A CSERNÁTONI EZERMESTER.

Lám megmondta jó előre Küprili nagyvezér Rákóczy György nagyfejedelemnek: «ne menj te Lengyelországba, királyságot keresni; mert bizony úgy jársz, mint a teve: a ki odament Allah elé, azt követelve, hogy adjon neki szarvakat, s aztán Allah még a füleit is levágta neki». – Egészen úgy járt György fejedelem is. Nem érte be azzal, hogy a gyönyörű szép Erdélyország nagyfejedelme lehetett, egyformán becsülve némettől, ozmántól: a bűne, a nagyravágyása átvitte Lengyelországba koronát keresni; ott azután nemcsak, hogy a korona aranyszarvait nem kapta meg, de odaveszítette nemzete virágát, Erdély harczoló seregét is. Azokat elfogta a krimiai tatárok khánja, a kit a szultán küldött az erdélyi hadak hátába.

A székely csapatok vezére Nyújtódi Damokos Tamás, a mint azt látta, hogy a fejedelem aláirta a legcsúfosabb békekötés feltételeit, maga pedig mellékutakon elmenekült Magyarországba; a fővezér Kemény János ellenben odaalázta meg magát, hogy személyesen átmenjen a tatár khán táborába, kiéhezett, agyonfáradt hadai számára irgalmat-kegyelmet könyörögni: azt mondá a hadnagyának, Czirjék Boldizsárnak: «édes játom, nekünk már itt lőttek!»

– Nem csak lőttek, de harangoztak is.

– Kitalálod-e már, hogy mit tesz az a találós mese: «ettünk sültet-főttet, föld alatt, fa tetejébe’ – mi az?»

– Ki bizony. A tatárfutásról hagyták ránk ezt a szomorú tréfát az őseink.

– Meg vagyunk mink már fogva csűstül.

– Én még tudnám, hogy merre kén’ kibujnunk?

– Én pedig azt nem tanulom meg. A fejedelem ám elfuthatott: neki kötelessége a személyét megmenteni; te csak hadnagy vagy, neked sem szégyen a sarkaddal fenyegetni az ellenséget; de én a lófők vezére vagyok; nekem nem szabad a hátamat mutogatnom: nekem itt kell maradnom az én népemmel harczban, rabságban egyaránt.

– Akkor bizony én is itt maradok veled.

– De nem maradsz! Épen az, hogy el kell menned; haza kell találnod; az én szerelmes asszonyomnak várába el kell jutnod; felőlem neki hirt mondanod.

– Hát az igen könnyen fog menni.

– Nem olyan nagyon könnyen, mint gondolnád. Mert nem mehetsz ám könnyű szerrel. Mivelhogy ezt a turbát is magaddal kell vinned.

Az a «turba» a régi háborús világban valami emberhátra felköthető vasládikó volt, kívül csikóbőrrel bevonva, s vasruddal lakatra bezárva. (Innen maradt fel a közmondás: «ellopták a turbát, de nálam a kulcsa!»)

– S van benne valami?

– Van bizony. Tele van pénzzel. Fele arany, fele ezüst. Nem tudom a számát. De annyi sulyt vet, mint egy kis borju. Ezzel több terhe lesz a lovadnak, vagy pedig a hátadnak, ha gyalog maradsz. Már pedig a bundádat sem hagyhatod el, mert tél van, a puskádat is vinned kell; meg a pallosodat, aztán meg a fejszédet is; de meg egy egész kenyeret is kell czepelned az útra, meg egy darab szalonnát, hogy éhen ne halj.

– Mind akad annak gazdája.

– Mert látod, ha ez a pénz most itt marad nálam: a mint a pogány tatár bennünket rabságra ejt, az azt rögtön prédára ejti, csak egy rézgombot is az mi rajtunk nem hagy. Ha pedig ezt a pénzt az én drágámnak, jó feleségemnek haza viheted, hát ez jó lesz neki arra, hogy a váltságdíjat lerója belőle, a mit a gonosz tatár fejemre fog róni, a kiről tudja, hogy vezér vagyok: még majd elég sem lesz reá.

– De akkor hát elviszem magammal.

– De ugyan vigyázz ám magadra, hogy meg ne fogdosson a tatár.

– Ne te né! Hát azért volna nekem ezermester a nevem, hogy még az ilyen rusnya tatáron se tudjak kifogni?

Czirjék Boldizsár bá pedig nem hiába volt büszke az ezermesteri nevére; mert valósággal az volt ő.

