A CSETÁTYE DRAKULUJ.

Jaj bizony, itt most egy kicsinyt repülni kell: a szabadulás nem történik meg e nélkül, édes atyámfia! mondogatá magának Boldizsár bá. Pedig még akkor nem is született Mongolfier, hogy az égből leszállás mesterségét megtanítsa.

Szétnézett valami segítség után. Megtalálta. Egy szép, nagy, sudár, fiatal jegenyefenyő volt a kezeügyében, a minek a lombos ágai gyászfűz módjára lefelé csüggnek; azt kivágta a fejszéjével. Alul a vastag végére rákötözte egy sing magasságra a turbát, arra állítá a puskát, jól kiszámítva (Newton nélkül), hogy a mi nehezebb, az megy lefelé estében előre; még felső ruháit is levetette, azokat is a körül csavargatta. Akkor aztán kikeresett egy pontot a hegyszakadék ormózatán, a hol a meredek szikla nemcsak függélyesen áll a mélység felett, de még egy cseppet előre is hajlik: oda czepelte a levágott fenyősudarat.

Mikor aztán a tatárok jöttek minden oldalról az erdőből nagy rivalkodással feléje, hogy már most megfogják, akkor Boldizsár bá ráült a levágott fára, mint a szánkóra, s aztán elkezdte azt a két sarkával előre csusztatni a sziklapárkány felé, felsóhajtva az egekre: «no, most pislants uram Jézus!» Egyszer aztán lebillent a fenyőfa a párkányról s alázuhant emberestül, mindenestül a mélységbe.

A tatárok elszörnyedve csapták össze az első lábaikat erre a látványra: «ni, a bolond magyar, inkább elöli magát, mint hogy elfogják!»

Dehogy is öli el! Ördöge van annak! Az alázuhanó fa röptében olyan egyenesre állt, hogy a hegyes sudara fölfelé meredt s a vastag vége ment előre úgy, hogy mire leért a völgybe, még meg is állt a földben, belefuródva a hegyes csonkjával, mintha onnan nőtt volna ki.

– No, ezt csináld utánam, kutyafejű! kiáltá fel onnan az ezer meg ezer lábnyi mélységből Boldizsár bá, épkézláb szállva le a repülő gépéről. De biz a tatárnak nem volt kedve eltanulni tőle ezt a pokolra szállás mesterségét.

Ide alant lett volna hát már, a hozzájárulhatlan hegyszakadékban: de hogyan már most tovább? mert nem jó a pokolban lakni!

Felülről nézve is veszedelmes hely ez; mikor pedig benne van az ember, sehogy sem érzi benne magát valami jól. A mi onnan felülről csak morzsa, az itt koloncz, a mire dolog felmászni. A mikor pedig felmászott az ember egy ilyen nagy kolonczra, hát akkor látja, hogy észak felé a völgy egészen el van zárva meredek sziklafalakkal; délfelé nyitottnak látszik, arra mosolyognak a Hargita ormai: ott van Székelyország.

Csakhogy odáig még sok erdős hegyet kellene megmásznia; s ezek a tatárok mindent megszálltak már. A mint ott a sziklapárkányon meggyujtják a lármafát, végtül-végig minden hegyormon kigyulladnak a jeltüzek: nehéz innen elvinni az irhát, de kivált a turbát.

«Azért mégis csak elvigyük mind a kettőt!»

Nagy szemfüleskedés mellett, fölfedezett az átelleni hegyoldalban valami ösvényformát, a mi veszedelmes sziklapárkányokon vezetett végig, a hol az ember, a tíz körmével a sziklarepedésekhez nőtt rekettyébe kapaszkodva haladhat csak előre, áthidalva vakmerő ugrásokkal az útját álló szakadékot s Istennek ajánlva lelkét a lába alatt meginduló sziklagörgeteg végigomlásánál: ez ám a «gőzsikló!»

Csaknem kész este volt már, mikorra Boldizsár bá a Valle Drákulujban odáig eljutott, a hol az kezd lefelé mélyedni, összeszorulva egy keskeny vágányba, a hol csak egy ember fér el.

De már ha olyan sötét lesz is, mint a szurok, innen mégis ki kell szabadulni akárhogy. A szűk hegyvágány teli volt hóval. Az ember csak azt koczkáztathatta, hogy valahol a fejetetejéig szakad bele s soha ki nem jöhet belőle. Szánkó kéne ide! De miből faragni? Nincs itt más fa, mint nyomorék törpe-fenyő, meg boróka; azért is falra kellene elébb mászni.

Hát a mint legjobban tusakodik magában, csak jön ám fölfelé, épen azon a szűk úton, a min menekülnie kellene, egy nagy bolond medve, szörnyű mormogással. Még ki sem lehet térni az útjából.

