AZ EGÉRFOGÓ.

Rájöttem én már arra, hogy a dicsőség nem ér egy fadorombot. Hannibal cannaei diadala, meg azé a «névtelen hősé», ki a távgyaloglásban a «viador» czímet elnyerte: egyformán hiábavalóság. Amaz megrontotta vele Carthagot, emez meg a tüdejét. Jobb lett volna, ha otthon pipáztak volna az alatt.

II. Rákóczy György fejedelem jenői diadala a törökökön épen ilyen hiábavalóság volt. Dicsőségnek elég szép volt, hanem haszonnak semmi. Mert ezzel a győzelemmel aztán egészen magára haragította II. György a török szultánt, a ki azonnal kiküldte ellene magát a nagyvezért, erős ármádiával Temesvár felől. Rákóczy György ennek nem volt elég erős ellene állni, csak meghúzta magát Nagy-Váradra, onnan nézte el, hogy capitulál az erős Jenő vára a nagyvezér előtt. A keleti határon pedig a megfogyott székely lakosságon kívül épen senki sem akadt, a ki a tatár khán hordáit feltartóztassa Erdélyről.

A mire jó, azaz hogy nagyon is rossz volt a jenői győzedelem, az lett, hogy Rákóczy György most aztán a maga hiveit beküldé Erdélybe feles csapatokkal s kihirdetteté, hogy a fejedelmi trónt ismét visszafoglalja. A jó Rhédey Ferencz rögtön le is szállt róla s azt mondta: «tessék!» ő maga megy haza a jószágára birkát nyiratni; a népet nyirja más!

De ellenben a rendek nem akarták II. Györgyöt visszafogadni, hanem kikiáltották fejedelemnek Barcsay Ákost. Azt a török szultán rögtön meg is erősítette s a temesvári basa sereget is adott a kezére, a kivel a fejedelmi székét körülvegye.

Volt már tehát a szegény kis Erdélynek fejedelme három. Az égi jóslat a négy nappal négyet igért: egynek még kell jönni hozzá, hogy ki legyen a quadratum!

II. György aztán akkor azokat mind megnotázá, a kik a letevését kivánták s a váraikat elfoglalva, azokba a saját őrségét helyezé el.

A székelyek mindvégig hivei maradtak II. Györgynek; nekik nem kellett se Rhédey, se Barcsay.

Ezeket tehát nem kellett bántani Rákóczynak, csak a felől biztosítani magát, hogy el ne pártoljanak tőle. E végből a saját legjobb hiveit küldé oda a váraikba kapitányoknak, a kik az őrséget a hűségre feleskették.

Egy szép napon Mikó-Ujváron is megjelent az új kapitány, kevés fegyveres kisérettel. Ki is lett volna az más, mint Apor István uram?

Ilka asszony, a mint megérkeztének hírét vette, rögtön bezárkózék a legbelső szobájába s betegnek mondatá magát.

Apor István, a tornácz erkélyére kiállva, felolvasá a székely vitézek előtt a fejedelem parancsát, melyben kipróbált hűségüket az ő szolgálatára bocsátja s őt a vár kapitányává és urává rendeli, a kinek gondja lészen, hogy a betörő gonosz ellenség ellen a szegény lakosságot fegyveres erővel megvédelmezze.

Ez pedig hogy ne tetszett volna a székelyeknek.

– Esküdjetek meg a fejedelem hűségére azonnal! parancsolá Apor István a vitézeknek.

De azok csak súgtak-búgtak, utoljára felküldék a tornáczra a hadnagyukat, Czirjék Boldizsárt, hogy beszéljen a fejével a kapitánynak.

