A DRÁKU POPI.
Utközben Boldizsár bá elmondott Ilka asszonynak a megtörténtekből, s az ezután tervbe vett dolgokból annyit, a mennyibe azt szükséges volt beavatni. Megtudta már Aportól, hogy mi az igazi neve Mundukának? hol kapható meg, és az elrabolt aranyak hova vannak elrejtve?
– Tehát mégis az ő tudtával történt! szörnyűködék Ilka asszony.
– Bocsásd meg néki, szentem. Az irántad való szerelem vitte rá, nem valami nemtelen indulat.
– Pokolra jusson érette!
– «Ott» van már, ne kivánd még mélyebbre. Szépen birtokba vette a váradat, mondhatom: csak hadd üljön ott. Nem tart az sokáig, pünkösdi királyság lesz az, két ellen fejedelmünk már van, mire visszakerülünk Krimiából, negyedik is lesz, az majd kiveri valamennyit. Hanem most legelébb is az a főgondunk, hogy Mundukától visszakapjuk a pénzt.
– Rögtön jelentse föl kegyelmed a brassói királybirónál, hogy fogassa el az embert.
– Dehogy jelentem, édes mézem! hisz az annyi volna, mintha rókát akarnék fogni s kolompot akasztanék a nyakamba. Majd kikerítem én azt királybiró nélkül, egy nap köze alatt. A ki az emberek bölcsességére számít, az bizony csúfot lát; hanem aki a bolondságukra számít, az mindig czélba talál.
Ilka asszony tehát egészen rábizta az ügyet Boldizsár bára.
Másnap délre bevergődének szerencsésen Brassóba. Boldizsár bá azonban nem hajtatott a belvárosba, a hol igen díszes vendégfogadók valának; hanem kinn maradt Bolgárszegen. Ez egyik külvárosa Brassónak, a mit akkor csupa görögök laktak. A legélelmesebb és leghasznosabb népfaj, a mi csak Magyarországra bevándorolt. Itt bolgároknak nevezték akkoriban őket; de valóságra macedon görögök voltak. Az ő kezükben volt az egész kereskedés, Magyarország és a keleti népek között. Kincsek özönlöttek a kezeiken át Magyarországra. Szerették is őket a királyok és fejedelmek, s erős kiváltságokkal keríték őket körül. Ezek közé tartozott, hogy a görögök saját birót választottak magok közül, a ki kereskedelmi ügyeikben itéletet hozott. Ebben az időben Nogáli uram volt a görög biró. Boldizsár bá egyenesen az ő udvarára hajtatott be. Itt minden ház bolt volt és vendégfogadó. Lehetett kapni akár egy ital pálinkát, akár egy vég posztót, akár egész ellátást, kocsival, lóval, jutányosan, becsületes árért. Szivesen látták a vendéget, a gazda együtt ebédelt, vacsorált vele: mikor odább akart menni, megcsinálta neki a számláját, a min magának nyeresége sem volt; engedelmet kért tőle, hogy ilyen sokra megy a csekélység, a mit szolgáltatott, s ha azt mondta a vendég, hogy most nincsen pénze, hát «az Isten áldja meg! majd megadja, ha visszajön megint.» A székelyek legörömestebb is csak ideszálltak Bolgárszegre, ha Brassóban vala dolguk.
Nogáli uram különben is régi jó ismerőse volt a Damokos-családnak, a buzát, gyapjut ő szokta tőlük megvenni, s viszont kelmével, fűszerszámmal ő látta el a házat. Nagyon örült is, mikor Boldizsár bát meglátta Damokosnéval, meg a két kis fiucskával. Ő maga segített a nagy böröndöt behozni Boldizsárnak. «Az ilyent nem kell cselédre bizni! észreveszi az emeléséről, hogy arany-ezüst van benne.»
– Biz a van ebben, mondá Boldizsár bá. A Damokosok minden családi kincse itt van. György fejedelem megnótáztatta a hugomasszonyt, s most futnunk kell az országból.
– Tudom, tudom. Mondá a görög. Az Isten áldja meg őtet a nótájával! Majd mi tánczolunk azon. Hát csak hagyjátok itt nálam ezeket a kincseket most: ne vigyétek magatokkal, mert bizony elveszik tőletek vagy a zsiványok, vagy a tatárok. Itt ólálkodnak ám már a szomszédban. Én adok rá nektek majd pénzt, a mennyi kell. Tudom, mi van a ládában. Ismerem minden darabját. Lehet rá kölcsön adni kétezer aranyat. Nem kérek sokat érte; egy oszporát egy aranyért, a mig visszafizetik. Ha egy hónap mulva, vagy kettő mulva, vagy egy esztendő mulva. Azért csak egy oszporát.