– Ejnye, maczkó pajtás! zugolódék Boldizsár bá: hát már te is a tatár zsoldjába álltál? Akkor csakugyan vége az erkölcsnek Moldovában! De hogy nem alszol te ilyenkor, mint más becsületes medve?

Hát biz a maczkó azért ébredt fel édesded álmából, a mit a vízkeresztig el nem szokott hagyni, hogy a Boldizsárt üldöző tatárok valahol egy barlangban letelepültek, tüzet raktak: az pedig a medve téli rezidentiája volt. A felzavart fenevad azután megugrott s most jön felfelé nagy bőszülten, a nyári pavillonját keresni, az ott van a somberkes sziklaoldalban, látszik is a szája.

A mint a maczkó megint embert látott maga előtt, elordítá magát vérivó kedvében, s két hátulsó lábaira állva, rohant neki nagy fogcsattogással.

– No csak ne egyél meg! Mert bizony furcsa formában várnám be az itélet napját! Nem is tudom, hogy feltámad-e a medveczukor?

S azzal kegyetlenül a fejéhez csapta a vas turbát a medvének Boldizsár bá, s míg az nagy haraggal a vasládát ölelte át, az alatt ő igazi székely tempóval odaugrék hozzá s úgy eltrafálta a hosszú késével a medvének a szivét, hogy az még csak búcsút venni sem ért rá ettől a szép világtól.

Ennek hát megadta a magáét! De ez még mind nem volt ám elég az üdvösségre. Mert a mint a medve megszünt ordítani, rákezdték odalenn a mély útban mások.

Azt is megtudta, hogy kicsodák. Magától a medvétől. Annak a bőrébe bele volt akadva három nyílvessző: azt a tatárok lőtték bele futtában, az egyik talpa össze is volt égve, a mint a tüzükön keresztül gázolt. Ime azok tehát már jönnek felfelé. Éppen a medve mutatta meg nekik az utat. Hallik onnan alulról a rikongatásuk.

No most mihez kezdjünk? Visszamenni a Valle Drákulujba, annyi, mint az egérfogóba belemenni. Amott fenn a sziklaoldalban van a medvének a nyári barlangja, oda jó lesz elbujni.

De még a megölt medvét is fel kell oda vontatni akárhogy!

Miért? Azért!

Izzadságos munka volt az. A medve nyomott három mázsát. De mégis csak felvonszolta az odúig.

Igen bizony, de ha a tatárok ideérnek, meglátják a csizmanyomokat a hóban, s a milyen éles eszük van, még kitalálják, hogy a medve nem hord csizmát; ember van ott az odúban.

Azt tette hát, hogy lenyiszálta a medvének a két hátulsó lábát s azt a két kezébe fogva, visszament vele egész addig a helyig, a hol megölte a vadat, s onnan kezdve aztán háttal, mint a rák, lépegetett négykézláb visszafelé; minden csizmanyomot gondosan letaposva a szélesebb medvetalppal, a meddig csak a hó tartott.

Most aztán, ha jön a tatár, a mennyi tudománya van, kifundálhatja belőle, hogy itt a medve összeakadt egy emberrel; azt megölte, felvitte a barlangjába és azóta meg is ette.

Egészen így történt.

A mint a tatárok feljöttek égő szurokfenyő-fáklyákkal a szoros útban, a medve nyomán, s rátaláltak a tusa helyére, a hol a medvenyom és a csizmanyom összetalálkozott s egy vértócsában veszett el: ott megálltak tanácsot tartani.

Egy nehány fiatal legény vállalkozott rá, hogy felmegy a barlang szájáig, megnézi, hogy mi van benne?

Ha a medve odavitte az üldözött székelyt, akkor a hátára kötött turbát is odavitte. Meg kell azt ott kapni.

Csakhogy a barlanghoz vivő, mély vágányú út olyan keskeny volt, hogy azon egyszerre csak egy tatár hághatott fel.

Hát, a mint az első tatár közelért a lyukhoz, Boldizsár bá egyszerre kidugta rajta a medvének a fejét, s maga olyat ordított hozzá, hogy az bevált akármiféle bassista medve solo-énekének.

A tatárok hanyathomlok bukfenczeztek vissza a szűk ösvényről s azt a hírt vitték a többieknek, hogy két medve van odafenn: a nősténye ordított, a kanja csak a fogát vicsorgatta.

Ezeket pedig vérmedvéknek híják, a kik már embert ettek: ezekkel nem jó komázni.

A tatárok ismét tanácsot ültek. Boldizsár bá egész kényelemmel hallgatta ki őket onnan a medvepáholyból. Ezermester ne tudna tatárul?