Csinált ő egyszer olyan szövőszéket, a mit a patak hajt s magától megszövi az abaposztót. Azután meg egy olyan gyalogszekeret készített, a mi ló nélkül jár: az ember maga benne ül s kézzel-lábbal hajtja; az igaz, hogy jobban elfárad vele, mint ha gyalog járna, de legalább kocsin utazik. Megjárta ő ezen Nagy-Enyedet is, egész vásár csodájára. – Olyan fegyvert is fundált ki, a mivel a medve saját magát lövi agyon: még pedig puskapor nélkül.

Nem kell Czirjék Bildizsár bát félteni. Van annak annyi tudománya, hogy százezer tatár nem jár túl rajta.

Mielőtt a futáshoz kezdett volna, hát legelébb is azt tette, hogy egy bádog szelenczéből, a mit magával hordott erre az alkalomra, bekente a saruja szárait jó erősen farkashájjal. Ettől aztán a saját lova olyan szaladós lett, mintha farkasokat érezne a hátában, míg ellenkezőleg a tatárok, a kik rögtön üldözőbe vették, a mint látták, hogy szökni indul, el nem tudták gondolni, mi lelte a lovaikat? a mint azok közelbe érték Czirjéket, mind visszafordultak, rugtak, kapálóztak, lehányták a hátukról a gazdáikat, semmiképen nem akartak neki menni a megérzett farkas szimatnak.

Boldizsár bá csak úgy nevette őket, hátra-hátra fordítva a képét.

A tatárok azonban, ha lovaikkal be nem érhették a futót, a nyilaikkal ugyan megtalálhaták.

Czirjék Boldizsár csak egyre hallá, hogy ott sivít el a füle mellett egy-egy vasorrú madár, a kinek hátul a tolla.

«Ez így nem jó lesz: vagy emberben, vagy állatban kár esik, s az hiba lesz.» Mondá magában a hadnagy, s ez ellen meg azt a fortélyt gondolta ki, hogy a mint egy patakhoz ért, ott leszállt, a bundáját belemerítette a vízbe, s aztán a gyapjas részével kifelé fordítva, úgy veté a nyakába, hogy ez nemcsak őt magát, hanem a lova hátulját is egészen takarta. Az a vízbemártott bunda pedig a csikorgó hidegben egyszerre jéggé fagyott: olyan lett az, mintha vaspánczél lett volna. A bolond tatár egyre nyilazott rá, de a nyílvessző mind lepattogott a természetadta birkabőr pajzsról: a jégen keresztül nem volt kedve a nyíl hegyének hatolni. Megint csak ő nevetett.

A tatárok azonban nem maradtak el a sarkából. Egész csapat fogta üldözőbe, fertelmes kurjongatással. Meglátták a hátán a turbát, s azt már tudja a tatár, sok százados gyakorlatból, hogy abban a magyarok pénzüket tartják. Ez drága madár! Érdemes utána nyargalni.

Czirjék Boldizsár bá tudta azt jól, hogy ez az ő két stratagémája csak addig használ, a míg a futása a hegyi szűk utakon, keskeny völgyekben tart, a hol nem kerülhetnek eléje, de a mint valami lapályra fog jutni, a hol a tatárok eléje kerülhetnek, ott már szél ellenében nem fognak ijedezni a lovaik a farkasháj szagától, az ő lova pedig a súlyosabb teher alatt hamarább kifárad, nem győzi az erőltetett versenyt, hát valami mást kell kigondolni.

Egyszerre egy sűrű erdőbe érve, hirtelen utat vesztett, félrecsapott, mikor az üldözői nem látták, s elhagyva a mély ösvényt, leereszkedék az erdős hegyoldalon a mély völgybe.

Ámde a tatárok minden gonosz politikával el voltak készülve. Csunya, kitanított vérebeket hordtak magukkal, a mik az üldözött áldozatot, ha az el talált rejtőzni valami bozótban, menten felvadászták. Czirjék Boldizsár bá, mikor már egyszer egy csorgó mellett pihenőt tartana, s szalonnázni kezdene, csak hallja ám, hogy csaholnak az erdőben a czudar sinkoránok.

– Ne te né! Még bizony csuffá tennének, ha hagynám magamat. Hogy ugatnak a kedveskék! Nem hiába kutyafejű tatár az ő nevük.

Hanem hát egy ezermestert nem olyan könnyü elfogni.

