A NÉGYEZER ÖZVEGYASSZONY OSTROMA.
– Most már mindent elhiszek erről az emberről! Lihegé Ilka asszony, reszketve a haragtól. Még kanállal eteté magát velem! Hogy forrna a torkán, mint Judásnak a mártott falat! Most már szentül hiszem, hogy összeczimborált a rablókkal!
– No, hogy épen megosztozott volna Mundukával, azt nem akarom állítani, hanem hogy ő igazította utunkba, arra a fejemet teszem, egyenesen azért, hogy szegény Damokos Tamás ott veszszen a rabságban s te özvegyen maradj.
– Mit teszek én most? Mit teszek én most? Töprenkedék Ilka asszony, kinek a lelki tusakodásban elsápadt az arcza s mégis veríték gyöngyözött rajta.
– Bizony nem tudom én édes hugomasszony. Vége az ezermesterségemnek. Az ezeregyediknél pauzál az eszem. Mert azt nem teszem, hogy panaszra menjek. Hová? Brassóba? a szindikushoz? inkább kis kutyát fésülni.
– Hát én tudom, hogy mit teszek!
– Ugyan mondd meg; testestül-lelkestül segítségedre leszek benne az utolsó körömszakadtáig.
– Köszönöm. Nem kell nekem ehhez férfi. Egy férfi sem kell hozzá.
– Akkor furcsa munka lesz az!
– Mert az Isten büntetése ez rajtam valóban mostan. Azért, hogy olyan kevély voltam; olyan elbizakodott voltam. Csak a magam bajára gondoltam, a másé után nem kérdezősködtem. Azt mondtam, nekem módom van, sok pénzem, ime én kiválthatom könnyen az uramat; a többi szegény árva özvegy ám lássa, mikor hogyan jut a maga legkedvesebbjéhez. Ime megalázott az Isten! Ledobott oda a többi özvegyasszonyok közé, a kiknek nincs miből előteremteni a rabságban sinylő uraik váltságát. Olyan lettem, mint az uram szegény társainak szegény asszonykái. Hát én most neki indulok és összeszedem valamennyi özvegyasszony van Erdélyországban, a kinek az ura rabságban sinylődik: magam köré gyűjtöm egész tábor számra, felviszem magammal, a hol az ország rendei tanácsot tartanak, az országgyülésbe: berontok közéjük a tanácsterembe, ki nem jövök onnan, míg nem határoznak; megszállom a fejedelem palotáját, ostrom alá veszem: ha rabságra adta férjeinket a fejedelem és az ország, most váltsa is ki őket egyszerre az ország és a fejedelem!
Boldizsár bá csak a falnak esett elámulásában.
– Oh te csodatevő asszonyi lélek! Milyen nagy világosság lakozik te benned! Hát persze, hogy ez a legegyszerűbb dolog: olyan egyszerű ez, mint a Columbus tojása. A kiket rabságba ejtett az ország és a fejedelem, váltsa ki az ország és a fejedelem! De, hogy mindjárt tegye és ne halogassa, rontson rájok rögtön egy asszonyi tábor: egy egész hadsereg a fogoly vitézek gyászbaborult özvegyasszonyaiból. Nagy gondolat ám ez! Soha én ezzel a magam tökkolop fejével erre a nagy szóra rá nem jöttem volna! Ez lesz jó! Ezt tedd meg! Neked sikerül az. Igazad van benne! Nem kell ide férfi! A férfi mind gyáva olyan nehéz csata előtt, a minek az asszony neki megy, s áttöri! Ne hallgass senkire: semmi csititásra. Bölcs dolog az, a mit művelsz. Ne hátrálj; ne engedj senkit szóhoz jutni. A ki itt okosan akar beszélni, az a bolond. Te beszélj, te követelj, csinálj csetepatét, a mekkorát csak tudsz, olyan patáliát, hogy hét országra szóljon! S a míg azt nem mondják rá: «deliberatum», ne tágíts helyedről. Ne ijedj meg senkitől! Senki haragos orczájától!
– Bizony nem én! Még a fejedelemtől sem! Azt meg fogja látni!
– Fogj hozzá; de mindjárt. Kezdd el itt Csikszeredán: ma heti vásár van. Eredj ki a piaczra a trombitásoddal és fuvasd el vele a «háromszáz özvegy tánczát» s buzdítsd fel szavaddal az asszonynépet. Mihelyt egy pár százan lesztek, indulj meg végig a székely falvakon, városokon: úgy fog nőni az a sereg, mint a hógörgeteg. Elég lesz az Deés városát megszállni, fogadom! De hogy mégis tudjad, hogy ha egyszer ottan lesztek, mit követeljetek: halld meg a tanácsom. Mert minden munkánál az az első dolog, hogy az ember megtalálja a fogantyúját, a minél megragadja. Aztán az is régi igazmondás, hogy «Kutya ugat, pénz beszél». Hiába minden decretum, deliberatum, articulus, pecsétes levél, ha nincs meg hozzá a felvehető pénz. De hát megvan. Azért tartsad eszedben. A mi dicsőült fejedelmünk, Bethlen Gábor, az ő emlékezetes nagylelkű testamentomában a sok egyéb legátumokon kívül magának Erdélyországnak, rendkívüli szükségekre nyolczvanezer aranyat hagyományozott. Ez a pénz ott fekszik az özvegy fejedelemnőnél, Lorántfy Zsuzsánna asszonynál, ki ezt a kerek summát mind ekkorig nem adta ki az ország rendeinek, azt vetve ellen, hogy hiszen nincsenek jelen azok a rendkívüli szükségek az országban, a miket a bölcs fejedelem czélzásképen előre megjelzett. No hát most már itt van az a «rendkívüli szükség». Annyi sok tízezer magyarnak rabságba esése bizony nevezhető annak. Ezt követeljed hát. Parancsolja meg az országgyülés a fejedelemnek és az özvegy fejedelemnőnek… (igen is: parancsolja meg! mert az országgyülés az úr, a fejedelem pedig csak az ország választott első tisztviselője), hogy a Bethlen Gábor nyolczvanezer aranyát azonnal adják ki. Azt is pedig egyenesen a török szultán tihájának a kezébe tegyék le, nehogy kézen-közön még azt is elmundukázza valaki s akkor egyszerre az egész elfogott erdélyi sereget, vezérestől, kapitányostól mind haza fogják bocsátani. Egyébről ne is hagyj magaddal diskurálni. Igazságodban vagy, helyes úton jársz; győzni fogsz. Mentül elébb indítsd meg, a mit kigondoltál. A mit asszony kigondolt, asszony megcselekszi!
Ilkának sem kellett több buzdítás. Rögtön lovat nyergeltetett, magához vette az udvari trombitását s egyedül, minden más kiséret nélkül átlovagolt a csikszeredai vásártérre, a hol épen akkor sokadalom vala.
Ott a templom előtt megállva, megparancsolá a trombitásának, hogy fujja el a «háromszáz özvegyasszony tánczát».
Hires nóta volt ez akkoriban; akként keletkezett, hogy egy aranybánya összedőlt s egyszerre háromszáz bányamunkást temetett el halottul. Mielőtt a nagy szerencsétlenségnek hire futamodott volna, a bánya tulajdonosa, gazdag magyar főúr, pompás lakomát rendezett a kastélyában s arra felhivatta a háromszáz asszonyt, a kiknek a férjeik ott vesztek a bánya düledékei alatt, s fényesen megtraktálta őket; mikor aztán már jó kedvök lett a sertül, bortul, akkor megfuvatta a trombitásával az új nótát, a minek a láb alá való hangjaira a menyecskék tánczra kerekedtek, s egymással párjában ugyan rúgták a port. Mikor aztán legvigabban járták, a palota ura elkiáltja magát: «no még soh’se láttam háromszáz özvegyasszonyt egy rakáson ilyen vigan tánczolni».
Erre aztán egyszerre nagy sírás, jajgatás lett az elébbi víg vihánczolásból: a szegény asszonyok a táncz közben tudták meg, hogy özvegyek lettek!
Kegyetlen tréfa volt biz az attól a főúrtól, másféle mulatságot is találhatott volna ki magának. Ilyen volt az idő és az erkölcs.
Hanem a nóta maga elterjedt egész Erdélyországban s mindenütt úgy hívták, hogy a «háromszáz özvegy táncza».
Hej mikor ezt a nótát meghallották a rab székelyek asszonyai, de nem kellett nekik semmi magyarázat hozzá! Ilka asszony ugyan hatalmas dictiót fundált ki magában, a mit elmondjon az összegyült nép előtt. De nem lett abból semmi. Csak odáig tudta vinni, hogy «az én lelkem uram tatár rabságában…» ott egyszerre zokogásba tört át, s arra aztán valamennyi asszony mind rákezdte karénekben a sírást; s a sírás közben, mintha valamennyi mind egyszerre kitalálta volna azt a nagy szót, a mit el akart közöttük mondani Damokos Tamásné, sűrűn kiáltották: «menjünk! menjünk fel a dietára! a fejedelemhez! vezessen a főkapitányné asszonyom!»