Damokos Tamásné bízony megadott volna akár egy dénárt is szives örömest a kölcsönajánlott két ezer aranyért darabonkint.
– Itt én nálam biztos helyen lesz ám a kincsetek, ne féljetek. Ide nem jön a tatár. Van mi nekünk olyan abrakunk, a mit ha a tatár lovának adunk, hát elmegy tőle másfelé; Brassót kikerüli. Megtanulták már a brassóiak, hogy vassal nem jó verekedni, ezüsttel sokkal jobb.
– De hátha ezt a kétezer aranyat is elrabolják tőlünk a zsiványok, mint a multkorit? aggságoskodék Ilka asszony.
– Miért nem szóltatok nekem? Nekem kellett volna szólni! Én nem adok ám a kezetekbe pénzt; egy oszporát sem. Nem kell az embernek az útra pénzt vinni magával; mert mikor előveszi az erszényét, hogy fizessen: meglátják, s agyonütik érte. Hanem majd adok én nektek egy pecsétes levelet, jóféle pergamenre irva, ezzel aztán elmehettek Bukarestbe, Galaczba, Bakcsi Száraiba, majd felirom a neveiket, kikhez? Annak ott megmutatjátok ezt a levelet, s megmondjátok neki, hogy mennyi pénzt fizessen helyettetek ennek meg amannak. Az felirja erre a levélre, a mit kifizetett, ti meg irást adtok neki róla. Mikor visszakerültök, ezzel a levéllel beszámoltok nekem, s akkor megtudjuk, hogy melyikünk tartozik a másiknak? Igy az egész uton senki egy tallért sem lát a tenyeretekben; mégis mindig lesz pénzetek. Ezt a levelet pedig hiába rabolná el tőletek akárki, mert ez csak Damokos Tamásné asszonyomnak a nevére szól; a kit aztán a keze irásáról ismernek meg az én embereim minden városban. Ha akarjátok, Bagdádig elküldelek benneteket ilyen szép szerével.
Oda azonban ők nem akarának utazni, hanem csak Krimiáig, Buzdurgán murza uram palotájáig.
Ilka asszony tehát egészen tele volt megelégedéssel, mikor ennyit megértett Nogáli uramtól. Meg volna tehát a váltságdíj ismét; a kétezer arany. Erre a módjára a szabadulásnak bizony hamarább is gondolhatott volna! Vádolta most már a lelke, hogy minek kapkodott a fejedelem lova zablyájához? miért nem kereste fel inkább azonnal Nógáli uramat? Mennyi idő kárbaveszett ezzel. Sőt a birtokát is elkobozták miatta. – No majd az urának visszaadják, ha előkerül Krimiából, hisz az nem vétett Rákóczy Györgynek semmit, sőt inkább az ő hűségeért szenved.
Boldizsár bá azonban egy szóval sem árulta el Nogálinak, hogy vagynak még más kétezer aranyak is, a mikre bizonyosan számit. Azt kell kicsikarni! De nem szólt senkinek. Azt mondta, elmegy körültekinteni alkalmatosság után. Ellenben csak azt várta, hogy besötétedjék. Akkor egy batyuba kötözött mindent, a mire szüksége volt. Ha valaki rajta kapta volna, de elbámult volna rajta, hogy micsoda furcsa dolgokat szedett össze az ezermester? Mi lesz ebből? Egy bivalybőr szarvastul, sörényestül, egy hosszú tülök, egy négyszegletü bádogszelencze. Vajjon mire lesznek mindezek használhatók?
Azt ő tudta. A mint sötét lett, felvette a batyut a hátára; vándor olajkárosok módjára a köpönyegét a batyu fölé takarta, s aztán egy hosszú szeges bottal a kezében, elindult Zernyest felé.
Nem kellett neki tudakozódni, tudta jól az utat. Minden házat ismert.
Éjfélre kukorítottak a kakasok, mikor a falu közepéig eljutott, a hol az ő emberének a háza volt. Azt is ismerte ő személyesen. Sokszor ittak egymásnak a kulacsából. Ki hitte volna róla, hogy ilyen gonosz szellem lakik benne?