Boldizsár bá, megismerve az új veszedelmet, maga is fordított a stratagémán. Leszedte a lováról a mindenféle czókmókot, belekötött mindent a bundájába egy nagy batyunak. Azt a saját hátára vetette.

– No most már édes lovam, eredj a magad esze után a merre látsz! Mondá, nagyot ütve a tenyerével a lova hátára. Az sem volt rest; a mint a kötőféket kiakasztották a nyakából, neki fordult az erdőnek s teher nélkül úgy elszaladt, mint egy gímszarvas. A tatárok vérebei aztán mind a futó paripa szimatján csaholtak tovább. Boldizsár bá farkashájas saruinak a nyomát semmi kedvük sem volt tovább üldözni. A farkast nem hajtja a kutya: már nem tudom, nemzetiségi rokonszenvből-e, vagy testvérgyülöletből; de kikerüli, ha lehet.

Így aztán Boldizsár bá csak nyert egy kis egérútat, s azt arra használta fel, hogy a szálerdővel fedett hegyoldalban mind lejebb ereszkedék a völgybe, gondolva, hogy talál majd ott egy mély hegyszakadékot, a min ha keresztülhatolhat, a lovas tatár nem kerülhet elé. A tulsó oldalon aztán kap egy új mokánylovat, vagy jó pénzért, vagy egy jó fejbecsapásért.

Talált ám, de nem egy hegyszakadékot, hanem egy tengerszemet a völgy mélyében: az a völgy is olyan gömbölyű volt, mint egy döbör, köröskörül bekerítve erdős hegyoldalakkal; nem volt abból semerre kimenekülés.

A tatárok pedig már észrevették, hogy üres paripa után szaladnak, a lovag elbujt; nagy hamar visszatértek: baromsok nép volt, elállták az egész erdőt, csak úgy viszhangzott a szálfás rengeteg a kiáltozásaiktól: «marrha! marrha!» a mi az ő szokott csatakiáltásuk.

– Marha ám az öreg apád! Mondá Boldizsár bá s szétnézett a terepen: mit lehetne csinálni?

A tengerszem be volt fagyva.

Hanem az ilyen tengerszemnek a mély vize mindig meleg, úgy, hogy vastag jégkéreg nem támadhat rajta. Boldidizsár bá megpróbálta a balta fokával. A bizony beszakadt egy ütésre: – a jég kenyérre kenni való sajtnak elég vastag lett volna, hanem pallónak meg dobogó hidnak nagyon vékony volt.

– No csak, ne ijedj meg magyar, biztatá magát az ezermester: Így van ez jól.

Azzal szétnézett a parton. – Hevert ott rakás számra a sok fiatal fenyő, a mit a szél kitördelt. Boldizsár bá hozzáfogott a baltájával, négy szál ilyen vékony dorongnak való fenyőből egy pár korcsolyát a maga két lábának, meg egy szánkót a batyunak összeeszkábálni.

Nem történhetett ez meg nesz nélkül. A sok baltaütés egészen elárulta az üldözők előtt, hogy hol bujkál, a kit keresnek. Minden oldalról csörtettek arrafelé.

– No csak ne törjétek magatokat olyan nagyon! Dörmögé Boldizsár bá. Még megizzadtok s száraz kehet kaptok bele.

Azok pedig csak jöttek közelebb, s folyvást szorosabbra húzták a kört a menekülő körül; már nagyon lehetett hallani a lovaik robaját a recsegő targalyak közt. Most mindjárt a nyakán lesznek.

– Hát hiszen én is mindjárt készen leszek!

Mikor a legelső lovasok egy-két nyillövésnyi távolban kibukkantak a fák közül, már akkor Boldizsár bának a lábaira volt kötözve a két ölnyi hosszú fenyőfa-korcsolya, még csak a szánkót rakta meg. A bunda az itt maradhat, a nélkül is elég melege van az embernek, a mikor kergetik; kenyér, szalonna se szaporítsa a terhet: «most laktunk jól, holnapra is majd ád az Isten valamit! ha nem ád, megalkuszunk a gyomrunkkal!» – Nem tett a szánkóra egyebet, mint a turbát, meg a fegyvereit: a szánt odakötötte az ővéhez, s aztán még egy hosszú, hegyes végű rudat fogott a kezébe s azzal neki iszánkodott a vékony jegű tónak.

Egészen helyes volt a mathematikája. A vékony jégkéreg a hosszu fakorcsolyák alatt megbírta a gyorsan keresztül iramló embernyi terhet is és sehol nem szakadt be alatta: úgy repült át a tavon, szánkójával együtt, mint a vízi pók; még csak meg sem recscsent alatta a jéghid.