Abban állapodtak meg, hogy ma már, sötét éjjel nem ostromolják meg a medvebarlangot alulról; hanem holnap, ha világos lesz, visszajönnek, fölülről kötélen egyet maguk közül a barlang szádáig lebocsátanak, az mindenféle nyers cziherrel telehányja a medvebarlangot. Akkor aztán a czihert égő nyilakkal felgyujtják s a medve vagy ott fullad, vagy kiugrik: övék lesz a barlang. Ha megette is a medve a székelyt, de nem ette meg a pénzes turbát.

– Ejnye, no bizony ezt ugyan jól kitaláltátok, eszem az anyátok! mondá magában Boldizsár bá, megértve a gonosz stratagémát. S ismét szélyelnézdegélt maga körül, hogy kitől lehetne itt segítséget kérni? Nem voltak ott, csak hárman. Először ő maga, azután a kőszikla, azután meg a hó. Mire menjen harmadmagával annyi kegyetlen tatár ellen?

Azok pedig nem tágítottak: úgy látszik, komolyan vették az ostromzárlatot. Boldizsár bá egész jól láthatta a csillagvizsgáló toronyból, hogy alant a völgyben tüzeket raknak hosszú sorban végig, azok ott akarnak sütkérezni hajnalig: szökve sem lehetne közöttük elsurranni, úgy bevilágítják az egész völgyet. Még a danolásuk is felhallatszik idáig: a pogányok danolni szoktak éjjel a táborban, hogy el ne aludjanak.

«Mi pedig nem vagyunk, csak hárman: én magam, a kőszikla, meg a hó!»

Hohó! Hisz ez több, mint elég! Itt van a hó! Ez az igazi jó barát! De még egy másik jó barát is érkezett: a szél; ez meg épen derék czimbora, mikor úgy maga jószántából elkezd fujni, aztán hordja a havat, csak úgy sziporkázik tőle a sziklák párkánya!

«Hadd szóljak már most veletek egy szót, édes vendégeim!» mondá Boldizsár bá s előbujva a medveodúból, csinált a két markával egy kis hólapdát, azt tovább hentergette a hóban, míg akkorára megnőtt, mint egy hordó, még előbbre görgette maga előtt, a míg lett belőle egy nagy hordó. Mikor aztán egyszer kijutott vele a keskeny sziklavágányból, a hol elkezdődött a völgy öblösödni: ott hatalmasan nekilódítá a hógömböt a meredélynek. Ment az aztán a maga eszétől nagy sebességgel alá, egyre töméntelenebbé nőve az útjában felszedett hótömegektől: nagy robaj támadt utána, recsegtek az útjába eső fák, a miket kitördelt, míg végre egy mennydörgő zuhanással tölté be a völgyet, a mitől még idefönn is megrázkódtak a sziklák.

«Ez tiszta munka volt!» mondá Boldizsár bá, a mint széttekintett s látta, hogy a völgyben egy tűz sem ég már sehol. Azokat mind eltemette a hógörgeteg; de még a kik körülöttük aludtak, azok is furcsául fognak majd elbámulni, mikor fölébrednek s akkor látják, hogy a másvilágon vannak.

No már mostan szabad az út. A görgeteg még simára seperte az egész csuszkapályát. Már most csak még egy szánkó volna! De hát, hogy ne volna, mikor van? Gyere maczkó! Menjünk szánkázni! Boldizsár bá előczepelte a megölt medvét; a két hátulsó lába közé odakötözte a turbát, széles háta volt a medvének, jobb szánkófeneket építeni sem lehetne: ő maga ráült a hasára s megkapaszkodott a két lőcsben, a medve két első lábában; a maczkó feje volt a szánkó orra, az ő saját csizmasarkai a talpkötő dörzsfék s egyúttal kormányrúd: csakúgy repült az a bomlott jármű a sík, csapinós vágányon alá, át is ugrott röptében egy-egy szakadékot, a mibe veszedelmes dolog lett volna beleesni; de még azután is iramodott előre, a mikor leért a völgybe, a veszedelmes nekilódulástól: úgy, hogy Boldizsár bának még a süvege is lemaradt a fejéről a nagy röpülésben; de nem ért rá felvenni, inkább veszni hagyta: azzal is egy gonddal kevesebb.

Hanem a mint a medveszánkó végre megállt, beletúrva az orrát a hófuvatba, akkor látta Boldizsár bá, hogy ott lehetett hajdan a tatárcsapat főhadiszállása, a lófarkas mundzuknak csak a buzogányos vége áll ki még a hóból. Laknak oda alant egynehányan! De azokat ő nem sietett kiásni, hanem leszállva a szánkójáról, szétnézett, hogy merre tágasabb a világ? hová lettek a tatárok?