Zernyestfalva és egész határa akkoriban mind Brassó tulajdona volt. A falu félmértföldnyi hosszúságban nyúlik végig a Riu patak partján, más része meg el van szórva a havasok között; azt odafenn vad, pásztornép lakja, a ki még papot sem lát soha s vándorol a nyájával, keresztülkasul a hegyeken, nem kérdezve, hol Erdély, hol Oláhország? az idelenn lakók pedig fuvarozásból élnek. Befognak tizenkét, tizenhat lovat egy óriási társzekér elé, s azt megrakva brassói kelmékkel, elvontatják Bécsig vagy Galaczig, mindig útban vannak. Zavaros időkben pedig halásznak is! de nem a Riu patakban, hanem a «zavarosban». Egy olyan név, mint a «Munduka Ravasel», nem is valami megszégyenítő arra nézve, a ki azt hiressé tette. Csak olyan az, mint a hajdankorban a rablólovagok viselete volt. Még népballadák is dicsőítik. Egy ilyen híres kalandor, Deli Marko, egész ütközetet vívott Báthory Gáborral s meg is verte (a szászok segélyével) a fejedelmet. (A «Deli Marko» név mindenütt népszerű.)
Boldizsár bá bizonyos lehetett felőle, hogy Dimbora Lupujt otthon találja. Az nem jár fuvarozni.
A háza ott van egy domboldalban, óriási diófáktól betakarva. Kerítése nincsen, még egy kutyát sem tart. Nem fenyegeti őt itten veszedelem; s ha fenyegetné, gyorsan tudósítják róla. Nagy hire van óriási erejének: az bánná meg, a ki reá törne.
Dehogy is jött ellene Boldizsár bá erőhatalommal. Brassó valamennyi drabantja el nem nyomná a Mundukát, ha az megharagszik.
A Dimbora Lupuj háza, a hogy oláh nemes uraké szokott fabrikálva lenni, alul kőből épült, arra vezetett fel egy lépcsős tornácz; a fölött azután szép simára gyalult tölgyfából volt emelve a lakóház, czifrán kifestett ajtó-, ablakfákkal, a teteje magasabb volt magánál a háznál, singnyi zsindelyekkel fedve, a két ormán két nagy szarvasagancscsal.
Boldizsár bá a csendes éjszakában toilettet csinált a diófa alatt; felvette a bivalybőrt, a szarvasfejbőrt a fejére húzva, ebben a riasztó alakban indult meg a Munduka látogatására.
Ismerte a dörgést: ott alszik ő kegyelme a hátsó szobában, a honnan az erdőre lehet látni és menekülni. Az ablaka mindig nyitva, még télen is. Úgy alszik ott a déczbunda alatt, a nagy báránybőr süveggel a fején.
Boldizsár bá a nagy hársfahéj szótülköt betolva az ablakon át a szobába, pokolbeli hangon mormogá: «Munduka Ravasel!»
A déczbunda megmozdult, a báránybőrsüveg felütötte a fejét. Dimbora Lupuj felébredt a hős nevének említésére álmából.
Haj, de hirtelen lehúzta a fejét megint a bunda alá, mert az, a mit látott, bizony a legkeményebb szivet is megpróbálná! Ott tánczolt a falon fényes karika közepében egy nagy fekete ördög, előre görbült két szarvval, hosszan kilógó piros nyelvvel, tüzes vasvillával a kezében; a farkába pedig három ördögfiu kapaszkodott, az egyik piros, a másik zöld, a harmadik sárga, az egyiknek bagolyfeje volt, a másiknak hiuz feje, a harmadiknak sündisznófeje. Az öreg ördög mormogott, az aprók pedig igen illetlen hangokat adogattak közbe.
«Jajh! uram irgalmazz!» didergé fogvaczogva a rablóhős.
«Munduka Ravasel! mormogá az ördög. Készen vagy-e a halálra? Jöszte velem! viszlek a pokolba».
«Ne még, uram, dráku! csak egy napig kegyelmezz. Nagyon sok a bűnöm!»
«Tudom! Fel van nálam írva, Én vagyok a «draku popi».
Ez a «pap ördöge» ama titokteljes személy, a ki eljár az ablakra, a hol lopott pénzt érez s kiköveteli azt a primus acquisitortól. Furcsa incassator!
– Jaj, mondd meg, mit kivánsz?
«Add ide azt a furulyát az ágyad fölül» dörmögé az ördög.
«Jaj! uram dráku, az sok lesz. Érd be felével!»
«Ne alkudj! Adod-e mindjárt? Vagy szekérrel jöjjek?»
Hangzott is már a pokolbeli paripák, a sárkányok prüsszögése: a kerek fényszérű közepébe ott a falon egyszerre csak beugrott egy tűzokádó sárkány: tüzes szekérrel; abban ült a poklok királya, tüzes koronával a fején.
Munduka Ravasel látta, hogy itt életre és pokolra megy a harcz. Nem volt ő gyáva ember. Tudta védelmezni magát. Még az ördög ellen is tudta. Bizonyos volt felőle, hogy ha ő azt a szentelt viaszgyertyát ott a Szent György kép előtt meggyujthatja, attól egyszerre el kell futni minden pokolbeli hatalomnak. Kimászott négykézláb az ágyából; elvánszorgott a pestesig, azon még parázs volt; a kénfonalat bedugta s folyvást imádkozva és könyörögve, odacsúszott térden a szent képig s akkor aztán meggyujtotta a viaszgyertyát.