«Marrha! Marrha!» ordítá az üldöző had, a mint meglátta a jég hátán a menekülőt, s aztán azt gondolták, hogy az a tó «fenékig tejfel», utána rugtattak, a mivel azt nyerték, hogy valami huszan-harminczan a bolondabbak közül beleszakadtak a jégbe: egynehányan azt is megpróbálták, hogy úsztatva áttörtessenek a tulsó partig, de pórul jártak vele, mert a vékony jég mind összevagdalta a lovak szügyét, hogy nem birtak előrehatolni. Boldizsár bá de hátra sem pillantott addig, a míg a tulsó oldalon szárazra nem jutott: csak akkor nézett aztán vissza, nagy lelki nyugalommal látva, hogy milyen jól helybenhagyta gonosz üldözőit. Azok még akkor is vergődtek a jeges vízben, egynéhány hegyes kucsma ott úszott már gazdátlanul; a parton állók pedig nagy csoportban káromkodtak, a mit Boldizsár bá nem hagyott viszonzatlanul. Jó szerencse, hogy egymás nyelvét nem értették; mert különben még összevesztek volna. A tatárok mérgükben egész raj számra repíték a nyilakat Boldizsár bá felé, de az egy sem jutott el hozzáig: széles volt az a tó!

– Ejnye, nem szégyelitek magatokat? No megálljatok, majd én is küldök nektek valamit.

Azzal lefektette a puskáját a favillára s odaczélzott, a hol legsürübben álltak a tatárok. Azok látták, hogy micsoda rossz szándéka van; de csak csúfságot csináltak belőle. Tudták ők «már», hogy a tüzetadó likas vas messze elhord; csakhogy annak az elsütéséhez tüzes kanócz kell, az pedig az üldözött kezében nincs; – azt pedig «még» nem tudták, hogy kanócz nélkül is el lehet sütni a puskát, ha annak závárába tűzkövet tesznek; s ezt már a csernátoni ezermester régen kifundálta, mielőtt a hollandiak rájöttek volna. – Egyszer aztán csak nagyot durran a fegyver: olyan volt annak a viszhangja a mély völgyben, mint a mennydörgős ménkü csapása, s a bennelevő három golyóbis ki is likasztotta épen egy murzának az oldalát úgy, hogy az menten testamentumot tett: a többiek aztán eszük nélkül tánczoltak vissza az erdőbe.

– Tanulják meg, hogy kivel van dolguk!

Boldizsár bá hasra feküdt a mohos parton s úgy pihente ki magát, csendesen elnézve, hogy mit fundálnak már most a tatárok. Azt kivehette, hogy azok most abban törik a fejüket, hogy megkerüljék a tavat.

– Ilyen a buta ember, a ki nem járt a fehérvári collégiumba; nem tanulta a geometriát! Azt gondolják, hogy ők engem megkeríthetnek: holott nekem oda fel a hegytetőig csak egy fél-diametert kell átballagnom; nekik pedig egy fél circulust. A ki nem ért a mathesishez!

A tatárok azonban, úgy látszik, hogy más collegiumban járták ki a primi anni philosophiát, mert egész bizonyosra indultak neki a két oldalon való körülkerítésnek.

Boldizsár bá pedig, hogy annál jobban boszantsa őket, még magasra feltartá előttük a turbát s megrázta, hogy hallják, hogy csörög benne a pénz. Azok vonítottak, mint a farkasok a malaczpecsenyére!

Az ezermester minden megerőltetés nélkül haladt egyenesen felfelé a tulsó hegyoldalon; még nem is igen sietett. Hanem aztán mikor felért a hegytetőre, akkor látta hüledezve, hogy micsoda átkozott helyre jutott. A tulsó oldala ennek a hegynek egy meredek sziklafal; alant rettenetes mélység, teledöntögetve óriási kőcsompókkal: úgy néz ki a vidék, mintha itt bújt volna be az ördög a pokolba, s aztán úgy össze-vissza hányta volna a bejáratot, hogy utána ne találjanak. Semmiféle ösvény e lakatlan szakadékba sehonnan nem vezet.

– No Boldizsár komám, innen szabadulj ki mostan, ha ezermester vagy!

Erre számitottak bizonyosan a tatárok, a kiknek oláh vezetőik voltak: azok árulták el előttük, hogy a merre az üldözött menekült, arrafelé nincs a világnak kapuja: az a Csetátye Drakuluj.