A CSODATEVŐ KIGYÓKŐ.

A mióta útra kelének a követ urak, Ilka asszony minden este ott nézte a naplementét a vára erkélyén, ott várta, míg a csillagok feljönnek, számlálgatta magában, hány nap tölt le? milyen messze járhatnak már?

Egy ilyen szép estén aztán, valami hetednapra az elindulás után, egy magános lovagot lát bandukolni a vár felé vezető úton, a kinek már messziről virít a granátszin és karmazsin öltözete. Épen olyan gunyája van, mint Apor István uramnak. Vajh ki lehet?

A biz épen ide tart a várkapunak.

De nehéz arra ráismerni, mert a homloka és félszeme át van kötve kendővel, a mi erősen véres, a jobb karja pedig be van bugyolálva vastagon s a nyakába felkötve.

Még mikor felvezetik a jámbor lovagot az úrasszony elé, akkor sem akar az ráismerni; még a szavának is alig akar hinni.

– Jaj, édes lelkem hugomasszony, nézze kegyelmed, micsoda állapotban kerültem haza.

– Az Isten szent szerelmeért! Kegyelmed az, Apor István uram? Mi történt?

– Jaj ne is kérdezze. Oda vagyok. Össze vagyok kaszabolva. A fejemet végig hasították, a jobb karomat összezúzták. Egy oláh kovács kötözte be. Most is zsindely között a jobb karom.

Úgy nyögött a főúr, s olyan vékony hangon beszélt, mint egy leégett ember.

– Kik? Hol? Micsoda? Kapkodott rémületében a szóhoz Ilka asszony.

– Hát az az átkozott Munduka Ravasel, meg a czimborái. Jaj, minek mentünk mi Ojtoz felé? Mondtam annak a bolond Czirjéknek, hogy rövidebb út lesz Gijmesnek. Ő vitt belé a veszedelembe. Meg is lakolt érte.

– Mi történt Czirjék Boldizsárral?

– Meglőtték, a vízbe fojtották. Jaj, nem tudok tovább beszélni. A fejem oda van. Fektessenek le. Azóta mindig lovon ülök. Mindjárt elájulok. Majd holnap elmondok mindent.

A szegény megrémült asszony maga is segített a roskadozni készülő lovagot felkarolni s a szobájába vezetni. Maga húzta le neki a csizmáit; elkészíté a feje alját, ahová nagy keserves nyögések között lefekteté a halálra sebesültet; azután sietett a laboratoriumába: a rendes házi asszonynak abban az időben kellett ilyent tartani a háznál; mert nem volt ám akkor se patika, se tilógus egész Kolozsvárig, magának a házi asszonynak kellett érteni a mithridatok és theriákok készítéséhez. Ebben járatos is volt Ilka asszony, s a mi csak életserkentő szer van a világon, azt mind előhordta a nyavalyás főúrnak, akit egész éjjel őrizni és ápolni kellett, mert a sebláz következtében egyre félrebeszélt és hadakozni akart: rablókra kiabált és az ágyat rugdalta. Reggelre azonban a hétféle balzsamoktól és julepektől lehetetlen volt meg nem gyógyulnia; úgy, hogy felébredvén, nyögdécselő szóval, meg-megszaggatva a fulladozástól, elbeszélheté Ilka asszonynak az egész történetet, elejétől végig, úgy, a hogy igazán megesett. Az ojtozi nagy vízfogónál hogy rohanta meg háromszáz hajdemákkal Munduka Ravasel az ő kiséretüket, mely vitéz ellentállás után keresztülvágta magát vissza Ojtoz felé. Ő maga a tutor úr négy hajdemákot a pokolra küldött, mikor a jobb karját összezúzták, akkor a balkezébe kapta a kardot, úgy harczolt tovább. Hanem a nyomorult Czirjék az ott veszett, mert keresztüllőtték s aztán beledobták a vízfogó tóba.

– Hát a pénz hová lett? kérdezé rémledezve Ilka asszony.

– A pénz bizony! sápítozék a sebesült úr. Hisz az a legnagyobb veszedelem! Mindig mondtam annak a Czirjéknek, hogy ne a maga lova nyergére kösse a turbát, hanem az enyimre. Ime, én visszahoztam volna. De makacs volt; nem engedett. S ime ez lett a vége.