A tatárok nagy része, a kit a hógörgeteg a völgyben nem kapott, nagy lármázást mívelt odafenn az erdőben; a lovaik mind meg voltak bolondulva a rémülettől: elég dolguk volt azoknak a megfékezésével; azoknak nem is lesz egyhamar kedvük megint ide a völgybe lejönni. Hanem tova egy magaslaton mégis látott Boldizsár bá egy lovon ülő alakot, a ki iránt semmi kétsége nem lehetett, a hegyes prémes süvege, a kurta lompos bundája, meg a hegyes dárdája messziről hirdette nemesi származását.

Ennek a háta mögött ugyan szép csendesen elosonhatott volna Boldizsár bá; mert ez nagy bölcsen hátat fordított a zimankós szélnek s úgy belehuzta magát a bunda gallérjába, hogy az orra sem látszott ki belőle; hanem hát Boldizsár bá azt tartá, hogy nem illik az embernek jó nap kivánás nélkül elmenni az idegen úr mellett, s odajárulván, azt mondá a tatárnak:

– Ugyan édes atyámfia, nem adnád nekem ide kölcsön a lovadat, meg a bundádat holnaputánig? utolsó torjai vásárkor visszahozom. Hanem ezt csak azután mondta neki, a mikor már a fejszéjével hátulról úgy fejbe kollintotta, hogy a tatár keresztül esett a lova fején, s nem is mondott neki ellent: kiadván lelkét.

Boldizsár bá aztán lehuzta a nyakából a bundát s saját vállára keríté, a prémes süveget is a fejébe tette: «e bizony nem is rossz csere volt: hiuzbőr a préme; az enyimé csak farkasbőr volt». Azután a tatár lónak valamit súgott a fülébe, az egyik orralikát befogta, a másikba belefújt, a mitől az olyan kezes lett, hogy felhagyta ülni a hátára; pedig különben az ilyen tatár ló hamis: nem veszi fel az idegent; vagy ha felveszi, aztán oda viszi, a hová az nem akar, a társai közé, haza.

Az ezermester ennek is ismerte a babonáját. A paripa engedelmes lett s ügetett előre.

Még egy másik tatár előőrsöt is talált Boldizsár bá az útjában, de már arra messziről rákiáltott: «majd nem alszol! de kinyitod a szemed, álmos kutya! Megállj, majd adok a nogajkával!» Az a jámbor még meg is kinálta a kulacsával, csak ne haragudjék. Boldizsár bá megtartotta a kulacsot: jó lengyel pálinka volt benne; szükség lesz arra ebben a hidegben.

Így aztán minden akadály nélkül kijutott a tatárok kelepczéjéből s virradóra ott volt a gyergyói havasokon: onnantúl aztán nem is üldözte még a madár sem, délig emberrel sem találkozott. Minden jó lett volna már, csak olyan nagyon éhes ne lett volna. Bánta szörnyen, hogy el nem hozta magával a medve toppancsát, milyen jó volna az most sülve!

De hát jó az Isten! Akkor ád, a mikor nincs. Délben Boldizsár bá egy pakulár gunyhóhoz jutott, ott épen sajtot öntöttek. Hatan voltak a legények; a mint a lovas tatár alakot a hosszú dárdával megpillantották, hatan hétfelé szaladtak, vendelyt, túrót ottan hagytak; még egy juhászbundát is martalékul felejtettek.

Boldizsár bá aztán leszállván a lováról, elébb kegyesen elimádkozá, hogy «a ki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott!» s aztán kegyetlenül megtömte a horpaszait a túróval, nagyokat nyakalt rá a savóból, s azzal, mint a ki a dolgát jól végezé, leheveredék a juhászbundára s olyan jót aludt, hogy mikor fölébredt, alig tudta a szeme pilláit felnyitni, úgy le voltak fagyva.

Aztán folytatta az útját az ismerős tájékon. Itt már ismerte a dörgést: a falu nevét is tudta, a mi ott szemközt jön. Azaz, hogy nem a falu, hanem csak a népe. A megriadt pakulárok fellármázták a lakosságot, hogy «jön a tatár!» S most az nagy énekszóval, templomi zászlókkal processiózik eléje, hogy kegyelmesen fogadja a rettegett pusztítót.

– Ejnye, rusnya békák! rivalt rájuk mérgesen Boldizsár bá, hát már engem sem ismertek? Nem látjátok, hogy én vagyok Csernátonból a Boldizsár bá? Én nem hoztam nektek semmit: csak a tatárt a hátamon; de azt ne a vasvilla nyelével, hanem a hegyes végével köszöntgessétek: látszik, hogy nektek is csak asszony volt az anyátok, mint az oláhoknak, nem pedig amazon, mint a csiki székelyeknek! No, majd ha nagyon megijedtek, jöjjetek utánam: én megbátorítlak.