Jámbor öregek, a férfi-székelyek oda furakodtak közéjük, hogy szép szóval, gyönge erőszakkal megmarasszák őket; de nem bírtak velük: «nem kell közénk férfi! Maradjanak kendtek itt a sutban! Jöjjön velünk, a hány özvegyasszony!»
Utoljára még a trombitásnak a kezéből is kikapták a tárogatóját s azt is kilökték a körükből, hogy még ennyi férfi se maradjon köztük; volt ott egy menyecske, a ki nagyon jól értett a tárogatófuváshoz, a háromszáz özvegy tánczának a nótáját is tudta, ez lesz a trombitásuk.
S aztán megindult a lavina. Lóháton és szekéren. Minden falu, minden város szaporította a sereget, mikor Deés felé közeledtek, már akkor egy tábor volt a Damokosné vezette asszonynép. Úgy, hogy mikor annak a közeledtét meglátták a deési öreg toronyból, félreverték a harangot, hogy jön az ellenség. Iszonyú volt az a porfelleg, a mi a tömérdek szekér, s az előre vágtató lovas asszonynép nyomában támadt. A fejedelemnek jelenték a dolgot. Ő menten kiküldött egy lovashadnagyot egynéhány huszárral, hogy menjenek előre s tudják meg, hogy mi az? A hadnagy útban találta az özvegyasszonyok lóhátas előcsapatját; fekete zászlójuk volt, a végére békós láncz akasztva. Kérdésére nem egyen, de tizen-huszan felelték: «megyünk a fejedelemre, követelni a rabokat! Ha elvesztette, hozza vissza!»
A hadnagy lóhalálában vágtatott vissza a fejedelemhez, s elmondá nagy hült szájjal, hogy ugyan jön ám egy egész hadsereg a fejedelem nyakára, követelni, hogy a tatár rabságra esett harczosokat váltsa ki azonnal. Csak azt felejtette el hozzátenni, hogy ez a sereg csupa asszony. Vagy talán azt hitte, hogy csak az előcsapat az, s a mi hátul jön, az mind férfi.
Nosza a fejedelem sem vette tréfára a dolgot, hirtelen felpakoltatott; Deés városa nyitott város; azt nem lehetett megvédelmezni, úgy elvágtatott onnan, hogy meg sem állt Szamosujvárig.
Mikor aztán a rendek megtudták, hogy a fejedelem odább állt, maguk is azonnal, minden határozathozatal nélkül, befogattak a szekereikbe s utána siettek a fejedelemnek.
Damokosné, meg az özvegyek tábora már csak a hült helyüket találta Deésen.
«No jól van! mondá Ilka asszony; előlünk ugyan a világból ki nem futtok! Valahol majd csak utolérünk benneteket».
Ott Deésen tehát szépen kipihenték magukat; a város népe ellátta őket minden jóval, s aztán az ottani asszonyok is hozzájuk csatlakoztak, a kiknek a férjeit elvitte a tatár.
Ez alatt a fejedelem és a diæta legalább időt nyert Szamosujváron elhelyezkedni.
Rákóczy György beült a várba, a minek akkoriban még védhető sánczai is voltak, a Szamossal összekötve. (Most ez az állami börtön, hétszáz rablógyilkos és más gonosztevő számára!)
Hanem a diæta számára nem volt a várban hely; ott nincsenek nagyobb termek.
Ellenben volt ott egy igen nagy uradalmi pajta: azt be lehetett rendezni országháznak. Egy kis radikális takarítás, a falak kimeszelése, a gerendák lepókhálózása után egészen alkalmassá lett az téve rendeltetése czéljára. Az ablakain ugyan nem voltak üvegtáblák, s annálfogva keresztül-kasul járhatott rajtuk a szél; hanem a két végét, a mi pajták szokása szerint nyitva volt, (hogy a terhes szekerek által s kijárhassanak), alul bedeszkázták hevenyében; felül azért csak nyitva maradt. Egyéb baj aztán nem volt, mint hogy az ezer meg ezer veréb, a mi már ideszokott, nem szünt meg csiripelni odafenn a házban a tanácskozás folyamata alatt; s a protonotárius úrnak ugyan vigyáznia kellett, hogy az egerek meg ne egyék a jegyzőkönyvét, minekelőtte hitelesítve van. Egy hosszú asztalt leczövekelt lábakra végig nyújtóztattak a középen a rendek számára, annak a felső végéhez T betű formára egy másik asztalt ragasztottak, a mi a fejedelem tanácsurainak volt a helye. Rédey Ferencz uramnak, az elnöknek, karosszék jutott, a tanácsurak szalmaszékeket kaptak, a rendek beérték lóczával.
De mind jó ez, ha bölcseség van hozzá! A Rákoson még ennyi sem volt. Mégis milyen jól ment minden!
Hanem az volt a nagy baj, hogy a fejedelem betegnek jelenté magát. Az udvari orvosa, doctor Reineckius azt mondta, hogy a szive van meghülve s azt mással, mint porrátört csörgőkigyó-szívvel nem lehet felmelegíteni; az pedig csak Bécsben kapható. Az egykori krónikairó ellenben azt mondja, hogy biz az csak afféle «febris scholaris» volt. Mikor a gyerek nem tudja a leczkéjét, azt mondja, a hideg leli.
Bizony pedig a jó Rákóczy György ugyancsak nem tudott azokra a kérdésekre megfelelni, a miket az ország rendei hozzá intéztek.
Az első kérdés mindjárt az volt, hogy ugyan miért csinálta az országgyülés tudta és beleegyezése nélkül azt a szerencsétlen hadjáratot? Ki vette rá, hogy hadsereggel menjen Lengyelországba koronát keresni?
Hát erre bizony a fejedelem nem tudott egyebet felelni, mint azt, hogy meghült a szive.
A második kérdés meg az volt, hogy mi módon fogja már most az elfogott tömérdek rab hazafit a tatárok lánczaiból kiszabadítani?
Erre a fejedelem még rosszabb betegséget vallott be: azt, hogy üres a cassája.
A jó mulatság bekoronázására aztán még ott ült a nyakukon a szultán tihajája, Akmet bég, s a tatár khán követe, Dája-Lot-Ali bég, a kik mindennap kétszer bekopogtattak, hogy letették-e már a rendek Rákóczy Györgyöt a fejedelmi székből? Ezek másról hallani sem akartak. Ha nem teszik le ezt a «lázadót», a ki a felséges szultánnak nem engedelmeskedik, jön az egész tatárság egyfelől, a budai basa másfelől, az erdélyi népséget a lovai lába alá gázolni. Válaszszatok magatok közül egy «emberséges embert!» Ez volt a mindennapi szavuk.
És a magyar urak naponkint nem tehettek egyebet, mint hogy a két bégnek hol egy czifra kaftányt, hol egy szép aranyos billikomot küldtek ajándékba, hogy csak tűrtőztessék a haragjukat. Mindennap ujra be kellett a szájukat csukni vagy aranynyal, vagy ezüsttel.
Megérkezék azonban Damokos Tamásné az özvegyek táborával Szamos-Ujvár alá. Az örmény asszonyok még feleúton eléjük vonultak egész processióval a városból. Mikor felvonultak a Szamos mentén, egész tábor volt a sokaságuk, minden falunak a maga fekete zászlója.
Azon a reggelen pedig különös csodatünemény jelent meg az égen: mint ez a krónikában fel vagyon jegyezve. Az igazi nap körül egy fényes szivárványba játszó tág udvar öblösült s annak a karimáján, délponton és a két horizonon három ellennap támadt. A valódi nap ép oly sápadtnak látszott, mint a három naprém, hogy puszta szemmel a tányérjába láttak, s az egész ég nem volt kék, hanem szürke. Sokáig bámulta minden nép ezt az égi csodát. Gonosz jövendőket jósoltak belőle. Hogy négy fejedelem fog lenni egyszerre Erdélyországban: (egyik sápadtabb, mint a másik!) s nagy vérontás, országromlás lesz a vége.
S be is teljesült e rossz jóslat; pedig ez nagyobb csoda volt a földön, mint az a másik odafenn az égen.
Talán ez égi tüneménynek a bámulata okozta, hogy az oda irányzott figyelem miatt ezt a kisebb tüneményt alig vette észre valaki, a mint egy csupa asszonyokból álló tábor körülfog egy kerített várat, bezárja azt szekérsánczaival, mintha a leghadismerőbb megszálló ellenség volna.
Csak azután, hogy az országházzá átalakult pajta előtt megjelenék egy száz főre menő küldöttség, mind az ország legelőkelőbb özvegyasszonyaiból válogatva, kiknek némelyike még a kis ölbeli gyermekét is elhozta, kezdék észrevenni az «urak», hogy idelenn a földön is történik valami. Kemény Simon (az elfogott Kemény János fővezér nagyobbik fia) mint háznagya a diætának, találkozék legelébb az asszonyságokkal, s azt kérdezé tőlük, hogy hová igyekeznek? Az asszonyok vezetője, Damokos Tamásné választ adott neki, mondván:
– A diætára jöttünk, a fogságra vitt rabok kiszabadítását szorgalmazni!