– Adjon Isten, a mi nincsen; vegye el, a mi van! Kedves komám, Están uram. Ugyan jó, hogy ma jött kegyelmed, nem tegnap, mert akkor ma már «holnap» volna, s nem mondhatná a székely azt, hogy «ma nem». Mert hát, tudja kegyelmed: «szóbul ért az ember!» aztán meg «több nap, mint kolbász», az is igaz pedig, hogy «jobb egy lámpás elől, mint kettő hátul», s «az oláh is okosabb a vásár után», azért azt tartják a székelyek, hogy «kötve kell hinni a komának», mert «ember teszi a fogadást, agg eb, ki megállja», pedig hát «az ökröt szarvánál, az embert szavánál fogják meg», azért nehogy «szappant vegyünk sajt helyett»…

– Hadd el az ördögbe ezt a sok bolond példás beszédet, vágott közbe Apor István, rukkolj ki vele magyarán, mi csipte meg a góbékat?

– Hát biz azok azért vakaróznak, hogy mindenképen szeretnék tudni, hogy miféle állapotban került ide kegyelmed, hogy ennek a várnak ura legyen? Hogy nem származik-e ebből majd Ilka asszonyra valami veszedelem? Mert tudja kegyelmed, első ember az országban a fejedelem, de még annál is elébb való az asszony. Azért, ha azzal a hatalommal jött ide kegyelmed, hogy a fejedelem parancsolatjára Mikóujvárát dominiumostól Ilka asszonytól elvegye s őtet gyermekeivel együtt abból kiforgassa, hát akkor kevés ám ez a kis csapat vasfazekas fejű darabont itt körülötte a székelyeknek, úgy kirakják innen velük együtt, hogy a lába sem éri a földet. No úgy-e, már most kegyelmed is vakarja a fejét. Hát ott mi csíp? Mondja!

– Gyere be velem a szobába, majd ottan elmondom. Addig küldd az őrséget nyugodni.

– Köszönik szépen, elálldogálnak ők itten.

Apor István behivta magához Boldizsár bát s elment vele egész a szélső gömbölyü torony szobájáig, a hol senki sem hallgathatja ki, hogy mit beszélnek, ha csak nem madár, vagy denevér.

– Hát haragszunk-e még egymásra, öregem? kezdé a szót Apor István. (Ő került a kis ajtó felől, mert tudta jól, hogy a székely «hadnagy», a kinek ötszáz pixidarius lesi a parancsát, nagyobb úr, mint a «kapitány», a kinek csak húsz drabant áll a szolgálatára.)

Boldizsár bá a mellére tette a jobb kezét s így szólt:

– Isten úgy tartson, hogy szivemből kivántam, hogy újra megláthassam kegyelmedet ebben a várban.

Ennek a szónak nagyon megörüle Apor István uram; a székely az Isten nevét nem szokta hiába felvenni a nyelvére; s miután Boldizsár bá kezét megszorongatván, arról is meggyőződött, hogy nincsen a markában valami lengyel garas odaszorítva (mert ha az ott vagyon, akkor az eskü átka a lengyel garast éri, nem az ő lelkét!), tehát egészen igaz szó volt, a mit kimondott, annálfogva ő is igen nyájas lett hozzá s megczirogatá az orczáját.

– No hát legyünk akkor, mint régi jó komák, ismét per tu.

– Meg se bánjuk. Én igaz hitemre mondom, nem csak azt kivántam, hogy visszajöjj ide, de hogy itt is maradj.

– Hát hisz magam is azt óhajtom. Épen abban járok. Megmutatom neked fejedelem ő nagysága levelét is, a melyben nekem condonálja egész Mikó-Ujvárát, a hozzátartozó dominiummal együtt, mint a melyet perduellióiért Damokos Tamásné fiscaliter elvesztett. Hiszen tudod azt a casusát Szamosujvárott? Milyen asszonysereget hozott magával a fejedelemre! Hogy betört a diaetába, s még a rendeket is kényszeríté, hogy a fejedelmet detronálják, sőt annyira ment a vakmerősége, hogy még a fejedelem lovának a zablájába is belekapott. Ha én akkor ott nem vagyok! A fejedelem ezért őt megnotáztatta.

