára, hogy az összeesküvő a szultán ellen. Három tanu elég, hogy valaki meg legyen érve a selyemzsinórra. A halott kincseit pedig örökli a «Khazniár». Nem hiszem, hogy Bécsben is ne volna ilyen Jedikulah! A gazdag ember halálra itélt ember, édes fiam. Azért légy a felől bizonyos, hogy a mint Eugén herczeg kikerget engem Temesvárból (beletemettetni magamat nem hagyom) akkor te is velem szaladsz, vagy pedig a fejed szalad el te tőled.

– Hát akkor veled fogok szaladni.

– Ezt már jól mondtad. – Hanem hát tudod azt, hogy a futó ember nem vihet magával nagy terhet. A mi kincsét másra bízta, az olyan jó, mintha a szent eklézsiának hagyta volna. Lóháton, magunk mellett alig szabadíthatunk egyebet, mint zacskóba vert arany pénzt: ez pedig micsoda? tizenötezer darab = egy mázsa. Én pedig csak most kaptam Várnából háromszáz hordó kivert ezüst pénzt, egy millió dénár kerek számban: a mit a hadseregemnek kellene zsoldba kifizetnem. De hát azt a bolondot nem teszem; mert ha az ellenség elfoglalja Temesvárt, a pénzt, akár nálam találja, akár a katonáimnál, mindenképen elharácsolja.

– Rejtsük el nálam.

– A számból vetted ki a szót. De hova? és miképen? Ez a kérdés. Hogy mikor aztán egyszer visszakerülhetünk (a mi bizonyos), megint rátaláljunk; de más rá ne bukkanhasson.

E felett aztán a két nagy úr eltanakodott hosszasan, míg valamiben végre megállapodtak.

A paszitát tartó vendégsereg vígan áldomásozott a nagy étteremben; a két nagy úr azalatt lesétált a szép kastélykertbe s ott folytatta a tanakodást.

A templom tornyában épen esti hét órát harangoztak.

A templom tornyának az árnyéka oda vetődött az urasági kert kavicsos útjára. A tetején volt egy kereszt, annak a hegyében meg egy csillagos gömb.

Gáspár úr a botja hegyes végével ezt a gömbölyű árnyékot körülkerítette a porondon, azután ő is, meg a pasa is kivették széles öveik mellől a zománczos óráikat s összenézték: zsebóra, napóra, toronyóra mind egyformán VII-et mutatott.

«Augusztus 19; 1717. – Jól megjegyezd, hogy szökő esztendő!»

Akkor aztán megcsókolták egymásnak a szakállát, kezet szorítottak és elváltak.

Másnap reggel, mikor Gáspár úr kinézett az ablakán, azt látta, hogy tenger van előtte. Az éjjel Mehemed pasa Temesvár alatt nagy kővel terhelt gabonáshajókat sülyesztetett el s azokkal úgy elrekesztette a Béga medrét, hogy az most köröskörül elöntötte a vidéket. Házak, tanyák úsznak: a jegenyefáknak csak a sudaraik látszanak ki a vízből. Az özönben olyan a töltésekkel körülvett botsinkai birtok, mint valami sziget az oczeánon.

Ugyanaz nap délutánján egy nagy, terhes tölgyfahajó közeledett Temesvár felől a botsinkai rév felé, tizenhat evezőssel, meg egy kormányossal. Mindannyian feketebőrű nubiaiak voltak.

Azok ottan a parthoz közel horgonyt vetettek, s azután éjjel-nappal jártak a dereglyéikkel a hajótól a parthoz, meg onnan vissza, s a ki messziről leste őket (közelbe nem eresztett Botsinkai Gáspár senkit), azt láthatta, hogy jövet is, menet is meg van terhelve a dereglye. Valamit hoznak és valamit visznek. A mit kihoztak, az mind ezüst volt, a mit visszavittek, az a holt föld. Valami föld alatti folyosót áshattak, a hová Mehemed pasa rengeteg kincseit eldugták.

Négy nap és négy éjjel dolgoztak.

Akkor Botsinkay Gáspár a kastélyban levő kincseket, az arany, ezüst edényeket, kelyheket, klenodiumokat mind összeszedette s akárki láthatta, hogy azokat is mind a dereglyére rakják. Azokat azonban nem vitték a hajóra, a hogy a profánus emberek hitték; hanem szintén oda rejték el a föld alatti pinczeboltba, a mit alattomban ástak, de a minek semmi jele nem maradt, a mint a munka be volt végezve; mert a tárna czölöpzetét, a mi a föld alatti bejárathoz vezetett, lőporral felvetették s arra az alagút kezdetét menten betöltötte a Béga-áradat vastag kavicstorlattal, a pinczebolt maga pedig ki tudja hol van?