– Azt ugyan helyesen teszik, mondá a nyájas levente. Tessék besétálni. Odabenn tanakodnak már a rendek.
Azzal bebocsátá őket mind a százat. A pajta előterében volt egy korlátokkal elzárt rész a hallgatóság számára, ellátva lóczákkal; azokra a hölgyek szépen letelepedének s kezdetben igen csendesen viselték magukat.
Ellenben a többi asszonynépet a darabontok az ajtóból visszaterelték. Azok aztán a pajta mind a két oldalán neki feküvének a deszkázatnak s a deszkák hasadékain át hallgatták és szemlélék a diætán történendőket: mások pedig felkapaszkodának a pajta ablakaiba s onnan dugták be a fejeiket, úgy, hogy minden ablak tele volt kiváncsi ábrázatokkal.
Eleinte az uraságoknak tetszett az nagyon, hogy ilyen szép auditoriumuk van. Igyekeztek is kitenni magukért ékes szónoklatokkal.
Az öregebbik Ebéni ott vette fel a szót, a hol Deésen elhagyá; követelve, hogy a fejedelem adjon választ arra a kérdésre, ki birta rá, mi oka volt rá, hogy a szerencsétlen lengyelországi hadjáratba beleugorjon? Igen keze ügyébe eső orátori fordulat volt tőle, a midőn odamutatva a karzaton megjelent gyászoló özvegyekre, azoknak keserves szenvedéseit megható szavakban ecsetelé, az özvegyek hangos zokogása mellett.
E vehemens szónoklat hatása alatt a rendek azonnal határozatot hoztak, hogy a fejedelem még egyszer szólíttassék fel categorice, hogy feleljen meg erre a kérdésre; a határozatot pedig sietve vigye fel hozzá Barcsai Ákos, rontson be a fejedelem szobájába, s ha beteg is, ha nem is, adjon választ, ne tartsa a világot véka alatt!
Barcsay Ákos bement a várba, az alatt az urak, több ismerősre akadván az asszonyságok között, azokkal eldiscurálgatának; mikor aztán Barcsay Ákos visszajött, ismét a helyeikre ülének.
Barcsay mély csendesség közepett elmondá, hogy a fejedelem izenete ez: Ő a lengyelországi hadjáratot egyenesen a fejedelmi tanács tudtával és beleegyezésével kezdte meg.
No iszen támadt erre nagy patália! A hosszú asztalnál ülő rendek mind felugrálának, s huszan is kiabáltak egyszerre, az ökleikkel fenyegetve a felső asztalnál ülő tanácsosokat, mindent elmondtak azokra, csak azt nem, hogy derék emberek.
Az asszonyok ezt a jelenetet csak hüledezve nézték, mind a korlátok mögül, mind az ablakokból: azt hivék, hogy most mindjárt darabokra aprítják az urak a tanácsosokat.
Nagy sokára szóhoz tudott végre jutni az elnök: Rédey Ferencz uram. Mind a két kezével megüté a mellét, így kiálta:
– Isten engem úgy segéljen, hogy senki én velem e hadjáratnak semmiféle okát nem közölte!
Ez nagy szó! Mikor egy puritán életű ember azt mondja: Isten úgy segéljen! Nem volt ez akkoriban útféli szólásforma.
– Esküdjenek meg a többi tanácsurak is! Követelték az urak a hosszú asztalnál.
S a tanácsos uraknak egyenkint fel kellett állni és éghez emelt kézzel megesküdni, hogy egyikükkel sem közölt senki egy szót is a hadjárat okairól.
Ilka asszony és a többi özvegyek kezdték ezt a dolgot már egy kissé unalmasnak találni s fészkelődtek a helyeiken.
– Hát akkor miért adták a tanácsurak a beleegyezésüket a hadjárathoz? kiáltá Ebéni.
Rédey Ferencz, sarokba lévén szorítva, kénytelen volt kirukkolni a válaszszal.
– Hát énnekem Kemény János, a fővezér azt mondotta, hogy igen fontos okok parancsolják a lengyelországi hadjárást; de azok annyira titokban tartandók, hogy ha az ő saját inge tudna felőlük valamit, még azt is a tűzbe dobná.
«Nekünk is mind azt mondta!» bizonyozának a többi tanácsurak a felső asztalnál.
Erre aztán megújulva tört ki a vihar idelenn!
«Meg kell notázni Kemény Jánost! Számüzessék! Tűztől-víztől eltiltassék!»
A nagy harag nem csillapodott le elébb, mint mikor a protonotarius felmutatá az összehajtott ív papirt, tudatva a rendekkel, hogy ime készen van a «nota» Kemény János ellen. Számüzetik Erdélyből örökre.
Vigye fel a notát Barcsay Ákos azonnal a fejedelemhez aláirás végett. Ha beteg is, ha nem is, ezt alá kell írnia.
A míg azonban Barcsay odajárt, berohantak a terembe Kemény János két legény fiai, s az idősebb Simon, kirántva kardját, neki hevült arczczal kiálta a rendekre:
– Én az apám becsületében gázolni nem hagyok. A ki az én apámat hazaárulónak meri nevezni, mind kihivom egy szál kardra. Csunyaság, léhaság egy távollevőre kenni minden hibát; a ki nem jöhet ide magát kitisztázni! Azt itélni számüzetésre, ki maga is ott sinylődik tatár Krimiában rablánczokra verve.
De már ennek az asszonyok is mind pártjára keltek. «Csunyaság! Gyalázat! A rabvezért itélni el! A helyett, hogy kiszabadítanák!»
A rendek alig tudták lecsillapítani ezt a lármát, s a közben maguk is rájöttek, hogy bíz az egészen helytelen dolog volt: szegény Kemény Jánost itélni el számkivetésre, a ki a nélkül is rabságban ül, s nagy nehezen rávették a heveskedő Simont, hogy dugja hüvelyébe a kardját s aztán jobban megruminálva a dolgot, másik határozatot hoztak, melynek értelmében Kemény János fővezérnek fenhagyatik, hogy ha hazaszabadul a fogságból, magát a rendek előtt, ha tudja, tisztázhassa, s a veszedelmes hadjárat okainak igazságát kimutassa.
Mikor aztán Barcsay Ákos visszatért az elsőbb határozattal, melyet ugyan nagy koczódásba került a fejedelemmel aláiratni, akkor azt mondták neki, hogy no csak forduljon meg a sarkán, s vigye fel a fejedelemhez ezt a második határozatot.
– Eb megy vissza harmadszor is a fejedelemhez! Így is majd kidobott ő nagysága, doctor Reineckius pedig mindenkit a kristélylyal fenyeget, a ki még egyszer a magas beteget háborgatni próbálja.
– No hát, felviszem én! ajánlkozék Kemény Simon, s a rendek ráhagyták, elfeledkezve róla, hogy ő a háznagy, a kinek a rend fentartása kívül is, belül is hivatalos kötelessége.
Ezzel hát a mai ülésnek a feladata szerencsésen be lett volna végezve; a rendek kérdeztek sokat: megtudtak semmit; határoztak sokat: végeztek semmit.
S azzal, quasi re optime gesta, kezdtek felczihelődni s abba a gyülésbontó csendes zsibongásba általmenni, a mikor senki se bánja, hogy vajjon miért tátog az elnök.
Az asszonynépben forrt a méreg.
– No, feleim! mondá Ilka asszony, most kezdődik már az országgyülés!
Azzal felugorván a padra, hatalmas harangcsengésű szóval elkiáltá magát:
– Úr uraim! Országos rendek és méltóságok! Ne higyjétek aztat, hogy mi azért jöttünk volna ide, hogy a ti koczódásaitokban gyönyörködjünk, hanem hogy tőletek a mi rabságban sinylődő férjeink kiszabadítását követeljük!
Ez a felszólalás nagy indignatiót keltett a rendek közt.
– Csitt! asszonyok! Ez itt országháza! kiálta recsegő hangon az egyik tanácsúr nagy dölyfösen.
De visszavágott ám neki Ilka hatalmasan.
– Bizony majd azt hinné az ember, hogy még most is pajta, arról a sok üres szalmáról, a mit úr uraimék itt csépeltek.
Ez már szörnyűség volt. «A tyúk kukorékol!» «Mulier taceat in ecclesia!»
– Fájdalom, hogy nem vagyok «mulier», nem asszony, hanem «vidua», özvegyasszony, s az özvegyasszonynak hazánk törvényei szót és szavazatot adnak mindenha! Tudjátok, a kik a törvényt ismeritek.
Ez egy kis gyenge lefőzés volt. A szép szónoknőnek akadtak rögtön párthivei, a kik azt kiálták: «halljuk! halljuk!» Mások ellenben, különösen az éltesebb urak, annál határozottabban hangoztatták: «Vége van! Levata est sessio! Ebédre harangoznak.»