De ebben a pillanatban egy olyan tűzsugárt okádott a sárkány a szeme közé, hogy attól a gyertya is elaludt, s szakálla, bajusza mind leperzselődött.
«Munduka! Munduka! Ne bolondozz a pokol tüzével», tanácslá mély hangon az ördög. A sárkány pedig prüszkölt és nagyokat horkantott.
– Jaj nekem! Adom már! nyöszörgött a rablóvezér. Harmincz mértföldnyire eredj tőlem!
– Mihelyt a furulyád ide adod.
– Nesze fogd meg.
Boldizsár bá érezé a nehézségéről, hogy annak aranynyal kell tele lenni.
Akkor aztán még egy pokolbeli káromkodást mondott a rablónak: «Quadrupedanteputremcrepituquatitungulacampum!» a mi valami rettenetes átokmondás lehet; Munduka az ágy alá menekült tőle rémültében; arra aztán az ördög is elkocsikázott a maga sárkányfogatával, rémséges gyantaillatot hagyva maga után, fejedelmi szokása szerint.
– No hát! Mondá magában Boldizsár bá, mikor reggelre szerencsésen haza került Bolgárszegre, s a megdugasztalanított hosszú tilinkóból kiönté Nogáli uram asztalára a kétezer aranyakat. Valamennyi biró, polgármester, syndicus, hadnagy, darabant, mind összeverte volna a fejét, még se csikarta volna ki Munduka Ravasel uram markából ezt a pénzt, a hogy én kivasaltam tőle egy bivalybőrrel, egy tülökkel, egy laterna magicával, meg egy kis törött gyantával!
Azzal aztán elmesélte az egészet, hogyan történt, el is producálta a bűvlámpa csodaműveleteit; a mi a kis gyermekeknek különösen megtetszett. Persze ők még nem vétettek az ördögnek, tehát nem féltek tőle.
Mindebből pedig az a tanulság: hogy az ördögre nagy szükség van ezen a világon; azért mi a mi ördögünket nem engedjük tőlünk eldisputáltatni a tudósoktól.
– Ez hát nagyon jól jött így, mondá Nogáli uram. Már most ezt a pénzt egészen a váltságdíjra adhatjátok, a mit a zálogra felvesztek tőlem, az csak az utiköltségre kell majd. Hanem azt tanácsolom, hogy mindjárt útra keljetek; mert a Munduka, ha egy csomó elrablott pénzt kiadott a draku popinak, az addig nem nyugszik ám, míg helyette még egyszer annyit nem rabol. Neki mindenütt kémei vannak, a kik tudósítják, ki utazik a vámokon keresztül, mennyi őrizetet vitt magával. Ha Damokosné asszonyom utazását megtudja, szentül azt hiszi, hogy sok pénzt viszen magával, azért ne is menjetek ti a vám felé a szoroson keresztül a rendes országúton. Majd elküldelek én benneteket másfelé, a merre a világnak nincsen szája. Vannak én nekem egynehány lovas leányaim, a kik megszokták a havasi utakat járni (a miken egykor a jó Tökölyi betört a német seregekre.) De ne gondoljatok ám valami rosszat felőlem. Csak azt corrigálom ki, a mit a szász urak beletettek a törvényeinkbe, hogy nekünk görögöknek nem szabad kényesőt, meg salétromot szállítani ki az országból; hanem csak ő nekik. Hát az az én kényeső meg salétromszállító utam, az ő kegyes engedelmük nélkül. Ezen az úton olyan szépen kivezetnek titeket az én szolgálóim (én nem tartok férfiszolgát, az mind tolvaj, pákosz, veszekedő), még a madár se szólít meg benneteket egész Plojestig. Onnan aztán csak egy hajtás Bukarest. Lóháton odáig, ott megint szekeret fogadtok, azzal mentek Gyurgyevóig. Rövidebb volna ugyan az út Foksánnak, s úgy Brailának, de ez most tele van errefelé nyomakodó tatárseregekkel, azokra nem jó lenne szembemenni. Azért kell azt a kerülőt tennetek, hogy a veszedelemnek kitérjetek útjából. Onnan aztán evezős hajóval leereszkedtek Galaczig, ott kaptok vitorlás hajót, az én embereim eligazítanak, s ha Isten segít, két hét mulva ott lesztek az akhtiari kikötőben.
– Eddig is megsegített csodatételével, ezután is majd megsegít az Isten, mondá kegyes szóval Ilka asszony.
Ebben aztán megnyugodtak.