– Elvették a pénzt? Jézus, szent megváltóm! Mi lesz az uramból, ha nem viszik oda érte a váltságot!

– Dejszen, galambom, hugomasszony; a felől legyen kegyelmed nyugodt. Annak a pénznek elő kell kerülni! Ha az utolsó bogláromat eladom is; ha úgy koldulom is össze a Damokos Tamás váltságának ki kell kerülni. Eladunk mindent: gulyát, nyájat, még a rézmozsarakat is a bástyákról; de a Tamás váltságának össze kell kerülni. Mihelyt én az ágyat elhagyhatom: esküszöm minden szentekre, hogy ez lesz a legelső dolgom. Ne essék kegyelmed kétségbe. Másodszor nem rabolják azt el tőlem.

De bizony nagyon is kétségbe volt esve Ilka asszony, a kezeit tördelve és zokogva járt fel s alá a szobáiban, felnyitotta a szekrényeit, halomra hányta a köntöseit; az arany-ezüst kincseit: még ma elviszi mind Brassóba, eladja a görögnek. Egyébre sem gondolt, mint hogy az elrabolt váltságdíjat a férjének újra kiteremtse, ha egy szál köntösben marad is miatta.

Dél felé azonban már annyira magához tért a sebesült úr, hogy egy gyámolító inas támogatása mellett átbiczeghetett az ebédlőterembe. Igazán: a pogánynak is megeshetett volna a szive, olyan nagyon tudott nyögni.

– Nincs nyugtom az ágyban! mondá Ilka asszonynak, a ki gyöngéd aggodalommal feddé, hogy minek kelt még föl lázár létére? Nincsen maradásom, a míg hozzá nem foghatok annak a váltságdíjnak a visszavivásához, a mit az a szerencsétlen Czirjék elveszített.

Ilka asszonynak azonban volt rá gondja, hogy a lábbadozó számára egy kis jó betegnek való csirkebecsináltat készítsen, a mi annak nagyon jól is eshetett.

– Két nap óta egy falatot sem vettem magamhoz! édes lelkem, hugomasszony. Ha egy szegény oláhasszony meg nem szán egy harapás mamaligával, éhen is vesztem volna. Mert mindenütt a hegyi útakon kellett menekülnöm a rablók elől. Szegény Czirjék! Mondtam neki, hogy ne menjünk Ojtoz felé. Ő félt legjobban a zsiványoktól s ő vezetett a fészkükbe. Csak már a pénzt ne vitte volna magával! Őtet magát bánná a szösz!

– De én bizony sajnálom szegény Boldizsár bátyámat, mondá Ilka asszony. Nekem nagyon kedves emberem volt, meg a szegény uramnak is. Úgy hozzá is vagyok szokva, hogy ime most is feledtemben neki is ide terítettem az asztalhoz, mindennapi szokás szerint. Szegény Boldizsár bá, ő sem iszik hát többet a kedves kupájából.

– Biz az már eleget ivott az Ojtoz vizéből. Halak prédája lett.

S még részletesebben elmondá, a mit látott, Ilka asszonynak; hogy annak már a hidegtől borsózott az egész teste.

Jó, hogy már felhozták azt a becsináltat.

Ilka asszony maga kötötte fel az asztalkendőt a tutor úr nyakába, sőt még a csirkehúst is feldarabolta a tányérjában, mivelhogy az a jobb kezét nem használhatta. Egy kis jó aszúborral is megkinálgatta: hadd jőjjön erőhöz. Semmi sem olyan jó orvosság a nagy betegnek, mint a tiszta jó bor. S minthogy a tutor úr nagyon beteg volt, annálfogva nagyokat is ivott ebből az orvosságból. Meg is használt neki. A két csirkéből főzött becsináltat mind elfogyasztotta. De még a leve is nagyon jó ám annak: a drága sáfrányos, petreselymes lé. Azt kanállal szokták megenni. Csakhogy az ember nagyon ügyetlen a balkezével, mikor kanállal dolgozik, mind félreöntözi a levet. Ilka asszony megszánta a gyámoltalant, fogta az egyik kezébe a tányért, a másikba a kanalat, s gyöngédeden megetette kanállal a kedves beteget, amitől az csak úgy éledt szemlátomást.