S valóban a szamosujvári toronyban épen akkor kezdtek el delet harangozni.
– Uraim! kiálta Damokosné; kilenczvenezer jó magyar hazafinak nem harangoznak ebédre, a kik tatár rabságban moslékkal és döghulladékkal tengetik életöket! Van-e lelkük kegyelmeteknek, hogy nyugodtan asztalhoz üljenek, hogy fejüket álomra hajtsák, a míg kilenczvenezernyi vérük, atyafiuk jajkiáltásai verdesik az eget; s idehaza egy egész árván maradt nemzet sír miattuk? De fogadom lelkemre, hogy ma kegyelmeteknek sem harangoztak ebédre, de még vacsorára sem fognak harangozni! Mert mi innen kegyelmeteket ki nem bocsátjuk addig, a míg a raburaink kiváltását el nem végzik.
«Nem bocsátjuk! Bizony nem bocsátjuk!» kiáltozák egy szívvel és szájjal mind a száz asszonyok, a kik odabenn voltak.
Kiabált az elnök, harsogtak az urak, de mind elnyomta azt az asszonyok sivalkodása. A kivüllevő asszonynép pedig, a ki a bejáratnál leste a kimenetelt, azt vélve, hogy a küldötteiket odabenn öldöklik, nekivételkedtek annak a gyarló deszkapalánknak, a mi a pajta nyilását elzárta, egyet recscsent, kettőt roppant, azzal bedőlt s a résen keresztül tódult be az egész asszonysereg, a mennyi csak befért.
A tulsó oldalán a pajtának épen olyan deszkafal volt felállítva, nagy hiba lett volna, ha másik pillanatban az ott összegyülekezett fehérnépek azt is be nem döntötték volna; most aztán mind a két oldalon megtelt az országház asszonynyal, a mennyi csak befért, a kívülről tódulók a száz küldöttet előre tolták, úgy, hogy azok a zöld asztalhoz, az urak hátára lettek szorítva, egy-kettő a tolongásból felugrott a lóczákra, utoljára Damokosné valami tizedmagával épen a zöldasztalra jutott fel.
Lárma pedig vala olyan nagy, hogy senki a maga szavát nem hallhatá.
Soha még országgyülést, mióta a világ áll, ilyen «pressió» alatt nem tartottak.
Szép lett volna feloszlatni a gyülést, csak lehetett volna. De minden követnek a vállára három asszony támaszkodott, ott kellett ülve maradni.
Végre aztán Damokosné addig integetett a becsődült asszonynépnek, mutogatva, hogy ő akar beszélni, a míg lassanként elcsendesülének.
Az első csendességet azonban egy tanácsos úr arra használá fel, hogy mérgesen protestáljon az erőszak ellen.
– Micsoda violenczia ez?
– Igenis, violenczia, felelt rá Ilka asszony. De igazat ad nekünk hozzá ez a gyászfátyol a fejünkön, a mit mi sem jókedvünkből viselünk. De bár akkor tették volna az asszonyok ezt a violencziát, a mikor kegyelmetek elhatározták, hogy háborút kezdjenek! Bár akkor jöttünk volna ide protestálni az oktalan vérontás, pusztulás, veszedelem ellen, a mi országunkat érte. Egész sor tanácsos úr esküdött itt rendre egymás után, hogy ő semmit sem tanácsolt a fejedelemnek, mikor az a hadjárathoz készült; küldték volna hát maguk helyett az asszonyaikat, azok majd tudtak volna a fejedelemnek jó tanácsot adni.
Ez az igazmondás egy kis derültséget keltett az urak között is. «Füge egy menyecske!» dörmögék a szakállukba.
Azután nagy csendesség között folytatá Damokosné:
– De nem jöttünk mi ide zűrzavart, háborúságot csinálni. Nem hányjuk mi szemére sem a diætának, sem az ország tanácsának, sem a fejedelemnek azt, a mi megtörtént. Tudjuk, nekik is fáj. Hanem azért jöttünk, hogy a megtörtént veszedelem megszüntetését követeljük. A mit az ország és a fejedelem elrontott, tegye jóvá az ország és a fejedelem; ha elfogatta az urainkat seregestül, váltsa ki őket seregestül.
Rédey Ferencz elnök uram csendesen válaszolt az asszonyi szónoknak.
– Hiszen épen azon tanácskozunk, jó asszony, hogy hogyan és mi módon?
– Minek ide az a nagy tanácskozás? Itt van a szultán követe, itt a tatár khán követe: le kell a kezeikbe tenni a váltságdíjat s azonnal hazaeresztik a fogoly seregünket. Minket se kínoznak, azokat se kínozzák tovább.
– Igaz az, jó asszony! helyeslé az elnök. De hát a mostani inséges időkben honnan vegyen egy akkora summát az ország, mint a mekkorát a khán követel, jó asszony?
Damokosné megsokallta már a sok «jó asszony»-t, mert neki más titulusa is volt.
– Hát megmondom, jó ember, hogy honnan vegye az ország azt a nagy summát egyszerre. Meg van az, közel van, csak meg kell markolni. Ott van a nyolczvanezer arany, a mit dicsőült nagyfejedelmünk, Bethlen Gábor király az országnak hagyott rendkívüli szükségekre. Itt a rendkívüli szükség; ott a nyolczvanezer arany! Tessék approbálni.
Az urak között élénk mormogás támadt. Ez az asszony a fejére talált a szegnek. Tudták az urak maguk is, hogy megvan az a pénz. Csakhogy az a fejedelemnő ládája fenekén van, s nem akadt férfi, a kinek elég erős szive legyen erre ráutalni; asszonyi bátorságnak kellett feltámadni, mely az első szót kimondja.
Az indítvány meg volt most már téve, in optima forma. Lehetett fölötte tanácskozni, napirendre kitüzés nélkül.
Nem is lehetett ellenvetést tenni! Ez a pénz az országé. Joga van vele rendelkezni.
Az egyik Ebéni rögtön magáévá tette az indítványt, s rövid szóváltások után, a mik inkább csak a formaságok megtartása végett emeltettek, kimondhatá az elnök a határozatot, miszerint a rendek a Bethlen Gábor hagyományozta összeget a rab hadsereg kiváltására fordítják. S ezzel a mai gyülés csakugyan nevezetes lépést tett előre.
– No már most hugomasszonyok, szálljanak le az asztalról s menjenek haza Isten hírével! mondá az elnök.
– Dehogy megyünk! viszonzá Ilka asszony. Nincs még ezzel vége. Ha egyszer vége lesz, majd kiáltunk mi az országgyülésnek olyan nagy vivátot, hogy reng bele a ház, s elmegyünk a magunk jószántából, minden küldés nélkül.
– Hát mi kivánságuk van még?
– Mi bizony? Hát talán azt gondolják a tekintetes rendek, hogy azért, mert «hosszú haj, rövid ész», hát mi sem látunk tovább az orrunknál? A mióta szegény rab uraink távol földön vannak, megtanultuk már a messzelátást. Hiszen vak tyúk volna, a ki azt nem látná, hogy a mint Lorántfy Zsuzsánna nagyasszonyom megtudja azt, hogy a rendek elhatározták a Bethlen Gábor kincsének a kiadatását, menten összepakol Fogaras várában, s úgy el-kikocsikázik széles Magyarországba a pénzzel együtt, hogy üthetjük bottal a nyomát. Meg kell azt a pénzt fogni, még pedig vasmarokkal.
– Ebben az asszonyban tizenhárom prókátor veszett el, dörmögé az elnök a protonotáriushoz.
– Meg hét diplomata, toldá hozzá a főjegyző.
– Hát hogyan gondolja kegyelmed, úrasszonyom?
– Megmondom én azt is. Határozzák el a rendek egyúttal az özvegy fejedelemasszony elfogatását is.
De már erre nagy zúgás támadt az urak között. Ez még sem megy. Ez már lehetetlen! Elkezdtek egymás közt diákul társalogni, hogy a nők ne értsék.
«Hoc non pergit! Hoc non pergit!» Ez hangzott legsűrűbben.
– Már pedig, akár «pergit», akár nem «pergit», de uraságtok innen addig el nem «pergit», a míg ezt el nem határozza a diæta: ha holnapután ilyenkorig együtt maradunk is.
Ez veszedelmes fenyegetés volt. Ez az asszonyhad bizony még kiéhezteti a diætát.
Keresztül rontani rajtuk pedig tiszta lehetetlenség. Csak a kik odabenn vannak is, rengeteg sokaság, de hát még a ki a pajtán kívül áll! Az egész áttörhetetlen hadsereg!