– Bizony Isten, nagy bolondság volt! erősíté Boldizsár bá. (Az ember ugy is vehette, hogy a Damokosné cselekedete volt a nagy bolondság; úgy is, hogy a fejedelemé volt az.) Hanem hát én is megmondom igazán, a mi a szívemen van. Én sajnálom az Ilka hugomat, de különösen a két kis ártatlan porontyát. S fáj a szívem érte, hogy így egyszerre árvákká, földönfutókká legyenek. A Damokos Tamásnak már vége. Az nem élő ember többé. Tudom a tatárok szokását. A kit szökésen kapnak, vagy a kiért a sarczot meg nem hozzák Ór-Kapuba, mikor a foglyot odáig kivezették, az nem jön emberszámba többé. Azt úgy elcsufitják, hogy nem marad rajta emberi ábrázat s örök baromszolgaságba vetik, a hol a nehéz munka, sanyaruság nagyhamar megöli. Szegény Tamás oda van már. Ilka asszony özvegy lett már.

Apor István kivette a selyem zsebkendőjét, hogy megtörülje a szemeit erre a szomorú hírre.

– Ne fujd az orrodat, mert veres lesz! mondá Boldizsár bá. Inkább szóljunk vidámabb dolgokról. Ugy-e bár, valld meg igaz hitedre, hogy most is szereted Damokos Tamásnét?

– Tudom már, mit akarsz ezzel? Hogy hát legjobb lenne, ha elvenném a menyecskét, akkor ő is megmaradna a birtokában, én is úr lennék benne, a fejedelem is visszavonná a megnotázást.

– Ejnye, de éles eszed van, komám!

– Hát hiszen nem hiába vagyok a fejedelem tanácsosa.

– Azért van hát olyan nagy szerencsében ő nagysága.

– Magam is tudnám én azt, hogy Ilkát meg kellene nyernem, mert azzal együtt a székelyeknek a szívét is megnyerném, s aztán meg minden non putarem eventualitásokra is biztos titulusom volna.

– Holmi fejedelemváltozás esetére, úgy-e?

– No igen. De még hogy a fődolgot megvalljam: bizony maga az asszony sem megvetendő egy falat.

– De nem bizony! A régi világban tündérnek fogták volna el. Te! Mikor a haját leereszti (én már láttam egyszer), hát egész a sarkáig ér.

– Ne ébreszgesd bennem az alvó oroszlánt! Úgy is szomjazom a szíve vérét; de mit ér, ha ő tudni sem akar rólam. Addig meg sem kérhetem, a míg Damokos Tamástól el nincs választva. Azt pedig, hogy a rabságba rekedt férjétől elválaszszák, egyedül ő neki lehet kérni a szent széktől: más azt nem teheti. Hol vegyek én annyi ékesszólást, a mennyivel én Ilka asszonyt erre rábeszéljem? Holott annyira megy az irántam való utálkodása, hogy még maga elé sem ereszt, hanem betegnek mondatja magát s minden ajtót bezár előttem.

– Ez nagy bolondság tőle, mondá Czirjék. Mert már a Damokos Tamásról egyszer le kell neki tenni. Akár így, akár úgy. Azt soha sem látja többet. Mit is látna rajta? Csak elfutna tőle. Hidd el, hogy nem te érted, hanem ő érte beszélek. Mert látom, hogy így elpusztul, s nincs más menekülés a számára, mint a te karjaid közé. Ha beteg, hát meg kell gyógyítani. Biz az orvosságot senki sem szereti: azért mégis csak beadják. Tudnám én annak a módját, hogyan lehetne őt rákényszeríteni, hogy ő maga adja mindenbe a beleegyezését.

– Ha tudod, ne rejtegesd! Mi az?

– Hát az executión kell kezdeni a processust.

– Ezt magam is felérem ököllel; de hiányzik a fődolog hozzá, mint tudod, az «occasio bona!»