A hajó azután, a mint a munka be volt végezve, visszatért, most már vízmentében lefelé ereszkedve. Közel a temesvári sánczokhoz – tévedésből – (bizonyosan aludtak a négerek valamennyien a hajóban) a komparadzsik egy öreg ágyúval a fenekébe találtak lőni: az ott rögtön elsülyedt; egy fekete lélek sem menekült meg róla. És ezzel szépen el lett takarva Mehemed pasa kincseinek titka: csak a két barátságos úr maga tudott még felőle valamit.

Jó volt sietni. Mert Eugén herczeg hamarább itt termett heted napnál a győzelmes ármádiával, s a mint Temesvárt megszállotta, rögtön észrevevé, hogy mi okozza itt – nagy aszály idején – ezt az özönvizet! Buvárai víz alatti petárdákkal felvettették az eltorlaszoló hajókat a Béga medrében s azzal az árvíz lefolyott; Botsinka is szárazon maradt ismét.

De azért Gáspár úrnak még nem kellett tovább futni, mert hatalmas, nagyszámú török tábor jött át Oláhországból Temesvár felszabadítására s az épen ott az ő birtokában ütött tanyát; ott volt mit enni. Csendereli Amhát pasa, a vezér maga ott pihent meg a botsinkai kastélyban. Gáspár úr váltig is biztatá, hogy üssön már a császáriakra; de az éles eszű pasa azt felelte rá:

– Édes fiam, ha rájuk ütök, akkor vagy én verem meg őket, vagy ők vernek meg engem.

A közben éjjel-nappal ide hallatszott az öreg ágyúk bömbölése, a mikkel Savoyai Eugén Temesvár bástyáit törette. Amhát pasa csak arra vár, hogy a Dunántúlról megérkezzék Ali Kurd a maga seregével s akkor három tűz közé fogják a római császári sereget. – Csakhogy Ali Kurd pasával az az emberi dolog történt, hogy Pálffy János nádor, a péterváradi nagy diadal oroszlánja, útját állta s úgy elverte, hogy az esze nélkül szaladt vissza a Dunán túlra.

A jó Mehemed pasa védte ugyan magát Temesvár falai között emberül! a rohamnál maga is szembe szállt vén ember létére a még vénebb Eugénnal, s a császári vezér sebet kapott a tusában; hanem azért győzött: a külvárost rohammal vette be. – Ekkor aztán a belvárosba szorult Mehemed pasa feladta a várat. – A győztes vezér a hős ellenfélnek a legnemesebb nagylelküséggel nyitott utat, szabad elköltözést engedve neki egész seregével s minden podgyászával: még ezer szekeret is rendelt alája, a mik a Dunáig elszállítsák, s ötszáz jó magyar huszárt adott melléje kiséretül, a kik megvédelmezzék azt a harmincz szekeret, a mik Mehemed pasa pénzes hordóit szállítják, a ráczok megtámadása ellen.

Az alibunári mocsár mellett aztán egy éjjel maguk a pasa szarácsijai vak lármát támasztottak, hogy itt a «ráczok!» s míg a kisérő lovasság azokat keresni száguldozott, az alatt ők maguk felverték a hordókat, tarisznyára rakták a sok pénzt s az éjszaka sötétjében elszeleltek a világba. Akkor káromkodhattak aztán, mikor napvilágnál meglátták, hogy a felprédált pénz csupa merő lengyel garas, rézasper és libertás volt. Az ezüstöt jó helyre tette el Mehemed pasa. Tudta ő azt előre, hogy az is így járt volna, ha magával viszi. Ismerte a maga népét.

– No fiam! monda Amhát pasa Gáspár úrnak Temesvár elestének hirére, most már mi elkezdhetjük a futást; de hogy hol végezhetjük el? azt csak Allah tudja!

Azzal Botsinkay Gáspár szekérre rakta a feleségét, meg a kis gyermekét; maga annyi arany pénzt zacskóba tömött, a mennyit egy ló lovasán kívül elbir, s Amhát seregével együtt kiment Oláhországba. Vele futott minden cselédje; a kastély ott maradt üresen: a lábas jószágot is elhajtották.

S még csak a szeme sem lett nedves, mikor ezt a maga alkotta paradicsomot elhagyá: – azzal biztatta magát, hogy majd nagy hamar vissza fog ő megint kerülni. – Hatalmas úr a szultán! Boldogok, a kik az ő palástjának árnyékába menekülnek!