Nem volt itten más szabadulás, mint hogy tegye ismét Ebéni uram magáévá a veszedelmes indítványt, s abba azután a rendek általános köhögéssel és torokköszörüléssel consentiáljanak. Protonotárius uram soha olyan nehezen nem concipiált, mint ezúttal, a tollának a szárát félig megette, a míg elkészült vele; akkor meg a rendek nem voltak megelégedve a conceptusával; de bíz ő maga sem: mindenki hozzászólt, az egyik ezt a szót, a másik amazt kivánta beleszurni, ide egy clausulát, oda egy mentális reservátát, a «pedig» helyett «mindazonáltal»-t. Utoljára addig furtak-faragtak, gyalultak rajta, míg csakugyan nyélbe ütötték a határozatot, mely szerint az özvegy fejedelemasszony, rangjához illő tisztességgel, nyájas és kellemes módon elfogattassék, s a pénzzel együtt az egybegyült Rendek elé hozassék és kérdőre vonassék.
Porzót és pecsétet rá!
De már most ki vigye fel ezt a fejedelemhez aláirás végett?
Minden ember eltagadta az ahhoz való tehetségét. Utoljára is Barcsay Ákost megfogták, felemelték, a határozatot a kebelébe dugták: el kellett neki fogadni, vagy tetszett, vagy sem, a küldetést.
De hogy kell innen kimenni?
Az asszonysereg tömegén keresztül még egy egér sem futhatna ki. Azok pedig nem nyitnak utat.
Nem volt más mód, mint hogy Barcsayt felemelték a fejük fölé, s aztán mint egy hanyattúszó embert a hullámok tetején, úgy adták kézről-kézre a tenyereiken, a míg valahol odakünn a száraz földre jutott.
A fejedelemnek pedig doktor Reineckius ez alatt akkora dosis ipecacuanhát adott be, hogy a felől annak még ettől az egész planétától is elment a kedve. Azt mondá, hogy úgy küldjenek hozzá a rendek még ma egy határozatot, hogy azt ő vagy olvasatlanul aláirja, vagy valami mást cselekszik vele.
Az elsőbbet tette meg.
Bele sem tekintett az eléje tett határozatba, csak aláöklözte a nevét.
Barcsay Ákos mégis czélszerűnek látta, per apices elmondani a fejedelemnek a határozat meritumait. A Bethlen Gábor-féle nyolczvanezer aranyról van szó.
– Bánja a szösz!
«Aztán meg a rendek, nagyobb megnyugvás okáért, az özvegy fejedelemasszony személyét biztos helyre akarják tenni.»
Azt sem bánta a fejedelem. Miatta most elfoghatják, le is nyakazhatják, el is temethetik az egész világot.
Barcsay Ákos a legjobb sikerrel térhetett vissza az országházba, a hol most már út volt a számára nyitva az eleven fal között, a mely azonban ismét összezáródott utána, mint a Soncha barlangjának a sziklái a szerencsétlen kincskereső után.
Abból a jelenségből, hogy az aláirás ilyen hamar megtőrtént, mind a rendek, mind az asszonynépek azt az örvendetes következtetést vonták le, hogy tehát a fejedelem is nagyon helyesli ezt az egész modus procedendit.
Csak Ilka asszonynak maradt meg a gyanuja a lelke fenekén. Nem hisz ő már senkinek, a mióta az Apor Istvánban olyan keservesen megcsalódott. A milyen szelid, nyugalmas, minden embert jónak hivő teremtés volt addig az ideig, abban a pillanatban, a mikor megtudta, hogy a szerelmetes férjét a legjobb barátja árulta el, és még milyen praktikával: egyet fordult az egész lelke. A gyöngeség erővé vált benne, a szelidség haraggá, a hitből kételkedés lett, a félelemből vakmerőség. Eddig soha még a visszafeleselő cselédjével sem mert szembeszállni; most szarvakat emelt, hogy a fejedelmet megöklelje vele.
– Ne örüljetek még asszonyok! Kiálta onnan az asztal tetejéről a zsibongó hadnak. Még hátra van az ebek harminczadja, nem estünk át rajta. Most siessünk ki innen sebtén, vissza a szekereinkhez; de körülfogva tartsuk a várat s egész éjjel őrt állassunk; nehogy a fejedelem előre futtassa a kengyelfutóját Fogarasra, s megizenje az öreg asszonynak, hogy mit határoztak a rendek, s aztán mire a diéta küldöttje megérkezik, már akkor csak hült helyét találja a fejedelemnőnek, meg a nyolczvanezer aranynak.
S ez bizonyára nagyon okos észrevétel volt; csakhogy már későn jött! A fejedelem Barcsay Ákos eltávozta után mégis utána gondolt annak, hogy mit határoztak a rendek? Ennek fele sem tréfa. Azonnal levelet írt az özvegy fejedelemnőnek, tudatva vele a veszedelmet, s a kengyelfutóját felöltöztetve parasztnak, abban a nyomban útnak indítá a levéllel; úgy, hogy annak egy pár órai egérútja volt az országgyülés kiküldötte előtt.
Mire az asszonyi had körülfogta a várat, már akkor messzejárt a kengyelfutó a levéllel: strázsálhattak már szegények egész éjjel imette.
De nemcsak a fejedelemnőhöz küldött izenetet Rákóczy György, hanem a Kolozsváron levő hadai parancsnokához, valamint a gyulafehérvári kapitányhoz, hogy a titokban összegyűjtött hadaikkal vonuljanak fel Szamosujvárra.
(Mert az alatt, a míg a rendek azon tanakodtak, hogyan fizessék ki a nyakukon ülő törököt, tatárt aranynyal és szép szóval, az alatt Rákóczy György abban fáradozott, hogy mint fizesse ki ezt a kegyetlen zsarnokát az országnak – vassal. Uj hadakat gyűjtött, arra kellett neki minden pénz. Nem fösvénységből tagadta ő meg a foglyok kiváltását; hanem a fegyverén esett kudarczért készült boszút állni. De ezt nem mondhatta meg a rendeknek, mert azok bizonyára ellene lettek volna. Azokat nagyon bölcsekké tette az országos pusztulás.)
Egész csendességben megteltek a Szamosujvárral szomszédos falvak: Mikola, Boncs, Hesdát, Ördöngős-Füzes a fejedelem gyalog és lovas katonáival, benn a várban is volt némi helyőrsége, azok között hatszázra menő szász, Gaudé András kapitánynyal, meg a szász egyetem darabantjaival; Deés felől pedig közeledőben volt Bethlen János és Barcsay András a Krakkóban hátrahagyott helyőrséggel, a kiket Rákóczy sógora: Lubomirszky marschall «pacificando» szabadon bocsátott. Ugy, hogy Szamosujvárt egy valóságos érczgyűrű fogta körül a Rákóczyhoz hűnek maradt fegyveres csapatokból addig a keserves szempillantásig, a midőn az országgyülés kiküldötte visszakerül azzal a leverő hirrel, hogy mire ő Fogarasra egész parádéval beczafatolt, akkorra már az öreg fejedelemnő hopp hirével hegyen-völgyön túl járt; azóta odakinn van Magyarországon, sárospataki várában. És így a nyolczvanezer aranyat bizony elvitte a «patak.»
A diéta erre az értesülésre fülét fejét elereszté s nem tudta, hogy most már szégyenkendjék-e, vagy ungorkodjék.
Annál hangosabban tört ki a zendülés az asszonynép közt. Fennhangon szidták, mocskolták a fejedelmet, a vár ablakai alá gyülekezve, s ne mutatta légyen egy fejedelmi darabont magát a vár kapuin kivül, mert annak bizony kikefélték a mundérját kefe nélkül.
Damokos Tamásné erre a rossz hirre kétségbeesetten rohant be Szamosujvárra s berontott egyenesen a szultán tihájához, Akmet béghez.
A lábaihoz veté magát, a kezeit csókolta.
– Oh uram: kegyelmes uram! Légy hozzám irgalommal. Én vagyok a szerencsétlen Damokos Tamásnak a hitvese, özvegy asszony, a kinek az ura még él.
– Ahá! Te vagy az a kaczki menyecske, a ki Apor István uramhoz levelet irtál, hogy csak hagyja az uradat ott veszni a tatár rabságban.
– Csak finta volt tőlem az a levél: a szorultság diktálta.
– Tudom, tudom, jó asszony. Elpanaszolta azt már nekem azóta Apor István uram maga. Értem már a dolgot. Nekem volt szánva a finta, s rá is mentem a lépre. Elfogadtam a váltságdijat. No hát mi lett a váltságdijból?
– Ő rá biztam, hogy vigye el Tatárországba s a moldvai határon megtámadták a rablók, elvették tőle a pénzt.
– Máskor a rablókra bizd az uradnak a váltságát, azok hamarább kézhez adják. Én pedig uradat kihozattam Perekopba. A gazdája is vele jött, s az dühös lesz, ha a mondott időre meg nem érkezett az urad váltságdija. Nem tudom, mit csinál vele haragjában.
– Oh hisz épen azért vagyok kétségbeesve. Se éjjel, se nappal nincs nyugodalmam. Az ital nem megy le a torkomon, a nagy keserüségtől, s a falatomat a porba keverem meg, mikor a jó uramra emlékezem. Azért zudítottam fel azt a sok asszonynépet, hogy jőjjünk egyesülten fel a diétára. Nem tudtam mást kigondolni nagy rettegésemben, mint hogy az országtól kérjek segedelmet.