– No hát azt megszerzem én neked, ha rám bizod… A szép menyecskének a hálószobája a kastély keleti gömbölyű tornyában van, a minek csak egy ablaka nyitott, a mi a havas felé néz. Ehhez a szobához egy sötét folyosó vezet, a mi a vastag várfalba úgy van beépítve, hogy a cselédségből senki se tud róla. A folyosó bejáratát azon az oldalon, a hol a fegyverterem van, egy szekrény takarja; abból nyilik egy alacsony ajtó, a minek nálam a kulcsa. A másik végén a folyosónak pedig ismét van egy ajtóforma fatábla. Arról ismét senkinek semmi tudomása nincsen, mert a hálószobában ezt a bejáratot egy nagy velenczei tükör fedezi. Ez előtt a tükör előtt szokta Ilka asszony éjszakára a haját kibontani, s újra befonni.

– Hát te ezt honnan tudod?

– Ej no. A fatábla végig van hasadva s a tükör hátuljáról egy helyen levált az ezüst.

– Hej te vén, gaz kópé! Magad is leskelődtél már a szép menyecske után egyszer-másszor!

– Ugyan ne ungorkodj! Hát akkor sem vétettem vele senkinek. No hát értsd meg tovább. A szobában világos szokott lenni, mert egész éjjel ég a mécses. Láthatod, hogy mikor jött el az időd. Az a tükrös tábla azonban nem nyilik kulcscsal, hanem alul van egy fordító retesze; a mint azt szépen elcsavarod, a tábla elfordul a sarkában s nyitva az utad a szobába. Akkor aztán, hogy miként viseled magadat? ha nem tudnád, vedd elő Cornelius Agrippa könyvecskéjét «de vanitate scientiarum», abból kikeresheted.

Apor István uram egészen fel volt villanyozva ezen hamis furfang által.

– Adsza azt a kulcsot.

– Hohó, komám. Csakk lassan a testtel! Szegődött bér osztott koncz. Krisztust sem árulták el ingyen. Előbb én is itt vagyok ám.

– Ha sikerül a practicád, bizony jól megjutalmazlak érte.

– Mi az a «jól?»

– Meghagylak a hadnagyi tisztedben, s inscribálok neked három portát.

– Jól van. Hanem azt add irásban.

Apor István megirta a kötést, meg is pecsételte: azt Czirjék Boldizsár eltette a tarsolyába. Akkor aztán elvezette a tanácsos urat és kapitányt a czímerterembe, ott a szeme láttára félretolta az emlitett szekrényt, felnyitotta a kis ajtót, végig világítva egy szövétnekkel a keskeny rejtek folyosón, a mi annak a háta mögött nyilt. Aztán odaadta a kis aranyozott kulcsot Apor Istvánnak.

– Tehát csak okosan és merészen. Aztán ha lakodalomra kerül a sor, engem ki ne felejts belőle. Most pedig gyerünk, eskessük fel a hűségre a székelyeket.

Ez az utolsó szó egészen meggyőzte Apor Istvánt a felől, hogy Czirjék igaz jó akaró embere.

Hiszen nincs abban semmi gonoszság, a mit az most eképen kifundált. A szegény Damokos Tamás kárbaveszett, azon már nem lehet segíteni; a nyomorult asszonynak inkább kell új férjről, istápról gondoskodni, a kivel egyúttal a birtokát is megmentheti. Nincs most idő hosszadalmas turbékolásra, «susogóra»; practice kell a dologhoz hozzáfogni. Ha Apor István Ilka asszonynak a hálószobájába éjjel bejuthatott, onnan csak mint jövendőbeli férj jöhet ki. Igen jól van az kiszámítva, brutális, de egyenes mód! Magának is van benne érdeke a lúfőnek!

Alig is várhatta Apor István, hogy beesteledjék. A székelyek felől, miután felesküdtek a hűségére, egészen biztos lehetett; esküjét a székely soha meg nem szegi, ha a nyaka utána szakad is. Csak utána kell nyulni az érett gyümölcsnek, s minden a kezében marad.

Mégis nagyobb bátorság okáért azt a husz drabantot, a kiket a fejedelmi szász testőrségből magával hozott, oda rendelé fel a czímerterem előtti tornáczba, hogy ott legyenek éjjel, így egészen bizonyos lehetett a terve sikerüléséről.