Hanem egyszer csak nagyot csuklik s hátrakapja a fejét az etetett lázár.

Ilka asszony azt hitte, tán egy csirkecsont akadt a torkán.

Nem biz az. Hanem amint Ilka asszony megfordult, s hátratekintett az asztal felé, hát ott látta Czirjék Boldizsárt ülni a szokott helyén, ahol fel volt számára terítve.

– Ejnye de hideg van odakinn! monda Boldizsár bá a tenyereit dörzsölve. Ugyancsak fuj a Nemere.

Ilka asszony csak kiejtett tányért, kanalat a kezéből.

– Minden jó lélek dicséri az urat!

– Ámen. Mondá rá a jó lélek.

– Boldizsár bá! Kegyelmed élő testben van itt?

– Csak hozzák azt a tokányt, majd meglátod, hogy nem vagyok lélek.

De bizony úgy megörült ennek a nyilatkozatnak Ilka asszony, hogy minden tartózkodást félre téve, odarohant Boldizsár bához és a nyakába borult.

– Oh csakhogy kegyelmedet visszahozta a jóságos úr Isten! Hogy nem ölték agyon a zsiványok.

– No – egy kicsit – talán mégis, dünnyögé Boldizsár bá s nagy flegmával elkezdett a késsel, villával dobolni a czintányéron.

Hanem Apor István uram háromféle szint is váltott ez idő alatt s alig akart helyrejönni a csuklásból.

– Hát nem lőtték kegyelmedet keresztül a zsiványok? kérdezé Ilka asszony; a hogy Apor István urambátyám látta.

– De ugyan keresztül lőttek, édes mézem.

– S azután meg a vízbe is fojtották.

– Az is igaz. Úgy van, a hogy István komám látta. Belém lőttek tíz golyóbist, s belé is fojtottak az Ojtoz tavába. Hanem azért se annyi ólmot nem ettem, se annyi vizet nem ittam rá, hogy most pogányul éhes és szomjas ne lennék. Azért csak hozzad azt a sóbanfőttet, tálbansültet, meg egy jó veder mézesmálit, hadd felejtsem el az én bajaimat. Látom bizony, hogy Están komám is kiheverte már a magáét. No engem, fogadom, még etetni sem kell, mint ő kegyelmét.

Apor István összeszedte magát az első meghökkenéséből s látva, hogy Boldizsár bá milyen igazi parasztikus mohósággal tehénkedik neki a felhozott ételnek, bele kezdett helyezkedni a kényelmetlen állapotba, hogy vele szemközt ülve maradjon, s a nyilazó szemeinek gunyos tekintetét nyugodtan kiállja.

Ilka asszony tétova tekintettel nézegetett hol az egyik, hol a másik férfinak az arczára, mintha kezdene a kettő közül valamelyiknek a szavában kételkedni. De még nem határozta el magát.

Boldizsár bá pedig sokkal praktikusabb ember volt, minthogy egy olyan thémát discussióba hozzon, aminek bizonyára asztalbontás lesz a vége; (minek előtte az ebédnek vége volna.) Csak hadd folyjon le elébb a lakoma.

Ilka asszony ugyan nagy aggodalommal járogatott körülötte, kérdezgetve tőle, hogy hol van meglőve? nehogy a fájós helyén érinteni találja a kezével. Talán a mellén, vagy az oldalán? De Boldizsár bá mindenre csak azt mondta, hogy «ühüm», a míg a szája tele volt.

Mikor aztán az utolsó falatot is lenyomtatta a kupa borral, akkor hátraveté magát a székében s elkezdte a török kése hegyével a hatalmas szép egészséges fogait piszkálni.