– Azt nagyon jól tetted. Egészen helyes volt. Hallottam a hirét. Derék asszonyság vagy. Hát aztán mi történt?
– Most jött vissza a diéta követe a rettenetes hirrel, hogy a mit az ország váltságdijnak határozott a rab magyarokért, az országnak testált nyolczvanezer aranyat elvitte magával a vén fejedelemasszony. Előre futtatá a fejedelem a kengyelfutóját Fogarasba hozzá, hogy elmeneküljön a sok pénzzel, a mi uraink váltságdijával! Oh uram! könyörülj rajtunk nyomorultakon: szegényeken.
– Oh, dehogy vagytok ti nyomorultak, dehogy vagytok ti szegények, erdélyi asszonyok. Több kincsetek van ti nektek, mint a világ akármi asszonyának.
– Nincs, uram, bizony nincsen, hidd el; ha minden ékességet a testünkről kótyavetyére dobunk is, csak egy tizedrészét sem tudjuk mi előteremteni az elcsizelt nagy pénznek.
– Nem ott van a ti kincsetek, asszony; hanem a ti pergő-forgó nyelvetekben: soha én a szultán mamelukjait nem láttam ugy hadakozni szablyával, dzsiriddel, mint a hogy a magyar menyecskék tudnak hadakozni az ő szájuk éles fegyverével. Ebben vagyon a ti hatalmatok. Gyakoroljátok, a hogy elkezdtétek. Rontsatok rajta azokra a kakasokra, a kik tojásokon ülnek, a mikből tettek helyett szavak kelnek ki. Ha ők kotkodácsolnak, ti kukorítsatok! Mert bizony mondom néktek, hogy ha annyi pénzt összehordtok is, hogy Szamost lehet vele rekeszteni, azért a ti rab uraitokat a szultán ki nem adja; hanem ha az ő parancsolatjának engedelmeskedtek; ha ezt a lázadó fejedelmet leteszítek, elkergetítek; választatok helyébe magatok közül egy emberséges embert, akinek a szultán fejedelemsüveget, zászlót, athnamét küldhet: akkor mind valamennyi rabmagyart, urat és szegényt szabadon bocsát és haza ereszt a felséges szultán ingyen váltság nélkül. Ha pedig ezt nem teszitek; ha ezt a hitszegő, lázadó, kevély-kutya fejedelmeteket el nem kergetitek, hanem hozzá ragaszkodtok, bizony fogadom, hogy a tatár khán mind valamennyi fogoly magyaroknak orrát, fülét levagdaltatja.
Ilka asszony nem várt többet. Rohant ki a bég szállásáról az utczára s elmondá lihegő szóval az ott kinn várakozó asszonyi sokaságnak, hogy micsoda szörnyű vigasztalást hallott tőle. Orrát, fülét levagdalják a raboknak.
De inkább mind a négy lába eltörjön a fejedelmi széknek.
Ezt nem veszik az asszonyok olyan könnyen.
Mentek nagy zsivajjal vissza a várhoz, az országgyüléshez.
A pajtának a két nyitott oldalát ezuttal már vastag gerendákkal rekesztették el a rendek, okulva a minapi tapasztalaton, nehogy még egyszer rájuk döntsék a falat az asszonyok: most már csak egy kis ajtón lehetett belépni a gyűlésterembe s azt fegyveres darabontok őrizték. De többet ért minden erősködésnél a két Kemény fiaknak a bölcsessége, a kik eléje jöttek az asszonyi küldöttségnek, a mely nőttön növekedett az országházig érve. Valamennyinek az arcza piros volt már a haragtól s a kontya félrecsapva. Ilka asszonynak a szemei ugy szikráztak, mint egy furiáé. Arra a kérdésére Kemény Simonnak, hogy mi a kivánságuk megint? csak annyit mondtak: (egyszerre huszan) hogy rá akarjuk gyujtani az országházat a rendekre.
– No no, asszonyaim! Hátha megalkudnánk?
– De üszköt vetünk ugyan ennek a bódénak, ha csak…
– Ha csak?
– Ha csak rögtön le nem teszi a diéta ezt a hitszegő fejedelmet.
– Mindjárt megértjük egymást. Hiszen a rendek is épen abban fáradnak odabenn. Higyjék el kegyelmetek, drága asszonyságok, hogy odabenn még forróbb az «aër», mint idekinn. A szultán és a tatár khán kegyetlenül befütöttek a rendeknek. Épen most olvassa fel a protonotárius a leveleiket, a mikben kegyetlen fenyetőzéssel követelik Rákóczy György letevését, számüzetését.
– Hát min tanakodnak még akkor a bölcsek? heveskedék Ilka asszony. Miben válogatnak? Ha két félelem között van a választásuk, csak megmondja nekik talán a fogvaczogásuk, hogy melyik a nagyobb? A melyiktől jobban rázza az embert a hideg! A fejedelemtől kell-e jobban félni, vagy a szultántól. Gonosz betegség ez! Az urakat még csak a hideg rázza, de már mink a forró lázban vagyunk, s nem ismerünk se Istent, se urat! Ha el nem kergeti az országgyülés a fejedelmet, felgyujtjuk az országházat.
– De azt bizony ne tegyék kegyelmetek, a míg Bánffy Dénes uram vissza nem jön a várból.
– Hát mi dolga ott?
– Ime felvivé a rendek kérelmét a fejedelemhez, hogy mondjon le önként a fejedelemségről.
– Mit, kérelem neki? Mit instáncziáznak? Ha a számadó juhászom széthagyja zavarni a farkasoktól a juhnyájamat, maga hibájábul: nem kérem, hogy menjen; kergetem botszóval. Hát annyi ezernyi magyar vitéz nem több a birkánál?
– De a fejedelem is több ám a számadó juhásznál.
– No és ha azt mondja válaszul a rendeknek, hogy «eb ura a fakó!» akkor mit lesznek teendők?
– Hát az majd megválik. De most nagyon kérem kegyelmeteket, hogy a saját magunk, és az egész ország érdekében ne rontsanak be az országgyülésbe; hanem maradjanak kivül. Nehogy majd egy másik országgyülés azt mondhassa, hogy ennek a mostaninak a határozata pressio alatt hozatott, confusio volt benne, rend és forma ellen történt s ennélfogva érvénytelen. Sőt tartsák kegyelmetek magukat távol és csendesen; hogy rájuk ne foghassák a beavatkozást. Én bizony mondom kegyelmeteknek, hogy a mai szent napon Rákóczy György elmegy a fejedelmi székről. Vagy önként megy, vagy elmenettetik; de ezzel a mai nappal együtt ő is leáldozik. Erre a hitemet kötöm le. S hogy szavam igaz lesz, arra zálogul odaadom kegyelmednek Damokos Tamásné asszonyom az édes kedves kardomat az oldalamról; tartsa azt estig magánál, kösse fel a saját derekára, s ha hazugságban maradok, soha se adja vissza: rókafarkat viseljek az övemen kard helyett.
Ez a tréfásan komoly beszéd úgy, a hogy lecsillapítá az asszonyokat; de még alkalmasabb volt a felgerjedt indulatoknak más fordulatot adni az a hir, a mit gyors futamodással hoztak a városból a hátramaradtak: «lovas katonaság közelít nagy számmal Ördöngös-Füzes felől!»
S azzal egy időben a toronyban felállított őrök kiáltozák, hogy a hezdáti uton nagy porfellegek mutatkoznak, a mikből számos dárdák hegyei villognak elő.
A fejedelem katonaságot hoz az országgyülés ellen!
«No most hát felkötöm a Kemény Simon uram zálogbahagyott kardját! Mutassuk meg asszonyok, mit tudunk?»
S ezt mondva Ilka asszony, valósággal felköté a kardot a karcsu derekára s hamarosan parancsokat osztott, a mik nyomban végre is hajtódtak. Egyfelől a szamosujvári utczákat, másfelől a Szamoson átvezető hidat úgy eltorlaszolták egymásnak fordított szekerekkel, hogy azokan se gyalog, se lovas had tréfásan át nem törhet. A Szamos hidjáról pedig felszedték a padlókat. (Tudva levő dolog, hogy a Kolozsvárról Deésre vezető országút olyan elmésen van fundálva, hogy az utbaeső Szamosujvárt nem érinti, hanem a Szamos tulsó partján halad el: ide csak hidon lehet bejönni. Armeniopolis lakosai nem szerették a keresztülutazó katonákat!)
Damokos Tamásné úgy kommandérozott, mint egy generális, s egész strategiai éleslátással rekeszte el minden bejáratot a vár és országgyülés épülete felé.
Igaza volt. Ha az asszonyoknak nem szabad pressiót gyakorolni az országgyülésre, hát akkor a katonáknak se legyen szabad.