A mint elharangozták az esteli angelust, bezárá belülről a fegyverterem ajtajait, s azután a rejtekajtón át behatolt egy viaszgyertya világa mellett a keskeny folyosóba.

A csizmáit is lehúzta, hogy a lépteinek semmi hangja el ne árulja közeledését. A folyosó túlsó végéhez érve, aztán elfujta a gyertyát, észrevéve, hogy a Czirjék említette hasadékon át világosság szüremlik keresztül.

Odalopózott az áruló hasadékhoz, a honnan a világosság derengett. A tüköramalgama kopásán keresztül egészen végig láthatott az ágyasházon.

Ott volt a fülkében, nehéz függönyökkel beárnyékozva, Ilka asszony özvegy nyoszolyája; mellette egy kisebb kárpitos ágy, a két kis gyermek alvó helye. Épen most fekteti le őket. Maga vetkőzteti, megimádkoztatja: «Szegény jó apánkat őrizze az Isten minden veszedelemtől, hozza vissza friss jó egészségben.» Anyjuk megcsókolgatja mind a kettőt. Azok még sokáig elvihánczolnak az ágyban, gyermekek módjára.

– Nem tudtok már eldögleni, fattyuk! – mormogja magában a türelmetlen leskelődő.

Pedig még sok végigvárni való van. Mikor a gyermekek elpihennek, maga Ilka asszony veszi elő a kapcsos imakönyvet s letérdelve az Istenanya képe elé, hosszan, keservesen, könyhullatások közt imádkozik.

– Mit tud annyit könyörögni annak a festett képnek?

De még aztán egy másik festett kép is előkerül; arany keretbe foglalt elefántcsontra festett miniatur-arczkép. Azzal is sokáig el kell beszélgetni, meg-megcsókolgatni, szivéhez szorongatni. Ez bizonyosan Damokos Tamás képe.

A felébredt oroszlán dühét ez még csak ingerli.

Végre aztán mégis rászánja magát a szép nő a lefekvésre, maga levetkőzik, nem kell neki cselédsegítség. Lebontja a szép hosszú haját, hogy újra befonja, s nagyot bámul rajta, hogy egy szál ősz hajat talál közte: ez akkor támadt, mikor hirét hozták, hogy a férjeért küldött váltságdijat elrabolták. Hiszen még alig huszonnégy éves! S már itt van az ősz szál.

A leskelődő lator lihegve emészti sovár szemével a deli hölgy bájait. Türelmetlen is már. Alig birja magát addig tartóztatni, mig a nő ágya félfüggönyét maga fölé húzta, csak a másikat hagyva feltárva, hogy onnan fekhelyéről a gyermekekre lásson. Aztán félkarját a feje fölé emeli, az arczát ráfekteti s Istenben elalszik.

– No most itt van az én időm! mondja magában Apor István, elfordítva a csavarreteszt a deszkapad alján, a hogy Czirjék megtanította rá, s abban a szent perczben – kiesik a föld a lába alól, s ő az elbillenő padlóról lezuhan valami nagy sötét mélységbe.

Szerencséje, hogy szalmára esett: nem törte se kezét, se lábát.

Hanem a zörejre fölébredt Ilka asszony s kiugorva az ágyából, azt kérdé: «Ki jár ott?»

Arra ugyan neki a háborgató meg nem felelhetett, mert az valami három ölnyi mélységben kuczorgott, a hová nem hat le se szó, se világosság; de a földalatti kajabajának még is fel kellett hozzá törni még a vastag bástyafalon keresztül is, a mibe az a sülyesztő volt lemélyitve, a hová Apor István leesett. Valami régi kincstartó rejtek volt az, a melyben az első Mikó a drágaságait dugdosá, s a mi felől csak Czirjéknek volt tudomása; hanem a furfangos sóhajhidat már ő csinálta hozzá a régi csapóajtó helyett s a levezető lajtorját is kihúzta belőle. Akkor végezte ő ezt az egész munkát, a mikor Ilka asszony Szamosujvárt járt diaetát és fejedelmet regulázni. A mint a jenői győzelemnek hire terjedt, rögtön megsejté Boldizsár bá, mi lesz ennek a következése? A győzelmes fejedelem visszajön, – Damokosnét megnótázzák, – Mikóujvárt elkobozzák tőle, – azt pedig senki se kapja meg más, mint Apor István, a kinek mindig fájt rá a foga, – az idejön várat, birtokot elfoglalni, ha egyszer itt lesz, az ő luxuriosus természeténél fogva könnyű lesz őt belecsalni ebbe az egérfogóba: mivel aztán az ezermesternek még messzebblátó czéljai voltak.