– Hát biz ez mind úgy történt, a hogy Están komám elbeszélé. A czudar hajdemákok elébb összelövöldözének, s azután a vízbe dobának. Nem is lett volna soha belőlem élő ember, ha ezt a gyűrűt az apám rám nem hagyta volna, a kinek még a szép apja örökölte ezt a hires Rapsonnétól; a ki nagy tündérasszony volt. Ennek a köve egy kigyókő! Nézzék kegyelmetek. Párja ez annak a kigyókőnek, a mit Bethlen Gábor dicső fejedelmünk a testamentumában különösen felemleget. Minden szerencséjét annak köszönhette. Az ilyent a kigyók fujják a királyuknak a fejére, s a ki ezt elkaphatja a kigyó-királytól, csodákat mivelhet vele. Már a nagy Theofrastus ismerte ennek a felséges tulajdonságait. Az ilyen kigyókő minden sebeket begyógyít, rögtön és azonnal: az eltört csontokat összeforrasztja s a golyókat a sebből kihúzza. Ime élő példa vagyok én magam itt. Még csak meg sem látszik rajtam, hol lőttek keresztül? De még ez nem minden. Még arra is használ a kigyókő, hogy ha ezt egy vízbe esett ember a szájába veszi: soha bele nem fullad a vízbe, ha egész nap a fenekén hever is: mert ez a kigyókő annyi életessentiát izzad ki magából, hogy a lelkét visszatartja. Ennek a segítségével maradtam élve. Így szabadultam meg a halálos sebektől, vizbefulladástól.

Hát biz ezt hitte, a ki akarta. De ellene mondani senkinek sem vala kedve. Ha lódit, ő lássa!

– Bizony olyan csodatevő kő ez, bizonyozék Boldizsár bá, tovább magasztalva a gyűrűje varázserejét. Kiállja ez a próbát akárhányszor. Merek rá fogadni, hogy ha ezzel a kigyókővel megérintem a szörnyüséges nagy mély vágást, a mit kegyelmed kapott, Están komám, a nagy dulakodásban, egybe összeforr az, a helye sem marad ott.

Apor István most vette csak észre, hogy micsoda veszedelmes tréfával szándékszik őt megkeríteni Boldizsár bá s haragos kemény hangon, mely az eddigi nyögdécselő nyöszörgéstől nagyon is elütött, eléje kezde vagdalni.

– Hagyja kend! Maradjon kend azzal az ostoba babonás hitével távol a testemtől. Felvilágosodott magyar emberek a XVII-ik században az ilyen bolondságot már repudiálják! Kigyókirályok nincsenek. Kigyókövek csodaerejében keresztyén ember nem hisz többé.

– Micsoda? Kiálta felugorva helyéről Boldizsár bá, s áthajolva az asztalon az átelleneséhez. Ezt akarja kegyelmed eltagadni? okosabb akar kegyelmed lenni a mi fejedelmünknél, dicsőült Bethlen Gábornál, a ki igaz kálvinista fejedelem volt? Meg akarja kegyelmed czáfolni Hatvani professort, a nagy astrologust? Látott már kegyelmed igazi kigyókövet? Valóságos igazit, a milyen az enyim? Ezt nézze meg jól!

De a míg gyűrűjét az öklével odatartotta Apor István uramnak az orra alá, egyszer csak lerántotta a fejéről a véres köteléket, a nagy sebtapasszal együtt, s ime – azon a magas homlokon nem látszott de még csak egy karczolás sem.

– No látja kegyelmed, hogy milyen csodát mivel az én kigyókövem. Hogy begyógyította kegyelmednek azt a nagy vágást a homlokán.

De már ekkor a főúrnak nem volt több tréfálni való kedve. Kirugta a széket maga alól, s most már aztán a jobb karjáról is lerántá a zsindelyes burkolást s nagyot ütött az öklével az asztalra.

– No lám! Még az összetört karját is hogy meggyógyítottam kegyelmednek a kigyókövemmel! dicsekedék Boldizsár bá.

Ilka asszonynak ekkor nyiltak ki egyszerre a szemei. Végignézett villámló két szemével Apor Istvánon. De olyan nézés volt az, a mi túltett minden fegyveradta seben: megölő, lesujtó tekintet egy asszony szeméből, a kinek olyan fegyvert adott a természet, a mi ellen semmi sem védelmez.

Apor István látta, hogy le van róla rántva minden álarcz, s a tettenkapott kalandor fogcsikorgató dühével rázta a felemelt öklét Boldizsár felé fordulva, a ki csendes nevetéssel tekinte szemébe. Azzal kirohant a teremből; de az ajtóból visszafordulva, rekedtes hangon hörgé:

«Megkeserüli még ezt ez a ház!»

*

El is vágtatott még abban az órában a négylovas hintaján, a melyen idejött, minden búcsúvétel nélkül: rengeteg haraggal és megszégyenüléssel.