Bánffy Dénes ez alatt visszaérkezett a várból a fejedelem válaszával. Rákóczy György nem mond le a trónról a szultán fenyegetésére, hanem daczol vele, s kész fegyveres erővel megvédeni az országát és trónját a török hatalom ellen.
Ez a kemény makacsság, a megtörtént nagy veszedelem után s a fenyegető még nagyobbal szemben, végső elkeseredésbe hozta a rendeket. A mint a visszatérő küldött kimondta, hogy Rákóczy György nem lép le, egy szívvel és szájjal kiáltának fel valamennyien: «no hát letétetik!»
Nem fázott már senki. Náluk is bekövetkezett a láznak az a foka, a mikor a vér a fejnek tódul.
A zaj lecsillapultával az elnök Rhédey Ferencz kimondá, nyugodt, elhatározott magatartással, hogy az egybegyült erdélyi rendek a törvényesen megválasztott fejedelmet ismét törvényesen leteszik trónjáról.
Az első felindulás zaja olyan nagy volt, hogy azt meg kellett hallani a nyitott pajtaoldalokon keresztül nemcsak a kivül álló sokaságnak, hanem magának a fejedelemnek is odafenn a várban. Látni lehetett az alakját többször az országgyülési pajta felé néző ablakban, a mint összefont karokkal merően odaállt; sápadt arcza, kőmerev szemei, beharapott ajkai elárulták, hogy miben szenved most. Gyűlölnie kell azt a népet, a melyet kénytelen szeretni. Nem veszi észre, hogy fenyegetik ököllel az özvegy asszonyok odalenn, nem veszi észre, hogy egy dühös mænade felmarkol egy csomó porondot s feléje hajítja. Egy nagy szál árboczfa van az országház elé plántálva, azon lobogtat a szél két zászlót, az egyiken Erdély czímere, a másikon a Rákóczy családé. Ezeket a zászlókat bámulja mereven.
Azután a harsogó lármára mély csend következik.
Mi történik odabenn? kérdezi mindenki. A szó elhal az ajkakon.
Az történik e nagy csendességben, hogy az országgyülés főjegyzője a rendek határozatát szerkeszti irásba; a holott renddel elősoroltatnak azok a sulyos indító okok, a mik Rákóczy Györgyöt megéretté teszik fejedelmi süvegének elvesztésére.
A mély csendesség tart még akkor is, midőn a főjegyző felolvassa a sulyos határozatot. Egy hang sem szól ellent. Mindenki belenyugszik, némán, méltóságteljesen: egész érzetével a cselekedet fontosságának.
De a fejedelmi trón egy perczig sem maradhat üresen. Választani kell mást! Ki legyen a fejedelem.
Uj rivallás támad! Ismét oly általános, mint az elébbeni; de ez már nem a harag hangját, inkább az örömét, a lelkesedését hirdeti a levegőknek.
Mi történik ott most? Kérdezi a sokaság.
Mi történik ott most? kérdi az a márványarcz fenn a várablakban.
Az történik, hogy új fejedelmet választanak.
Ki legyen? Az a kérdés.
Barcsay Ákos felugrik a pad tetejére s elkiáltja magát: «éljen Rhédey Ferencz, Erdély fejedelme!»
Az a nagy rivallás ezt a «vivát»-ot sokszorozza.
A derék főur váltig szabadkozik, hogy ő nem arra való; nincs neki se kedve, se tehetsége hozzá, hogy ő öreg ember, lovon sem ülhet már, csatákat intézni, sereget vezetni soha se volt kenyere! nem hagyják szóhoz jutni, a karszékével együtt felemelgetik a levegőbe. Utoljára megharagszik, nagyot sujt a buzogányával a zöld asztalra s kivívja, hogy legalább mint elnököt hallgassák ki.
– Tekintetes rendek! Hát ne válasszunk úgy fejedelmet, a hogy a kozákok választják a Kosevoi Attamánjukat: a kik addig czibálják a megválasztott üstökét, s ütik agyba-főbe, a míg kötélnek áll s elfogadja a fejedelmi süveget; hanem válaszszunk rend és törvényes szokás szerint, candidatura s titkos szavazás mellett, megtartva, hogy a canditatióban az ország mind a négy bevett vallása repræsentálva legyen.
Ebbe csakugyan bele kellett nyugodni. S akkor aztán megalakult a candidáló bizottság és a scrutinium. Barcsay Ákos is belekerült a jelöltségbe; de ő maga kért minden embert, hogy ő rá ne szavazzanak.
Ez alatt ismét csendességnek nevezhető időköz támad.
Mi történik ott benn?
Egyszer csak megjön rá a felelet. Az árboczon lengő zászlók egyike elkezd alá szállni, és Rákóczy György onnan a várablakból láthatja, hogy hull alá a czimeres zászlója Erdély lobogója mellől: le a porba.
Most már tudta mindenki, mi történt.
A lehulló zászlót frenetikus «vivát» ordítással üdvözlé az asszonyok serege: ezer meg ezer kéz fordult mutató ujjával a fejedelem felé, kinek az arcza ettől a látványtól olyan sápadt lett, mint egy sírból feltámadt halotté.
Percz mulva eltünt az ablakból.
De kevés vártatva dobpörgés, trombítarecsegés hangzott a várudvaron. A kapuk megnyiltak, s a fejedelmi várőrség zárt hadirendben nyomult ki a térre, elől Gaudi szász dárdásai, utánuk a lovasság, s azoknak a közepette a fejedelem maga lóháton, – kivont karddal.
Mit akar azzal a kivont karddal?
Szét akarja verni az országgyülést, a mely őt letette.
Nem volna nagy munka azt a csoport urat onnan a pajtából a palánkon keresztülugratni, s a trónról elüző határozatot visszakergetni a kalamárisba.
Hanem közbeesik négyezer kétségbeesett asszony hada. Az nem ereszti a fegyveres hadat az országházig.
Mint egy mozdulatlan sáncz, úgy fogják körül az országházat, vállat vállnak szorítva, s szitokkal, gúnynyal fogadják a fejedelmet, ki lovasai élén rést keres az országházhoz.
– Minket öless előbb halomra! kiált Damokosné, odavetve magát vakmerően a fejedelem paripája elé. Tapostass el a lovasaiddal. Ha az urainkat elvesztetted, veszíts el bennünket is. Otthon vannak az árváink, azokat is ölesd rakásra, hogy ne maradjon, a ki megátkozzon. Sujts ide azzal a karddal! Ellenséget nem tudtál vele verni: verd hát a magad népét vele. A hol fegyverre, férfira találtál, hüvelybe taszítád, elfutottál vele: most diadalmaskodhatsz! Látod: asszonynép van itt és fegyvertelen. – Vágjad fejedelem!
Rákóczy György a fogait csikorgatta dühében, s szeméből könyet facsart ki a szégyen. Hüvelyébe taszítá a kardját.
Nem lehet asszonyok ellen harczolni.
– Eh mit! kiált egy daczos hang a fejedelem kiséretéből. Korbács kell ezeknek, meg seprü, nem kard; küldje csak nagyságod a szász darabontokat ellenük vizes kötéllel, fogadom, hogy útat nyitnak!
Ilka asszony Apor István szavát véli megismerni a goromba tanácsadóéban s erre elfutja a méreg. Most már ő ránt kardot: ott van az oldalán a Kemény Simon szablyája.
– No ha te mi ránk korbácscsal akarsz jönni, mi fogadunk téged doronggal: úgy készülj. Tépjétek szét asszonyok azt a kerítést!
Az országház pajtáját a szabad tértől egy hevenyészett kerítés zárta el, keresztberótt fenyőfadorongokból. Egy percz alatt szét lett bontva a kerítés, s a hány dorong, annyi asszony kezében kalimpált a levegőben.
Jöjjenek hát azok a szász universitás darabontjai a korbácsaikkal! Jertek zöld angyalok: kék angyalok lesztek!
Rövid időn úgy járt Rákóczy György, hogy az ő serege volt megtámadva a fenyegetőző asszonynépektől.
A felrendelt hadak pedig se Szamosujvár felől, se a hesdáti útról nem jöhettek át a szekérsánczok és a felszedett hid miatt, hogy együttes megjelenésükkel véget vessenek ennek a kellemetlen patáliának. A vakmerő asszonynép belekapaszkodott a lovasok zablyáiba, s elfogdosta a lándzsások czuczáit. Ördögök voltak velük, nem féltek azok senkitől.
Ez alatt pedig odabenn a pajtában folyt csendesen a fejedelemválasztás. A scrutinium-bizottság számlálta a szavazatokat. A túlnyomó többség Rhédey Ferenczre adta a szavát. Barcsay Ákos kapott nyolczat, a lutheránus jelölt egyet, az unitárius szintén egyet.
E válságos pillanatban trombitaszó hangzott Szamosujvár felől, de ebben Rákóczy nem a maga kornétásáéra ismert, mert az török sipnak hangja volt. Akmet bég jött lóháton teljes parádéban a város felől; mellén kiterítve a szultán fermánja pergamenen, előtte egy lovas csausz, a lófarkas boncsokkal, meg egy piros ruhás, rézsisakos szarácsi a török sippal. Oda igyekezett a válság színhelyére. Csak harmad magával jött, de azzal a magabiztával, hogy előtte fegyveres és fegyvertelen népek bizony utat nyitnak; mert ő a földi fejedelmek leghatalmasabbikának személyét képviseli.