Azonban a megmagyarázhatlan zajra Ilka asszony hirtelen magára kapkodta a ruháit, s a cselédjeit készült felkelteni, a midőn a hálószobája ajtaján halk kopogtatást hall.

– Ki van az ajtón?

– Én vagyok itt, édes lelkem, a Boldizsár bátyád. Ébren vagy-e?

Ilka asszony sietett felnyitni az ajtót.

– Ugyan jó, hogy már felöltözve talállak, édes mézem. Csak költsd fel a kis gyermekeket is, s öltöztesd fel. Futnunk kell innen!

Ilka asszony a lába alatt zakatoló zörejre figyelmezteté.

– Mi van ott? Soha sem hallottam itt semmi neszt még.

– Patkány került a csapdába. Hadd kaparjon. Te csak szedd össze hirtelen, a mi drágaságod van, rakd egy bőriszákba; a legdrábbakat, a kis porontyokat, jól fel is öltöztesd, befogva a hintód: éjjeli útra megyünk, Brassóig meg sem állunk.

– Az történt meg, a miről beszéltünk?

– Az. Tégedet megnotáztak. Apor Istvánnak adták a váradat, birtokodat. Ha magad is az övé nem akarsz lenni, akkor fuss innen.

– De hová?

– Majd megmondom, ha az úton leszünk. Egész odáig, a hol már a világ be van deszkázva. De most siess! Majd én elvégzem a magam dolgát azzal, a ki idelenn zakatol.

Ilka asszony hirtelen felölelte a gyermekeket az ágyukból s kifutott velök a cselédjeihez. Egészen agyon volt rémülve, s féltette őket ebben a kisértetes szobában.

Boldizsár bá pedig, mikor egyedül maradt ott, félretolta a helyéből a nagy fali tükröt s kezébe véve az éjjeli mécsest, levilágított vele a mély bástyaüregbe.

– No kedves komám, nem ütötted-e meg magadat?

Hathatós káromkodás volt rá a felelet.

– Látod, így jár ám az, a ki a tiltott gyümölcs után ágaskodik. Dejszen döngetheted azt a falat! Egy öl széles az elől is hátul is. Nem hallik ki innen semmi kiáltás. Jobb lesz, ha szépen megalkuszol velem, ha ki akarsz innen kerülni valaha.

– Mi kell? Haramia! Kiált fel onnan alulról a fogoly.

– Mi kell? Kitaláltad. «Haramia.» Azt mondd meg nekem azonnal, hogy kinek hivják igazi néven a Munduka Ravaselt? a ki a Damokos Tamás váltságát elrabolta s hol találok rá minden bizonynyal.

– Mit tudom én?

– Hát csak törd rajta a fejed; ha elfelejtetted, míg eszedbe jut, mert nekem nem hosszú az idő idefenn rávárnom, a míg megmondod: ha neked nem hosszú. Te neked tudnod kell azt! S ha most jóllakva nem jut eszedbe, majd eszedbe jut éhomra, mert én addig meg nem mondom, hogy hol van a pékbolt, ahol czipót vehetsz, – oda lenn a sutban.

– Csak nem akarsz éhen megölni?

– Ne akarj éhen meghalni. De én bizony alább nem adom a czipót, megmondtam az árát.

– No hát vigyen el az ördög. Zernyesten lakik Brassó mellett, Dimbora Lupujnak hívják.

– Úgy? Jól ismerem. Derék, becsületes biróviselt ember. Hát annál vannak az elrabolt aranyok?