Nem is igen tekingetett se ide, se oda; nem nézte, ki marad el mellette jobbról, ki balról? Asszonyok? Fegyveres vitézek? Csőcselék, szemét! mi gondja rá? Mereven nézett maga elé, mint a hal.
A czivakodó táborok pedig engedelmesen utat nyitottak a trombitafuvó és boncsokvivő lovasai előtt.
Mikor Akmet bég Rákóczy György elé ért, azt meglátta s ott megállítá a lovát; de nem szemközt fordulva, hanem csak úgy oldalvást, mintha a fejedelmet csak félvállról venné. Ott jobbról a trombitás, balról a boncsokos egy lófejjel hátrább maradva, mellé sorakozának s erre a trombitás három czifra rivallást bocsátott el a török sipjából. Az azt jelenté, hogy hallgassatok!
A helyreállt csendben aztán így szólt Akmet bég:
«Becsületes magyarok, fegyveres vitézek, Messiást hivő három nemzet! Én Akmet Ben Khalil bég, a magas Kapu tihajája, adom tudtára mindeneknek e mai napon ezeket. Az én uram, a felséges török szultán, (kinek árnyékát Allah terjeszsze ki a négy világ sarkáig!) parancsolja ti nektek, alázatos jobbágyainak, hogy a kit a ti rendeitek mai napon az ő legmagasabb parancsolatjára a fejedelmi székből letettek, a lázadó, hitszegő és nagyravágyó Rákóczy Györgyöt se pártolni, se követni többé ugyan ne próbáljátok, hanem a kit az erdélyi három nemzet a megrögzött főrendek, vagy egyéb nemzetbeli urak és úrfiak közül fejedelemnek megválaszt, hogy az ország szegény népének oltalmazására legyen: annak bizony engedelmeskedjetek. Mert ime megparancsolá a felséges nagy úr, (kinek nevét Allah megdicsőítse) a budai Ali basa fővezérnek, az ő magyarországi kormányzójának, hogy azonnal minden hadaival meginduljon Erdélyország felé és hozza el a zászlót, a fejedelmi botot és az athnamét a megválasztott új fejedelemnek. Hasonlatosképen megparancsolá a fölséges krimiai khánnak, a Mehemed Ghirainak, hogy a Kemény János vezér alatt bolondul fogságra jutott szegény rabokat mind szabadon bocsátaná s őket hazakisértetné legkisebb sarczolás nélkül. Ha pedig az ország a maga veszedelmét kivánná s ragaszkodnék ama gonosztevőhöz, a ki a magas Kapu méltóságos parancsolatjára mai napon a fejedelmi székből letevődött: megparancsolta a felséges szultán (áldassék minden jó népek által és rettegtessék minden gonoszak által az ő neve) a budai Ali basa fővezérnek (kinek Allah méltóságát nevelje!), hogy minden zászlóival, a mik örökké győzhetetlenek, az egész spahik és janicsárok válogatott seregeivel, az egri és esztergomi hatalmas basákkal, számtalan ágyúkkal Erdélybe berohanjon, a népet a lovak lábai alá gázoltassa; az országot végtől végig elpusztítsa, a felséges tatár khán is (kinek nemzetségét Allah szaporítsa meg), ne csak hogy szabadon ne bocsássa a rabokat, de sőt mégegyszer annyit hurczoljon el rabszolgául Erdélyből: haneha a magas Kapu méltóságos parancsolatja ellen ti erdélyi három nemzet szarvakat emelnétek. Hallottátok szavaim, a mik mind igazak. Mondám a Zilkadi havának utolsó napján, a szentséges Mohammed Musztafa ezerhetvenedik esztendejében. Gondoljátok meg, hogy okosat tegyetek-e, avagy bolondot.»
Erre ismét hármat fuvatott a török sippal s visszafordítá a lovát.
És Rákóczy Györgynek látnia kellett, hogy tódul az ő saját nemzetének asszonynépe ahhoz a hitvány szolgához, a ki a szultán cselédjeinek rangjában következik, hogy csókolják annak a kezeit, a kaftánja szélét, még a kengyelvasát is: leterítik eléje a zekéiket, hogy azokon léphessen végig, s áldást zengedeznek felé; míg őt szidalmakkal tetézik, átkozzák s tele marokkal szórják felé a port.
Az a tengermélységű keserv, a mi a szivét e látványra eltölté, egyszerre meggyógyította a testét.
Nem volt már halavány, tűzlángban égett az arcza. Szemei fehéréből elmult a kóros sárgaság, vér futotta azokat el: minden ereiben elkezdett a vér egészséges lüktetésbe kerülni. Nem sírt! Kevélyen felemelte a fejét és kaczagott. S azt kiáltá a fegyvereseinek: «no hát, lássuk azt a budai basát! A ki törököt akar ütni: jöhet velem!»
Ez a szó gyújtott.
Az impertinens hang, a dölyfös modor, a mit a török követ használt előttük, dühvel tölté el a harczosok szivét. Annak nem fojthatták azt a torkára, mert a követ személye szent. Az asszonyokon nem állhattak boszut, mert az gyávaság volna; az országgyülés rendeit nem verhették széjjel, mert az zsarnokság volna: a fejedelem megmutatta nekik, hogy hol keressék a koszoruikat s ezzel bizonyítá be, hogy mégis csak ő az igazi fejedelem. Ha hibái vannak is: fejedelmi hibák!
Minden csapatja egy lélekkel kiálta neki vivátot s azt mondá, vele megy a pokol ellen is.
Rendelkezett, hogy a szekérsánczokat hányják széjjel, s a hidat állítsák helyre.
A míg ez megtörtént, beküldé a rendekhez Mikes Mihály kanczellárját azzal az izenettel, hogy csak határozzanak tetszésük szerint, nem akadályozza őket semmiben, válaszszanak, ha tetszik, új fejedelmet: ő most a rendeknek békét hagy és másfelé fordítja haragját.
A szekérsánczot maguk az asszonyok önként elbontották, a mint azt megtudták, hogy Rákóczy György seregével együtt el akar vonulni.
Mikor a hid helyre volt állítva s Rákóczy György a lovasai élén átlovagolt rajta, visszatekintett az elhagyott vár felé. Akkor húzták fel az új fejedelmi zászlót az országház előtti árboczfa hegyére.
Rákóczy György ráismert a czímerre; a kétfarkú oroszlán, koronával a homlokán, karddal a markában: ez a Rhédeyek czímere.
A jó Rhédey Ferencznek a fia, János, épen hadsegéde volt Rákóczy Györgynek, a testőr dragonyosok hadnagya.
– Ej ha, édes öcsém, mondá Rákóczy a mellette lovagló Rhédey Jánosnak. Úgy látom arról a zászlóról, hogy a rendek a te édes apádat választották meg helyembe fejedelemnek. – No ezt nem nagy fáradságomba fog kerülni onnan elkergetnem, ha visszatérek.
– Magam is azt hiszem, felelé Rhédey János; s aztán a vitéz urak közt nagyon derült hangulat támadt erre a hirre. Jobb tréfát nem lehetett volna kigondolni, mint azt, hogy a derék, jámbor, senkinek soha nem vétett Rhédey Ferenczet válaszsza meg Erdély fejedelmének.
Erről többet nem is beszéltek. Passiójáték, semmi más ez. Hadd játszszák, a kiket mulattat.
Rákóczy György összeszedte a hadait, megnyitotta pénzes ládáját. Rabokat kiváltani nem volt pénze, uj zsoldosokat fogadni volt. Haller Gáborra, Bethlen Jánosra bízta az alvezéri tisztséget.
Azzal egyenesen Jenő felé indult, a hol Ujlaky László várkapitány, Diószegi Kristóf lovassági hadnagy, az ő hivei védték a várat a nagy sereggel megérkezett budai fővezér Ali basa ellen.
A Maros partján megütközött Rákóczy György a török fővezérrel, s úgy pozdorjává törte az egész ozman sereget, a hogy már régóta nem volt a félhold fegyvere megalázva a magyar földön: felét a török hadnak belekergette a Marosba, a ki oda nem fult, csak az menekült meg. A fővezér maga egy csónakon szabadult ki a mészárlásból; de elesett az egri basa, meg az esztergomi bég; s ott veszett a török ármádia minden zászlója, lófarka, ágyuja, podgyásza.
Olyan volt ez, mint mikor a feldühített oroszlán kiszabadul a ketreczéből s a gyilkos boszantói közé veti magát.
Agya-feje törötten került haza az a sereg, a melynek Erdélyt a lovak patkói alá kellett volna gázolnia.
Hanem hát mindez nem sokat használ a szegény Damokos Tamásnak! Meg az ő rabtársainak.