– Azt nem tudom.

– Dehogy nem tudod! Vajjon hol tartja őket?

– Az ördög jobban tudja.

– Könnyű neked odalenn a pokolban az ördögöt emlegetni. Hát kérdezd meg tőle, közelebb vagy hozzá mint én. Különben, bizony Isten, itt maradsz itéletnapig.

– No hát süketülj meg tőle! Egy hosszú oláh tilinkóba vannak belerakva, az ott lóg az ágya fölött a falon. Vedd el tőle! mit bánom én? süsd meg!

– Hát hiszen meg is sütöm én azt, csak megkapjam

– No már most adj le egy létrát, hadd megyek fel.

– Jaj de házsártos vagy, kedves komám; pedig még csak most kerültél le s már is ki akarsz jönni! Hátha, mint a szegény Damokos Tamásnak, esztendő számra ott kellene taposnod a csávát a keserű rabságban! Nem megy az olyan hamar! Várnod kell egy kisség! Előbb én majd elmegyek a Mundukát felkeresni. Téged addiglan itt hagylak. Ne félj semmit, nem halsz éhen. Ha a szalmát félrehárítod a lábad alól, találsz egy csapó-ajtóra, azt a vaskarikájánál fogva felemeled, s azon bejutsz egy gádorba, a melyik egy csinos kis boltba vezet. Az lesz a te ideiglenes lakásod ebben a várban. Van nálad tűzszerszám, ott találsz gyertyát is, nem maradsz sötétben; meglátod, van enni-inni való akár két hétre is. Én az alatt csak megkapom a Mundukát. Ha az igazi nevet mondtad, akkor bizonynyal megkapom. Hogy a pénzt hogy veszem el tőle, az aztán az én gondom. Akkor azután rögtön hirmondót futtatok ide a hadnagyokhoz, hogy hol keressék a kapitányukat, a kik bizonyára addiglan, ha eget-földet egygyé tesznek, sem akadnak rád sehol. Ha azonban nem az igazi nevet adád tudtomra: akkor visszajövök ide, erre a szent helyre s megint lekiáltok hozzád: «hol vagy Ádám!» jer elő, ne hazudj igazán, ki a Munduka Ravasel? S ezt mind addig újra ismételem, a míg csak te meg nem unod.

– Az igazi nevet mondtam. Dörmögé a mélységbe jutott.

– No hát akkor béke legyen veled! Ha látlak, lássalak friss jó egészségben.

Ezzel lecsukta a fogolyra az elbillenő ajtót; helyre fordítá a csavaró reteszt; a nyilástzáró táblát a belső tükörrel együtt helyére tolá s aztán végighaladva a rejtek folyosón, kijött a czimerterembe; a nehéz szekrényt megint a rejtekajtó elé tolta, s valamennyi szobán keresztül sétálva, végig ballagott a külső tornáczon, úgy került Damokos Tamásné elé, a ki azt hitte, hogy boszorkányság van a dologban: mivelhogy a toronyszobából lehetetlen más ajtón kijönni valakinek, mint a melyen bement. Merre jött ki az ágyasházból?

– Repültem galambom! magyarázá Boldizsár bá. De most már repüljünk veletek együtt, a míg a csillagokban tart.

Azzal a két kis gyermeket a karjaikra vették, a kisebbiket az anyjuk, a nagyobbikat Boldizsár bá s levitték őket a hintóhoz. A nagyobbik nyügösködött. «Minek költöttek fel? Olyan jót álmodtam. Az apámnál voltam».

– Ő nála fogsz lenni kicsikém nem soká! – mondá Boldizsár bá – odaviszlek hozzá!

– Minek bolondítja ezzel a szegény gyermeket? – feddé Ilka asszony.

– Igazat mondtam én. Bizony odamegyünk! Damokos Tamáshoz!

Ezért a szóért aztán mind a hárman a nyakába borultak, anya és két gyermek és összecsókolták.

– Igaz ez? igaz ez?

– Ha én mondom, hát igaz!